Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A kérdésről meglehetősen szemérmesen nyilatkoznak a történetírók, pedig hozzátartozik a civilizációhoz, hogy mikor milyen formában könnyített magán az emberiség. Hogyan jutottunk el a földbe vájt gödröktől napjaink Japánjának zenélő illemhelyeiig? És ki volt Polconszaró György?
Amíg az embernek nem volt állandó lakhelye, illemhelyre sem volt szüksége: szükségét a szabadban végezte, majd a természetre bízta a többi teendőt. A letelepedéssel azonban szükség volt a hulladék, köztük az emberi ürülék kérdésének megoldására is. A régészeti lelelek szerint a Stonehenge-nél is idősebb skóciai Skara Brae településének lakosait már a kőkorszakban foglalkoztatta a téma: vízelvezető rendszer építésével kísérleteztek, ami kezdetleges formája volt a toalettnek.
Bokorban vagy a házban?
A Biblia is említi a testi funkciókat ezen vonatkozásban: „A táboron kívül legyen egy helyed, hogy kimehess oda. És ásód is legyen a fegyvered mellett, hogy gödröt áss vele, és ha felkelsz, betakarhasd azt, ami elment tőled.” Az ókori Egyiptomban már ismerték a beltéri vécét, erről Hérodotosz is beszámolt: „A férfiak állva, a nők ülve vizelnek. Szükségüket házukban végzik” – állapította meg a történetíró, ami számára meglepő lehetett, hiszen Görögországban ez idő tájt a fák és bokrok tövében könnyítettek magukon az emberek, köveket és agyagot használva a tisztálkodáshoz. Egyiptomban viszont a gazdagok mészkőből készült illemhelyen trónoltak, a szegényebbeknek ezzel szemben csak fabudi jutott. Függetlenül attól, hogy szegény volt-e vagy gazdag az illető, homokkal töltött gödör helyezkedett el az ülőalkalmatosság alatt.
Csevegés a nyilvános vécén
I. e. 2500 körül az Indus mentén, Mohendzsodáró városában égetett agyagtéglákkal fedett csatornákat alakítottak ki. I. e. 2000 körül Kréta szigetén a minósziak vécéit már vízzel öblítették le, a Római Birodalom területéről pedig ma is fennmaradt számos vízvezeték. A rómaiak azt is felismerték, hogy nyilvános vécékre is szükség van – bár ezekben nem volt ritka, hogy a férfiak egymás mellett ücsörögve, székelés közben beszélgetéssel múlatták az időt. (Pompejiben ma is megtekinthető egy ilyen nyilvános illemhely.) A vécépapírt nem ismerték: helyette botra tűzött szivaccsal vagy gyolccsal ügyeskedtek. A dolog szépséghibája, hogy a szivacsok közös használatúak voltak, és két használat közben sós vízben áztak… Vespasianus római császár 79-ben megadóztatta a nyilvános illemhelyeket, s amikor fia, Titus ezt szóvá tette, válaszként elhangzott a nevezetes mondat: „A pénznek nincs szaga.”
Árnyékszék = gardrób
A középkorban ebben a kérdésben határozott visszalépés történt. A középkori ember nem bajlódott a csatornarendszer kiásásával, inkább az utak mentén húzódó árkokba öntötte a szennyvizet, ürüléket, szilárd hulladékot. De az sem volt ritka, hogy az illemhely tartalmát a városfalra vezették ki, ami ott lehullott és gyűlt addig, amíg el nem szállították. A kastélyban élő nemesség éjjeliedényt használt, amit nappal is magukkal vittek, akár az ebédlőbe is. Mások kiugró fülkéket emeltek a vizesárok fölé, ahonnan egykettőre az árokba kerülhetett az ürülék – egy ilyen vécé a Trónok harca egyik jelenetében is feltűnik. Ezeket a helyiségeket eufemisztikusan gardróbnak nevezték, és abszurd módon a ruháikat is itt tárolták, hogy a vizeletből áramló ammónia megakadályozza az élősködők (bolhák, molyok, tetvek) megtelepedését. Akik a tengerparti vagy folyóparti erődökben éltek, lejtős járatokat vájtak a falba, amelyek a vízbe vezették a fekáliát. A hidakra is szívesen helyeztek nyilvános árnyékszékeket, a végtermék így egyenesen a folyóba pottyanhatott.
