csernus imre

A fentiekhez hasonlóan fontos kérdés továbbá az is, vajon a rossz beidegződéseinken hogyan tudnánk változtatni. A Dívány kérdéseire a válaszokat már dr. Csernus Imre pszichiáter adta meg, akivel Egerben, az Almagyar Érseki Szőlőbirtokon találkoztunk. 

Miért cserélte le az orvosi szobát erre a gyönyörű hangulatú környezetre?

Nem cseréltem le. 

Akkor ez azt jelenti, hogy ugyanúgy praktizál most is, mint korábban?

Évekkel ezelőtt, amikor még csak orvosként dolgoztam, egyszer kíváncsiságból megszámoltam, hány emberrel találkozom egy hónapban. Akkor a végeredmény egy évre lebontva egy tizenezres szám volt. Ez azt jelenti, hogy ha havonta húsz munkanappal számolunk, és naponta körülbelül 8 emberrel foglalkozhatom, akkor egy hónapban átlagosan 1200 páciens fordult meg nálam. Ekkor jöttem rá arra, hogy amit én orvosként csinálok, az tulajdonképpen szekunder prevenció.

Elgondolkodtam azon, mi lenne akkor, ha megtalálnám azt a módszert és azt az eszközt, amivel a primer prevenciót segíthetném, és olyan emberek eljönnének hozzám, akiknek még csak egy nagyon pici problémájuk van, például egy elakadás.

Mert a sok elakadás, sok kicsi sokra megy alapon egy idő után szekunder prevenciót igényel, ami sokkal jobban megterheli az állami egészségügyet, mint kellene, mintha primer prevenciót folytatnánk. Ekkor elkezdtem keresni azokat az eszközöket, amelyekkel sok emberhez el tudtam jutni. Ez lett a média, annak idején a bevállalós tévéműsorral, majd a könyvek, a különböző Youtube-videók, és egyéb platformok. Az orvosi szobát soha nem cseréltem le.

Én mindig orvos maradtam, csak másként dolgozom.

De az mindenképpen egy tudatos döntés végeredménye kell, hogy legyen, hogy ha orvosként is, de kivonult a természetbe. 

Az emberekkel való foglalkozás még akkor is, amikor előadást tartok, valójában egy kőkemény munka, mert a mai kor embere már egyre többet olvas, egyre többet tud, elmegy ide-oda szakemberekhez. Tehát rengeteg elhárító mechanizmussal van felvértezve. Ezt áttörni, vagy rávezetni őket a megfelelő logikával egy másik útra, óriási munka.

És mindeközben ne feledkezzünk meg arról, hogy az emberek alapjában véve saját maguknak hazudnak a legtöbbször.

A természet azonban nem hazudik, itt tiszták az energiák. Ha süt a nap, süt a nap. Ha leszakad a jég, leszakad a jég. És nekem szükségem van a tiszta energiákra, mert azok táplálnak, azoktól visszanyerem azt az energiát, amit kisütök. Ez a leghatékonyabb módszer számomra, a természetben lenni, ahonnan majd felvértezve, feltuningolva megyek be a poklokba.

Úgy éli meg a munkáját, hogy az pokol?

Nem, az meló.

Melósabb, mint itt lenni a szőlők között, hiszen itt is dolgozik, itt is teszi a dolgát?

Tudja, itt egy kávét megcsinálni, vagy beszélni arról, hogy mi az ajánlat, ez egy dolog. De képzelje csak el, hogy amikor ön éppen jól érzi magát a bőrében, akkor jönnek emberek, akik egyáltalán nincsenek rendben magukkal, a világgal. Ez nem egy békés sztori, az munka.

Legújabb könyvében arra vállalkozott, hogy megfejti, mit is jelent magyarnak lenni. Hogyha nem majd’ 300 oldalon, hanem néhány mondatban vagy szóban kellene összefoglalnia mindezt, akkor az hogyan szólna? Kérdezhetném azt is, hogyan jellemezné röviden a magyarokat?

Önmagunknak köszönhetjük, hogy megszűnt bennünk a virtus. És legfőképpen éles helyzetben, amelyek különböző intenzív érzelmi állapotokat generálnak. Össze-vissza szórjuk magunkat, és félünk, mert a „felnőttnek látszó” nagyon sok mindentől fél.

Fél a kudarctól, ráadásul fogalma sincs arról, hogy mi a különbség a kudarc és a nem sikerült állapot között. Igyekszik megfelelni a környezetének. Csak a szépet akarja meghallani.

