Bajzáth Sándorral már megannyi interjú készült: beszélgettünk vele többek között alkohol- és romantikafüggőségről, szenvedélybetegek hozzátartozóiról vagy épp nyugtatóhasználatról. Arról azonban sosem kérdeztük, ki is ő tulajdonképpen. Egészen mostanáig. Interjú.
Nagyon hangulatos a rendelőd, olyan jók ezek a színek, és mennyi festmény!
Otthon még több van, nézd, megmutatom, vannak róla fotóim! Ez egy Menyus-kép (Menyhárt Tamás Menyus képzőművész – a szerk.), ami egy nagy ágytámlára van festve. Ez egy Ada Vilhan-kép a konyhában, ezt kapta a feleségem karácsonyra, gyönyörű képeket készít. Ez egy feLugossy (Munkácsy-díjas magyar festő, performer, színész, rendező, író, forgatókönyvíró, énekes – a szerk.). Nézd, ez egy Bukta Imre-festmény, a feleségemtől kaptam, és itt a nagy kedvencem, Hencze Tamás. Képzeld, ez meg Verebics Kati képe, most kaptam tőle!
A hátad mögöttieket pedig mind a kislányom csinálta.
Ó, de jó ez a kép is – kinek a munkája?
Képzeld, ezt én csináltam a kislányommal egy kortárs festő srác – egy volt kliensem, már öt éve tiszta – műtermében.
Honnan jön a művészet iránti szereteted?
Fogalmam sincs. Azt tudom, hogy gyerekkorom óta imádom a zenét. Én is a diszkóval kezdtem, a szüleim elvittek 1978-ban a Boney M.-koncertre is, aztán később, ’89-ben ott voltam a Kisstadionban a The Cure legelső itthoni fellépésén. A zene a mai napig az életem szerves része, állandóan szól valami. Ugyanígy vagyok az olvasással, talán az volt az első függőségem, ami egyfelől persze pozitív, de menekülés is volt. Éjjel-nappal, az utcán, a kocsiban, mindenhol – az anyámék rám is szóltak, hogy ne olvassak már annyit.
Miért, gond volt?
Nem, nem volt baj, csak látták, hogy egyszerűen kikapcsolok a külvilágból. Most már tudom – pláne úgy, hogy terápiára is járok –, hogy állandóan könyvvel a kezemben zártam ki magam.
Miket olvastál?
A Delfin-könyvsorozattal kezdtem, de aztán több száz gyerekkönyvem volt, amit aztán elvittünk az antikváriumba, mert már nem lehetett elférni. Rengeteg detektívkönyvet olvastam, az Albatrosz-regényeket, Agatha Christie-t, Ed McBaint, Raymond Chandlert, Zolát, Merle-et meg Rejtő Jenőt, aztán idővel nagyon megszerettem a kelet-európai irodalmat,
Hašeket, Havelt, Mrożeket, Dosztojevszkijt.
A filmek is ugyanilyen közel állnak hozzám, annak idején rengeteget jártam a Filmmúzeumba. Ott mutatták be Boccaccio Dekameronját meg a Taxisofőrt, aztán a Műcsarnok filmklubjaiban láttam először Kubrickot, és itt találkoztam Milos Formannal, Věra Chytilovával meg a korai Polanski-filmekkel. Ezeken, meg a magyar filmeken szocializálódtam, Gothártól Jeles Andrásig. Valahogy mindig azok az alkotások fogtak meg, amikben volt valami tragikum vagy tragikomikum. Lehet, hogy a sebzett énem ehhez tudott jól kapcsolódni.
Erről a sebzettségről mennyire beszélsz szívesen?
Engem nem vertek meg, senki nem drogozott nálunk, és nem is ivott senki. A szüleimnek volt egy súlyos válása, gyerekelhelyezési perrel, három évig nem láthattam az anyámat, mert a nagyszüleim nem engedtek haza. Nem tartottak fogva, csak nem adtak vissza anyámnak. A gyámügy, a tűzoltóság, a rendőrség, a családvédelem közösen szabadítottak ki a nagyszüleim Belgrád rakparti lakásából, aztán ötévesen odaadtak anyámnak meg egy vadidegen férfinak, a nevelőapámnak. Ők azóta már ötven éve együtt vannak.
Mesélj arról, milyen gyerek voltál!
Érdeklődő, szorongó, örökmozgó és kisebbrendűségi érzésektől sújtott, aki óvodában is már céltábla volt. Aztán meg „nem szeretem magam, nem tetszem magamnak”, kapcsolódni képtelen gyerek lettem. Később, betépve láttam csak elfogadhatónak vagy szépnek magam a tükörben, akkor nem néztem, hogy suta vagyok, hogy eláll a fülem, széles a csípőm vagy kisportolatlan vagyok. Egyébként tényleg nem sportoltam, volt egy pingpongasztalunk, esténként ott játszottunk, általános iskolás koromban meg kidobósoztunk, a Váci utcában laktunk, mindig ott volt a fél osztály az udvarunkon. Az nagyon jó időszak volt. Nagyon szerettem a nyarakat is a nagyszüleim kertes házában Rákosligeten.
