Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Safranbolu, vagyis a sáfrány városa. Így hívják az Unesco Világörökségi listáján 1994 óta szereplő török kisvárost, amely sok évszázados házaival, törökfürdőivel, dzsámijaival, háztetőkön puhán lépdelő kóbor macskáival mintha nem igazán foglalkozna azzal, hogyan peregnek körülötte az évszázadok, csak békésen pihen a hegyoldalban, és várja, hogy tiszteletünket tegyük nála.
Ha rászánnánk magunkat arra, hogy idén nem az egyébként méregdrága nyugaton hanem inkább keleten töltjük a vakációt, és nem tengerparti luxusszállodák hamiskás világában, hanem valami igazán autentikus helyen, akkor érdemes körülnézni Törökország turistáktól kevésbé ostromolt területein, belső Anatóliában vagy a Fekete-tenger partvidékén is. És nem kell félnünk, voltak már magyarok ezen a vidéken, és hidd el, Törökország azon kevés országok közé tartozik, ahol ha kiderül, hogy magyar vagy, akkor általában testvéri szeretettel fogadnak. Nem egyszer történt például, hogy ha elmentem egy kis étterembe, és kiderült, hogy magyar vagyok, nem engedték, hogy fizessek a bőséges lakoma után. És becsületszavamra, szépen voltam felöltözve.
Törökország elrejtett ékszerdoboza és sáfrányoskertje
Safranbolu mintegy 4 és fél óra autóútra van Isztambultól, légvonalban pedig 50 kilométere a Fekete-tengertől. De vigyázzunk, amikor a navigációt beállítjuk, mert Safranbolunak van egy újvárosi része is, az óváros pedig ettől körülbelül 2 kilométerre fekszik, keletre. A két város közötti különbség pedig évezredes. A valószínűleg görögök által az ókorban alapított várost hívták Paplagóniának, később Saphrampolisznak is, ugyanis a környék klímája kedvez a sáfránytermesztésnek, ami igencsak jól jövedelmező üzletág volt, mert az első osztályú sáfrány a legnemesebb fűszerek egyike, grammonkénti ára a nemesfémekével vetekszik. De Safranbolu nemcsak a sáfránynak, hanem a kereskedelemnek is köszönhette prosperitását. Stratégiai pozíciójának köszönhetően a rómaiak, bizánciak és a szeldzsuk törökök számára is kiemelt jelentőséggel bírt. A törökök 1196-ban foglalták el. A város és térsége az Oszmán Birodalom idejében élte virágkorát, amikor a Sinop fekete-tengeri kikötővárosából Isztambulig tartó karavánútvonal csomópontjaként működött. A város gazdag lakói óriási faszerkezetes házakat építettek. Lakóinak mintegy 25 százaléka görög volt egy 19. század végén tartott cenzus alapján, akik a térséget az első világháború után hagyták el.
Safranbolu óvárosa három körzetből áll: Çukur (ejtsd Csukur) a belvárosi részt és bazárt foglalja magába, amit a kisiparosok házai fognak körül. Az Oszmán Birodalom multikulturalizmusának egyik jele, hogy a görögök gyakorolhatták vallásukat és önálló közösségeket formálhattak, bár a muzulmán vallásúaktól elkülönülve. Safranbolu Kıranköy negyedében laktak a nem muszlim vallású iparosok és kereskedők, akik az európaihoz hasonló építési stílust honosítottak meg a városban, tehát főként kőházakban éltek, és az európai szokásoknak megfelelően a földszinten rendezték be műhelyüket, üzletüket és az emeleten éltek. A muzulmán törökök kőfalakra épített faszerkezetes házakat emeltek. Ezek terjedtek el aztán szerte a birodalomban, számos szép példáját látjuk máig a Balkánon is. Safranboluban így az építészeti stílusok elkülönülésén keresztül máig látható, hol éltek muzulmánok és hol keresztények. A város harmadik kerülete, Bağlar tekinthető egyfajta kertvárosnak is, ahol a hatalmas, domboldalon fekvő kertek közepén különálló házak találhatók. Ez volt a város nyaralóövezete.
Ezért lett a város világörökségünk része
Safranbolu Çukur és Kıranköy negyedeit szűk utcácskák szabdalják fel, amiket befele lejtő kőburkolattal látták el, hogy jobban el tudják vezetni a vizet (ezt sok európai város megirigyelhette volna középkorban). A muzulmánok lakta, többemeletes házakban tágas, világos tereket találni lambériázott helyiségekkel, beépített szekrényekkel, mesés ács- és asztalosmunkákkal. A terek többnyire tágasak és világosak, amelyek a nagyobb családokat is kényelmesen kiszolgálták. A közösségi terek elmaradhatatlan berendezési tárgya a fal mentén alacsonyan körbefutó dívány, amin a lakók körbeülhették a szobát. A faragott és festett mennyezetek nemcsak gazdagságról, hanem páratlan ízlésről tanúskodnak.
Safranbolu városa a gyorsabb és hatékonyabb szállítmányozást biztosító vasút megjelenésével indult hanyatlásnak a 19. század végétől. Később azonban a nagyipar megjelenésével és a fellendülő turizmussal új fejezet nyílt a város és a térség életében.
Ha érdekel, hogyan éltek a törökök Budán, olvasd el következő cikkünket!