Nem hallja meg az őszinte kritikákat, pedig abból lehet igazából tanulni, majd változtatni. Elsajátítottuk a siránkozást, az irigykedést és a rosszindulatot. Nem tudunk örülni mások sikerének, nem segítjük a másikat, és nem akarjuk észrevenni, hogy a másik is emberből van. El vagyunk telve önmagunkkal. Mindehhez tegyen hozzá egy magasan fejlett racionalitást. Merthogy abban is erősek vagyunk. A magyar ember találékony, a jég hátán is megél. Ettől függetlenül nehezen váltunk, és nem a félelem miatt, hanem azért, mert lusták vagyunk, mert másként gondolkodni, cselekedni, az munka lenne, és mi megszoktuk a kvázi kényelmet, amit nálunk előszeretettel ki is használnak egyesek az oszd meg és uralkodj elv alapján.

Hogyan, mivel magyarázza a Magyar Péter- és az Azahriah-jelenséget?

Amikor a könyvet elkezdtem írni, akkor Magyar Péter nem volt a köztudatban. De általánosságban elmondhatom, hogy az emberek szeretik más által megoldani a saját konfliktusaikat. Mindig megmentőket keresnek. A kérdés csak az, miért nem találják ezt meg önmagukban. Az ön által említett emberek mind másodlagos megoldások, és teljesen mindegy, hogy hívják őket, egyikük sem lesz strukturális oki kezelés soha. Mert mindig jön majd egy próféta, de a próféták előbb-utóbb eltűnnek. És akkor mi lesz a hétköznapi emberrel? Kit érdekel ez? Engem azonban éppen ez érdekel, mert én orvos vagyok. 

De nem ilyen próféták kellenek ahhoz, hogy az emberek fejében változás történjen?

Nem, ahhoz öntudat kell. Egyes szám első személyes öntudat, hogy ráébredjenek arra, én képes vagyok a félelmeimet megoldani.

Ebből hogyan lehet kollektív tudat?

Hogyha sok ilyen egyén van, előbb-utóbb ki fog alakulni a kritikus tömeg, és a kritikus tömeg ráébred arra, hogy manipulálni akarják, és a kritikus tömeg, amely már öntudatos, bátor lesz nemet mondani. Vagyis csökken és megszűnik a befolyásolhatósága. Vagyis kiáll magáért. És nem nyel, tűr és hallgat. Mint ahogy ma általában sokan ezt csinálják.

Lát esélyt erre a változásra? Mert – és innen nézve azt gondolom, sokkal inkább naivan – sokan egészen sokáig azt gondolták, hogy majd a jelenlegi 30-as, 40-es generáció hoz majd egyfajta szemléletváltást.

Addig nem lesz változás, amíg a legtöbb ember nem tudja, hogy ehhez érzelmileg is szükség lenne a felnőttséghez.

A legtöbb ember érzelmileg nem nőtt fel.

Akkor ez azt is jelenti, hogy nem nőttünk fel még ahhoz sem, hogy igazán magyarnak érezhessük magunkat?

Ezt azért hellyel-közzel, felszikrázó jelleggel érezzük, például akkor, amikor jönnek a különböző sportesemények. Az ilyenkor megszülető érzések eltartanak két hétig. Vajon maga szerint hogy érzi most magát egy munkás ember a futball Európa-bajnokságon játszott első két meccsünk, és azok után, hogy kibicskáztak bennünket, miközben előzetesen teljesen más szólam volt. Ő most büszke arra, hogy magyar, vagy szégyelli? Nem hiszem, hogy büszke lenne a teljesítményre, de elég büszke jellem ahhoz, hogy bevallja, a fiúk nem dolgoztak szívvel-lélekkel. Pedig hát a fiúk nem dolgoztak szívvel-lélekkel. De most is jönnek majd a kifogások, a kimagyarázások, hogy ez nem a mi hibánk.

Irigyek vagyunk, homokba dugjuk a fejünket, bűnbakot keresünk – most ez a kép rajzolódik ki rólunk. De mit tudunk tenni annak érdekében, hogy a gyerekeink már ne így gondolkodjanak? Hogyan lehet ezeket a berögződéseket, a régóta sajgott múltat felülírni?

Például az önmagunkhoz való őszinteséggel. Azzal, hogy elkezdjük következetesen, nap mint nap másként csinálni, kimondani az érzéseinket, belátni a hiányosságainkat, és azokon változtatunk. Amikor felkelek, két lehetőségem van. Már eleve búskomoran kezdem a napomat, vagy mosolyogva. Ez már rajtam múlik, tekintet nélkül arra, hogy kikaptunk az Eb-n a németektől, mert ettől én még hiszek magamban, és jól érzem magam a bőrömben.