Aztán kamaszkoromban jöttek a súlyos, lélekbe markoló alternatív zenék, közben meg drogoztam.
És mi lett az olvasással?
Még ekkor is viszonylag sokat olvastam, aztán szép lassan a drogozás azt is háttérbe szorította. A zene viszont megmaradt, állandóan szólt valami, de mindig a komorabbak: a The Cure, Joy Devision, Swans, Laibach, szóval mindig a karcosabb zenék. Az olvasás nemrég jött vissza az életembe. Nagyon elvitt a sok net, és 2020 elején jött egy elhatározás, hogy havonta minimum egy könyvet el fogok olvasni, ezt azóta is tartom, de sokkal több lett belőle, ráadásul minőségi könyvek.
Most májusban már tizenegynél tartok.
A kedvenc könyvek 2020 óta
Paul Auster: New York-trilógia
Bartis Attila: A nyugalom
Nick Cave: Bunny Munro halála
Edward Bunker: A vadállatban is van szánalom
Aglaja Veteranyi: A gyerek a forró puliszkába esett
Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima
Romain Gary: Előttem az élet
Flea: LSD gyerekeknek
Kis Lekvár: A szabadság magányos dolog
Augusten Borroughs: Farkas az asztalnál
Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles?
Murakami Haruki: Férfiak nő nélkül
Yalom: Szerelemhóhér és más pszichoterápiás történetek
Háy János: A cégvezető
Bukowski: Nők
Ulickaja: A lélek testéről
Most eszembe jutott a sztorid a visszakapott lemezekkel, az annyira megérintett!
Nézd, itt is vannak a polcon! Miles Davis Bitches Brew című dupla lemeze és a Sex Pistols ugyancsak dupla lemeze, a The Great Rock ’n’ Roll Swindle. Mindkettő eredeti angol nyomás. Az egyiket ’80-81 körül az apám hozta külföldről, a másikat meg egy junkie haveromtól kaptam. Ezekkel a kezemben bolyongtam a ’90-es évek elején a nyári kánikulában a Deák tér felé, a Wave lemezboltba. A halálomon voltam az elvonástól. Aztán jött egy srác, megszólított, mint kiderült, gimnáziumi évfolyamtársam volt.
Megkérdezte, miért nézek ki ilyen rosszul, én meg elmondtam neki, hogy viszem a lemezeim eladni, mert kell a pénz a heroinra.
Annyira megsajnált, hogy végül jóval többért megvette tőlem a lemezeket. Aztán úgy egy fél éve megkeresett azzal, hogy van nála valami a múltamból.
Tudtad, mi lehet az?
Rögtön arra gondoltam, hogy valaki megőrzött pár pakett heroint, amit most visszaad (nevet). Aztán beállított a két nagylemezzel.
Mennyire vannak jelen az életedben azok a dolgok, amelyek a szerhasználó korszakodat jellemezték? Most elsősorban zenékre, bulikra, helyekre gondolok.
A felépülés elején komoly félelmem volt, hogy akkor mostantól jön majd a sótlan élet. Kezdetben szorongtam is, ha elmentem egy ilyen helyre, de egyszerűen nem tudom megtagadni.
Nekem a zene most is nagyon fontos, most is szeretem a régi dolgokat, azokat a stílusokat, amiket akkor is.
Kiutaztunk az elmúlt években is Neurosis-, Psychic TV-, Laibach-koncertekre, de a drogozásom alatt is mentem külföldre, Sonic Youth- meg Nick Cave-, Iggy Pop-koncertekre. Van is Nick Cave-től autogramom 1994-ből, amikor egy budapesti villamosbérlettel bejutottam az öltözőjébe. Fölmutattam, azt hitték, hogy valami különleges belépő, aztán egyszer csak, full beállva, ott beszélgetek vele.
Hogy jár egy felépülő függő szórakozni?
Viszonylag sűrűn megyek, de nagyon tudom, mit akarok, és lábbal szavazok, ha nem jó. Legyen az színház vagy mozi, kijövök, ha nem tetszik. Figyelek a határaimra, és ha valamiről úgy érzem, hogy nem komfortos, akkor jogom van fölállni, nemet mondani, kilépni a helyzetből, eljönni, vagy letenni egy könyvet. A józanságnak is ez az alapja, hogy mi az elég. Ha techno, akkor már főleg a délutáni nyári bulik vagy az afterek játszanak, nem bírom már ennyi idősen az éjszakázást, nehezen regenerálódom, és most már a nappalok fontosabbak, mint az éjszakák, a család és a kutya, meg a sport miatt.
