Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A háború – sajnos vagy sem – az egyik legfőbb mozgatórugója az emberi találékonyságnak, leleményességnek: a tudomány folyamatosan újabb és újabb hadászati módszereket fejleszt ki, melyeket később gyakran a civil életben is hasznosítanak. Egy évszázaddal ezelőtt még teljesen máshogy nézett ki a hadviselés, mint napjainkban: összeszedtünk azokat az áttörést jelentő technológiákat, melyek alapvetően változtatták meg a modern háborúzás szabályait.
Rádió
Az 1900-as évek előtt a hadvezéreknek komoly erőfeszítésükbe került, hogy egy fontosabb ütközet során koordinálják gyakran sok tíz- vagy százezer embert számláló seregeiket: lovas és gyalogos küldöncöket, jelzőzászlókat, sőt, még galambpostát is bevetettek a cél érdekében, a telekommunikáció megjelenésével azonban mindez alaposan leegyszerűsödött. Az első világháborúban a hadihajók morzekódot használó vezeték nélküli rádiótávíróval kommunikáltak egymással – mely a Titanic 1912-es mentése nyomán vált igazán népszerűvé a hajózásban –, a második világháborúban pedig a szárazföldi, légi és tengeri alakulatok is nagy sikerrel alkalmazták a rövidhullámú rádió útján történő kapcsolattartást.
A rádiós kommunikáció legkiválóbb alkalmazói a németek voltak, akik a villámháború során akár 200-250 kilométerről is képesek voltak közvetlen parancsot kiadni az alakulataiknak, nem csoda, hogy alig tíz nap alatt bekebelezték Hollandiát, Belgiumot és Franciaország nagy részét.
Repülőgép
A repülés gondolata évszázadok óta foglalkoztatta a tudósokat – elég csupán Leonardo da Vinci repülő szerkezetekről készült tervrajzaira gondolnunk –, mígnem egy amerikai testvérpár, Orville és Wilbur Wright 1903-ban valóra váltották a nagy álmot. Alig egy évtizeddel azután, hogy a Wright fivérek az észak-karolinai Kitty Hawkban a levegőbe emelkedtek Flyer I nevű gépükkel, már a hadászatban is megjelentek a repülőgépek: 1911-ben az Olasz Királyság vetett be első ízben repülőket csatatéren az Oszmán Birodalom ellen a Líbia birtoklásáért vívott háború során, bár ennek nem sok jelentősége volt a harcok kimenetele szempontjából.
Az igazi forradalmat az első világháború hozta el, amikor a harcoló felek felderítési és harcászati célokra is bevetettek repülőket, olyan sikerrel, hogy a légi flotta azóta is állandó és fontos részét képezi a legtöbb ország haderejének. A következő évtizedekben lett bevett módszer az ellenséges célpontok légi bombázása, beleértve a szőnyegbombázást, melyben konkrét célpont nélkül, demoralizáló, elrettentő céllal szórják meg robbanószerekkel az ellenséges városokat. Az első szőnyegbombázást a spanyol polgárháborúban, Madrid ostroma során hajtotta végre Francisco Franco tábornok, aki kijelentette: „inkább porig rombolom a várost, mintsem meghagyjam a marxistáknak”, az első igazi terrorbombázást pedig a Szovjetunió követte el a finnek ellen viselt téli háborúban, 1939 novemberében.
A szövetséges légierők szinte porig rombolták Németország és Japán legjelentősebb városait, az amerikaiak pedig később a vietnámi háborúban is bevetették a szőnyegbombázás taktikáját, a világháborúhoz képest jóval szerényebb keretek között, főként ipari célpontokat támadva. A szőnyegbombázás etikusságának kérdésében ma sincsen konszenzus a nemzetek között, egyesek – például Németország – mereven elzárkóznak a módszer használatától, míg mások – köztük Nagy-Britannia – továbbra is alkalmazzák.
Harckocsi
A páncélozott harckocsi – melyet szintén megálmodott már Leonardo – az első világháború elkeseredett állóháborújának köszönheti megszületését, amikor a harcoló felek kétségbeesetten próbálták valamiképpen áttörni, legázolni a szögesdróttal védett lövészárkokat. Ugyan már 1914-ben születtek kezdetleges páncélozott járművek, az első valódi harckocsinak az 1916-ban bemutatkozott brit Mark I-et tekinthetjük, melyet a francia FT–17 követett: a németek kezdetben a tüzérség átszervezésével és gyalogsági páncéltörő fegyverek bevetésével próbáltak védekezni az új fenyegetés ellen, 1917 tavaszára végül kifejlesztették az A7V harckocsit, amely túlságosan ormótlannak és kezelhetetlennek bizonyult, ezért összesen csak 21 darab készült belőle.
A második világháborút már jelentős tankcsaták jellemezték, köztük az 1943 júliusában vívott kurszki ütközet, melyben a németek 2500, a szovjetek 5000 harckocsit vetettek be: a létszámfölényben lévő Vörös Hadsereg a súlyos emberveszteségek dacára képes volt megfordítani a háború menetét, több száz kilométerre nyomultak előre nyugat felé, szeptemberre az egész Donyec-medencét felszabadítva a német uralom alól.