Vagyis példamutatásra van szükség, és arra, hogy krízishelyzetben másképp éljünk.

Véleménye szerint a himnuszunkra is ráférne a változás. A könyvben lévő QR-kód beolvasásával meg lehet hallgatni azt a változatot, ahogyan Dömjén Szilveszter átdolgozta a Himnusz zenéjét. Ez az új verzió kétségkívül lendületesebb, mint az eredeti. Ebbe volt önnek beleszólása, vagy rábízta a zeneszerzőre a munkát?

Csak arra kértem, tegyen bele tempót. A változást lassú, fokozatos lépésekkel lehet elindítani, mert legyen szó bármilyen változásról, a magyar ember elképesztően fél, mert ki kellene mondania, be kellene ismernie a saját felelősségét, azt, hogy ő hagyta, hogy így legyen. Ilyenkor felmerül bennünk az is, hogy ha már eddig így volt, jó lesz ez így ezután is, miért akarnék én változást…

Ahogyan korábban említette, ha nincs kritikus tömeg, nincs változás. Mindennek a gyökere azonban az önbizalom. De miből, honnan merítsünk önbizalmat?

A konfliktusaink megoldásából származó sikerélmény fejleszti az önbizalmat. Igen ám, de a konfliktusokat azért nem vállaljuk, mert féltjük a saját kis miliőnket. Engem soha nem néztek külföldön magyarnak, mindig azt gondolták, hogy más nemzethez tartozom. Olyan nemzet tagjainak gondoltak, akik hisznek magukban. Sokszor nem is akarták elhinni, hogy magyar vagyok.

Mert a magyarok külföldön bizonytalanok, amit ki pénzzel, ki meg másképp kompenzál.

Mindenki a saját eszköztárában talál megoldást a bizonytalanságra, amihez elég csupán annyi is, hogy nem ismerik a nyelvet. Nagyon kevés az, aki kézzel-lábbal magyaráz, és megérteti magát. Van ilyen is, de a legtöbb ember azt mondja: „Sorry, I don't speak English well. Sorry.” De miért mondjuk ezt, hiszen mi vagyunk a felelősek azért, hogy nem tanultunk meg angolul. Igen ám, de ezt bátran ki kellene mondani. De nem ez történik, mert abban a pillanatban hitelesek lennénk.

Nem tekinthetjük ezt inkább egy udvariassági formulának?

Amivel beleudvariaskodjuk magunkat az önmegsemmisítésbe…

Jól értem, hogy az identitástudat nemcsak egy érzés, hanem egy tudatos munka eredménye is?

Látja, erről szól a könyvem. Nézze meg az amerikaiakat, ők kicsi koruktól arra tanítják a gyerekeket, hogy legyenek büszkék, hogy amerikaiak. Ezt ők elhiszik, és ennek megfelelően viselkednek, még akkor is, ha nincs is létjogosultsága.

Összességében nem túl derűs a kép, amit eddig a magyarokról vázolt.

Dehogynem! Képzelje, egyszer a pszichiátriai tankönyvben azt olvastam, hogy a negatív krízist lehet úgy tekinteni, hogy abból pozitív legyen. Mondom, mi a fene?! Ezt hogyan kell csinálni? És elkezdtem feszegetni, vajon hogyan lehet ezt magvalósítani. Ezzel kapcsolatban az első felismerésem akkor volt, amikor olyan szenvedélybetegekkel dolgoztam, akik horrorisztikusan nagy energiát fektetnek az önpusztításba hazudozással, kifogások keresésével, drogozással, a realitásokból való meneküléssel.

Ekkor ismertem fel, hogy ez mekkora nagy energia, és rájöttem, hogy megvan a kulcs.

Ezt a nagy energiát elkezdtem következetesen és fokozatosan az önfejlesztésbe fordítani, és ott is volt a megoldás.

Fogékonyak az emberek erre a megoldókulcsra, amit ön kínál nekik?

Nem, még most nem. Annak, amit csinálok, annak a pozitív hozadéka generációk múlva fog bekövetkezni, de nincs is ezzel semmi bajom. Majdnem 60 éves vagyok, így lehet, hogy nem fogom már megtapasztalni a következményeket. Tudja, én már régóta azt csinálom, amiben hiszek. És én jól érzem magam benne.

Ha szeretnéd elolvasni, miért terelte új mederbe az életét Lackfi János, olvasd el a József Attila-díjas magyar költő, író, műfordítóval készült interjúnkat is.