A zsúfolt városok lakói még kevésbé voltak szerencsések. Az épületek falából erkélyszerűen kiálló árnyékszékek a sikátorokra nyíltak, nem nagyon volt tanácsos itt sétálgatni, ha a gyanútlan járókelő nem akart a nyakába kapni valamit. A lepotyogó ürüléket sem takarították el, csak az eső mosta el úgy-ahogy. Így nem csoda, hogy gyakran rettenetes bűz terjengett a városokban, és járványok is gyakran tizedelték a lakókat az elégtelen higiénia miatt.
Kiabálj, mielőtt kiöntenéd
1539-ben Párizsban törvényileg tették kötelezővé, hogy mindenki gondoskodjon a saját piszkának eltakarításáról. A párizsiak ekkoriban szívesen végezték a háztetőn a dolgukat, s csakhamar rendeletbe foglalták azt is, hogy mielőtt az utcára öntenék a bili tartalmát, kiabálniuk kell. Az arisztokrácia tagjai fedeles bilit, valamint hordozható éjjeliedényt, úgynevezett bourdaloue-t használtak. Ehhez le sem kellett vetkőzni, akár csevegés közben is be lehetett ügyeskedni a hosszú szoknya alá. Versailles-ban az előkelőségek bokrokban, virágágyásokban vagy éppen a palota elhagyott folyosóin és sarkaiban könnyítettek magukon, nem csoda hát, hogy több korabeli látogató panaszkodott az elviselhetetlen bűzre.
Többméternyi fekália a Temzében
A mai tartályos, vízöblítéses vécé elődjét 1596-ban találta fel Sir John Harrington, de még évszázadokat kellett várni, hogy elterjedjen. Amikor pedig végre elkezdték használni a viktoriánus Angliában, a kezdetleges csatornahálózat nem bírta el a töméntelen szennyvizet, ami kiegészült a vágóhidakról, gyárakból, istállókból érkező hulladékkal a londoni Sohóban. A kolerajárvány többször is felütötte a fejét az angol fővárosban a 19. század folyamán, és emlékezetes a „Nagy Bűz” néven elhíresült közegészségügyi katasztrófa is, amikor a Temze alatt többméternyi ürülék hullámzott. Végül a Parlament elrendelte a csatornarendszer felújítását, és a vízöblítéses vécék is szép lassan elterjedtek világszerte – bár még napjaink Párizsában is lehet találkozni földbe vált lyukkal, ha a kávéházban a toalettet keressük, a balkáni budikról nem is beszélve. Japánban viszont számtalan extra közül választhatunk, ha hív a természet: választhatunk ülőkemelegítést, bidé funkciót, szabályozhatjuk a víz hőmérsékletét, de akár fertőtlenítő permetet vagy teljes szárítást is. Sőt: zenét, vagy akár madárcsicsergést is hallgathatunk a művelet közben, hogy teljesen a természet lágy ölén érezzük magunkat a művelet közben.
De ki volt Polconszaró György?
Ami a magyar vonatkozásokat illeti, meg kell említenünk Polconszaró Györgyöt, akit maga Zsigmond király is ezen a néven emlegetett egy 1429-ből származó oklevélben. Georgius Polczonzaro dictusnak ugyanis az a forradalmi ötlete támadt, hogy létrehozott egy fabudit, azaz a földbe vájt lyuk fölé egy deszkát helyezett, aminek a közepére lyukat vágott. A legnagyobb magyar, Széchenyi István pedig 1840. augusztus 20-án, István-napi ünnepségen mutatta be vendégeinek a ma is angolvécéként ismert illemhelyet.