Tengeralattjáró
A légi és szárazföldi hadviselés mellett a tengeren vívott harcokat is átalakította egy új találmány, a tengeralattjáró megjelenése, melynek köszönhetően már nemcsak a vízfelszín, hanem a mélység is csatatérré változott, a tengeralattjárók pedig képesek voltak lesből megtámadni az ellenség gyanútlan flottáit. Hosszú fejlesztést, kísérletezést követően a 19. század második felében jelentek meg az első tengeralattjárók, rögtön harcászati céllal: az első sikeres bevetésre az amerikai polgárháborúban került sor, amikor 1864 februárjában a déliek H.L. Hunley tengeralattjárója Észak-Karolina partjainál elsüllyesztette a Housatonic északi hadihajót.
Az igazi áttörést ezúttal is az első világháború hozta el, amikor a britek és a németek is sikeresen alkalmazták a tengeralattjáró-hadviselést az ellenséges flottákkal és kikötőkkel szemben: ekkoriban a tengeralattjárók ellen még nem volt védekezés, a vízbe merült búvárhajót sem észlelni, sem megtámadni nem lehetett, egyetlen jól irányzott torpedótalálat pedig elég volt egy felszíni hajó megsemmisítéséhez. A tengeralattjáró ugyanakkor a mélyből nem látta a felszínt, ezért a vízen kellett megközelítenie a célpontot, és a hadihajókhoz képest sokkal lassabban tudott csak haladni.
A németek 1915 februárjában megkezdték a történelem első korlátlan tengeralattjáró-háborúját, melynek értelmében előzetes figyelmeztetés nélkül megtámadhattak bármilyen kereskedelmi járművet, beleértve a semleges zászló alatt hajózókat is, az ellenség gazdaságának meggyengítésének céljából. A leghírhedtebb hasonló eset a Lusitania brit utasszállító gőzös elsüllyesztése volt 1915 májusában, amely a németek szerint hadianyagot szállított az Egyesült Államokból Angliába, és a fedélzeten lévő lőszerek felrobbanása miatt pusztult el – előbbi állítást a történészek nagy része valósnak gondolja, utóbbit azonban sem cáfolni, sem megerősíteni nem sikerült.
A második világháborút követően a dízel-elektromos tengeralattjárókat felváltották az atommeghajtású tengeralattjárók, melyből az elsőt az amerikai haditengerészet állította szolgálatba 1954-ben. Szintén alapvető változást jelentett az áramvonalas cseppforma megjelenése, melynek köszönhetően a járművek már gyorsabban tudnak haladni a felszín alatt, mint a víz felszínén.
Radar
A második világháború egyik legjelentősebb hadászati fejlesztése a rádiólokátor, más néven radarberendezés elterjedése volt, amely rádióhullámok visszaverődésének érzékelésével képes meghatározni egy ellenséges objektum helyzetét, így többé már nem kellett vaktában, az eget távcsővel kémlelve kutatni az ellenséges repülők helyzetét. A világ első radarhálózatát 1939-ben hozta létre a brit kormány: a városokban 107 méter magas radartornyokat szereltek fel, melyek jelezték a német repülők pozícióját, ezzel számtalan életet mentettek meg Anglia nyolc hónapon át (1940 szeptemberétől a következő év májusáig) tartó bombázása alatt.
A radar a tengeri hadviselést is alapvetően megváltoztatta, ugyanis segítségével észlelhetővé váltak a vízfelszín alatt megbúvó tengeralattjárók: a szövetségesek radarkészülékkel felszerelt repülőket küldtek a tenger fölé, melyek felkutatták a német U-Bootokat, és bombát dobtak rájuk, alaposan megritkítva a Harmadik Birodalom tengeri erőit.
Atombomba
1945. július 16-án az új-mexikói Alamogordo mellett berendezett kísérleti telepen az amerikaiak felrobbantották a világ első atombombáját, ezzel örökre megváltozott a hadviselés mikéntje. A Szilárd Leó által leírt elven alapuló tömegpusztító fegyvert a Manhattan-tervnek keresztelt titkos projekt során hozta létre a J. Robert Oppenheimer által vezetett fizikuscsapat, néhány héttel a sikeres tesztrobbantást követően pedig az amerikai hadsereg Hirosima és Nagaszaki városok elleni atomcsapással kényszerítette ki a japánok kapitulációját, mellyel véget ért a második világháború.
Ugyan az amerikaiak csak néhány szövetségesükkel kívánták megosztani az atombomba titkát, a szovjetek kiterjedt kémhálózatuknak – köztük a kémtevékenység miatt kivégzett Rosenberg házaspárnak – köszönhetően hamar birtokába jutottak a szükséges információknak, és 1949-ben felrobbantották első saját nukleáris fegyverüket, ezzel megindult a hidegháborús fegyverkezési verseny. A két szemben álló szuperhatalom egymásra licitálva igyekezett minél szörnyűségesebb tömegpusztító fegyvereket létrehozni, amelyre jó példa a hidrogénbomba megszületése. A világ eddigi legnagyobb teljesítményű nukleáris fegyverét, a Cár-bombát a szovjetek fejlesztették ki az 1960-as évek elején: a 27 tonnát nyomó, 100 megatonnás erejű bomba kizárólag elrettentés, propaganda céljából készült, ekkora hatóerővel ugyanis a robbanás energiájának nagyobb része kisugárzódik a világűrbe, így katonai szempontból nincs sok értelme a bevetésének.
