Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A viktoriánus korszak Angliájában játszódó filmekben és a regényekben a gyönyörű ruhák, az álomszép kastélyok és a szenvedélyes romantika jelenik meg, de nem sok szó esik arról, hogyan fürödtek, mivel mostak fogat, és mit csináltak a szennyvízzel. Nyissuk ki a szemünket, fogjuk be az orrunkat, és ismerjük meg Jane Eyre és Mr. Rochester világának árnyoldalait!
A korszakban többnyire szappant használtak a ruhák tisztítására, de ez nem mindig volt elegendő. A zsír- és olajfoltokat úgy távolították el, hogy krétát dörzsöltek a ruha szövetébe; a fű- és vérfoltok ellen petróleumot használtak, tejben pedig akkor áztattak, ha a kellemetlen szagoktól akartak megszabadulni. De a vizeletet is felhasználták: előbb vízben kimosták a ruhákat, majd egész éjszaka vizeletben áztatták. Másnap a vizeletben is kimosták („úgy, mintha vízben mosnál”, bizonygatta egy 1677-es kézikönyv szolgálólányok számára), ezt követte még egy éjszaka áztatás friss vizeletben, és így tovább, amíg megfelelőnek nem ítélték az eredményt.
Fogkrém tintahalból
Aki a középosztályba vagy a nemességhez tartozott, könnyen vásárolhatott magának fogkefét és fogpasztát, de a szegényebbek otthon főzték a fogkrémet. Ehhez „mindössze” korom, krétapor, timsó, porított tintahal, kámfor és mirha kellett. A fogkefék csontnyéllel és vaddisznósörtéből készültek, de nem számítottak különösebben elterjedtnek – sokan inkább zellerszálat rágcsáltak, abban bízva, hogy ez tisztítja a fogaikat. A szájhigiénia tehát nem volt ideális, de a fogászati ellátás még kevésbé: ez gyakran a helyi borbélyokra vagy kovácsokra hárult, ha nem volt fogorvos a környéken.
Beltéri vécé, vízvezeték nélkül
Az első beltéri vécéket már akkor használni kezdték, amikor még vízvezeték sem volt a házak többségében. Mivel kényelmesnek tűnt, hogy a házon belül könnyítsenek magukon, ezeket rendszerint az alagsorban lévő emésztőgödör fölé helyezték – amelyek aztán, vízöblítés hiányában, megteltek ürülékkel, a szag pedig beszivárgott a lakótérbe. Ez már zavaró volt a lakók számára, így új munkakör jött létre: az „éjszakai takarítóké”. Némi pluszpénzért cserébe nem volt büdös a feladat, hogy lemásszanak a gödörbe, kilapátolják, amit ott találnak, kosarakba rakják, majd kocsin elszállítsák. Az ürüléket aztán vidéken trágyaként értékesítették a gazdáknak. A feladat „túl zavaró” volt ahhoz, hogy nappal is el lehessen végezni, így mindig éjszaka került rá sor.
Könyvekből tanultak fürödni
Azok a szerencsések, akiknek vízvezeték is volt a lakásukban, előbb-utóbb vásároltak fürdőkádat is. Ennek használata azonban nem mindenki számára volt magáról értetődő, így hamarosan ismeretterjesztő könyvek jelentek meg a helyes és helytelen fürdési szokásokról. A könyvek azt tanácsolták, hogy kerüljék a fürdést étkezés után négy órán belül; gondoskodjanak arról (akár tornagyakorlatokkal is), hogy testük megfelelő hőmérsékletű legyen, mielőtt a vízbe mennek, továbbá hogy utazás közben ne mossanak arcot, kivéve, ha a vízbe néhány csepp alkoholt vagy vazelint tettek. Az egyik legnépszerűbb szépségápolási kúra az „orosz fürdő” volt, ami abból állt, hogy már-már elviselhetetlenül forró, majd jéghideg vízzel mosták meg arcukat, hogy megelőzzék a ráncok kialakulását.
Ecet és tojás: kend a hajadra!
A mai értelemben ismert samponok az 1930-as években terjedtek el, így a nőknek a viktoriánus korban más módszerekhez kellett folyamodniuk, hogy hajkoronájukat ápolják.