Mi újság a régi barátokkal?
Van egy nagyon jó barátom, akit különösebben nem ismertem, de azért nagyon sokszor voltunk nagyon sok helyen együtt, csak ő mindig egy kicsit józanabb állapotban volt, más szereket használt, mint én. Én nagyjából végigaludtam a fél drogozásomat, így egy csomó sztorit tőle tudok magamról.
Ő is kitisztult, most már 21 éve józan, és sokszor járunk el közös programokra.
Ő is szereti a technót, de járunk együtt nyaralni, sportolni, focizni. Aztán volt egy másik barátom is, aki sajnos hiába tisztult ki, tizenévnyi józanság után, a hepatitis szövődményei miatt meghalt májrákban. Vele is együtt anyagoztam, volt, hogy nálam lakott, de a józanságom alatt döbbentem rá, hogy egyáltalán nem ismerem. Aztán felépülőként már munkatársak is voltunk, akkor láttam, hogy igazából ő milyen. Soha nem gondoltam volna egy ópiátfüggő punk gitárosról, hogy egyébként nagyon jó a humora, és tök jól focizik.
Milyen terveid vannak mostanában?
Most a Csoportanalitikus és Kiképző Társaság egy csoportvezető képzésére iratkoztam be, mert fontos a szakmai fejlődés. Nekem kell a long life learning ahhoz, hogy ne süppedjek bele abba, ami már megvan. Jó lenne sokat utazni, Indonéziába, Chilébe, csupa olyan izgalmas helyre, ami nincs tele turistával (na jó, azért ott is sok a turista).
És szeretnék még jó filmeket nézni meg olvasni. De előre megvannak már a koncertjegyek is, Nick Cave-re már egy fél-egy éve megvettem.
Aztán a kislányomat is viszem Taylor Swift-koncertre Bécsbe – ugyan nem az én műfajom, de ez egy nagyon jó közös program lesz. Sosem feledem az örömet az arcán, amikor megtudta, hogy mit kapott a szülinapjára.
Mennyi időt tudtok együtt tölteni?
Nem velünk él, de mindennap beszélünk, minden második hétvégét együtt töltünk. Lett egy új, közös programunk is, hétköznapoként eljárunk éttermezni, sétálunk, kutyát sétáltatunk és beszélgetünk.
Beszélgetés közben jól összebarátkoztunk itt Frédikével. Mindig veled van a rendelőben?
Mindig velem van, csak néha kell szólni neki, mert hangos (nevet). Mindenki imádja, talán csak egy kliensem nem preferálta eddig. Egyébként úgy akartunk kutyát, hogy felelős gazdijai legyünk, sokat legyünk együtt, ne legyen egyedül egész nap a lakásba zárva. Most, hogy átalakultak a sportolási szokásaim, jön velem Frédi is futni, azt közösen is tudjuk csinálni az erdőben. Időmegtakarítás, hogy ő is mozog, meg én is. És azóta egyébként sokkal többet is futok, 6-8 kilométert, de volt, hogy már 10-et is megtettünk együtt.
Mindennap futsz?
Mindennap sportolok valamit, de nem mindennap futok. Láttad az ajtó fölött azt a húzódzkodót?
Nem. Csak nem itt, a rendelőben is edzel?
Ha van fél-egy óra szünetem, akkor letolok egy edzést, fekvőtámaszozom meg húzódzkodom. Látod, van itt ilyen henger is, ez arra jó, hogy kiropogtatom a hátam, meg fellógatom magam, a sok ülés után jólesik. Két hónap alatt egyébként mindenféle koplalás nélkül fogytam 6-7 kilót, mert elhagytam a cukrot. Most már inkább csak erősödni szeretnék.
Jobb a közérzeted is?
Annyiban jobb, hogy komfortosabb vagyok magammal, jobban tetszem magamnak – most már el tudom ezt érni anélkül, hogy be lennék tépve. Ebben sok önismereti munka – csoport- és pszichoterápia – meg sport van. Viszonylag egyben érzem magam, pedig most már 58 és fél éves vagyok, lélekben viszont biztos, hogy fiatalabb, de talán még fizikailag se nézek ki – mások szerint – annyinak.
Nagyot változott az életed. Mit gondolsz, akkor is így élnél, ha nem lett volna előtte tizenöt év drogozás?
Ez egy szerves része volt az életemnek, aminek egyszerűen így kellett történnie. Nincs értelme azt elemezni, hogy mi lett volna, ha. Nyilván vannak rossz periódusok, nehézségek meg fájdalmas dolgok, de összességében elégedett vagyok az életemmel.