Havonta egyszer néhány tojást törtek föl a fejük fölött, beledolgozták a hajukba, majd egy kancsó vízzel leöblítették.
Mások a vízzel hígított ecetre esküdtek, de a rozmaringos víz, a fekete tea és a rum is teljesen bevett hajmosó szernek számított. De akkor sem jártak jobban, amikor megjelentek a polcokon a hajápoló termékek: a Hall's hajmegújító terméke azt ígérte, felveszi a harcot a kopaszság és az ősz hajszálak ellen, a sötétítő hatást azonban mérgező ólommal érte el egészen az 1930-as évekig, amikor végre a cég csökkentette a termék ólomtartalmát.
Rettegtek a rossz szagoktól
A viktoriánusok meg voltak győződve arról, hogy a rossz szagok nem csupán kellemetlenek, hanem betegségeket is terjesztenek. Ez volt a miazmaelmélet, amely szerint a betegség a levegőben van jelen, annak minőségét megváltoztatja, és így fizikai érintkezés nélkül is átadódhat. A chlamydia és a kolera terjedését is ennek tudták be. 1858-ban pedig csaknem pánik tört ki, annyira felfokozódott a londoni „Nagy Bűz”-től való rettegés. Az ezen a néven elhíresült katasztrófa akkor következett be, amikor az alagsori pöcegödrök helyett a Temze vizébe került a vécék tartalma – a gyárak és a vágóhidak hulladékával együtt. A folyó fenekén többméteres rétegben állt az ürülék, a helyzet tarthatatlan lett. A törvényhozók csak akkor intézkedtek, amikor a széljárás úgy fordult, hogy már a Parlamentben is érezni lehetett a penetráns bűzt. Ekkor elfogadták azt a törvényjavaslatot, amely lehetővé tette egy modern csatornahálózat kiépítését.
A hosszú szoknyák és a szűk fűzők a tuberkulózis elleni harc miatt tűntek el
1882-ig, amikor Robert Koch felfedezte a tuberkulózist okozó baktériumot, az emberek csak találgattak, mi okozhatja az egész korabeli Európát sújtó betegséget. A miazmaelméleten kívül megjelentek azok az orvosok is, akik a női ruházatot tartották felelősnek a betegségért, mondván, hogy a földig érő, hosszú szoknyákon beviszik a nők a betegséget az otthonukba. A tüdő kapacitását csökkentő és a belső szerveket összenyomó szűk fűzők szintén ennek a jegyében szorultak lassan háttérbe.
Megjelentek az első eldobható menstruációs betétek
A számos higiéniai hiányosság ellenére a viktoriánus korszak bizonyos értelemben mérföldkőnek is számít: az addig csak sebkötözésre használt farost kötszerek eléggé olcsóak voltak ahhoz, hogy az eldobható betétek alapjául szolgáljanak. Addig leginkább egészségügyi öveket használtak, amelyek alapvetően újrafelhasználható betétek voltak. Angliában a Southall, az Egyesült Államokban a Johnson & Johnson kezdte forgalmazni ezeket, de a korszak szemérmességére jellemző, hogy a nők nem merték megvenni a boltban, inkább maradtak a hagyományos, mosható verziónál.
Küzdelem a nemi betegségek ellen
A nemi betegségek ellen több fronton is küzdöttek, hiszen a korszakban számos prostituált tevékenykedett, akik nemritkán nemi betegségekkel fertőzték meg kuncsaftjaikat, amit aztán azok átadtak feleségeiknek. A prostituáltakat gyakran letartóztatták és erőszakkal vették rá, hogy kezeltessék nemi betegségüket, a férfiak pedig fordulhattak a gonorrhoea elleni csodaszerként reklámozott új termékhez, a Listerine-hez. Feltalálója, J. W. Lambert először orvosi antiszeptikumként próbálta értékesíteni, de ez nem hozott nyereséget, így hamarosan padlótisztítóként, illetve korpásodás és gonorrhoea elleni gyógyszerként forgalmazták, míg végül szájvíz lett belőle.
