Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kannibálszigetnek vagy a halál szigetének nevezik a Szibériában, az Ob folyó mentén található Nazino-szigetet, amely a sztálini terror egyik legsötétebb fejezetének helyszínéül szolgált. A szovjet diktátor által nemkívánatosnak minősített, ide deportált fegyencek nyomorúságukban jobb híján egymást falták fel.
Az 1920-as évek második felétől meghirdetett kulákmentesítési és erőltetett iparosítási program keretében Sztálin vörös brigádjai az utolsó szálig elkobozták a falvakban fellelhető gabonát és vetőmagot. A mesterségesen előidézett éhínségben milliók pusztultak el, különösen Ukrajnában, az Észak-Kaukázusban és a Volga menti közép és délorosz területeken. Sokan a városokba menekültek az éhínség elől, azonban, mivel a városok már épp eléggé tele voltak szegénységben élő munkásokkal, a parasztok beáramlását minden erejével próbálta megakadályozni az államgépezet.
Hatezer nemkívánatos személyt deportáltak a halálszigetre
Az első nagyszabású intézkedés a belföldi útlevélrendszer bevezetése volt 1932-ben: az országon belüli mozgást és letelepedést szigorúan az okmány meglétéhez kötötték, a parasztok azonban nem kaptak útlevelet (erre egészen 1974-ig kellett várniuk), így kvázi röghöz kötöttek lettek. A hatóságok gyakran razziáztak az utcákon, ellenőrizték a polgárok okmányait, és aki nem rendelkezett lakhatást és munkahelyet igazoló iratokkal, vagyis „csavargónak”, „munkakerülőnek”, „semmirekellőnek” ítéltetett, könnyen egy szibériai kényszermunkatáborban találta magát. Gyakran még akkor is elvittek valakit „egy kis munkára”, ha véletlenül otthon hagyta az útlevelét, ezért nem tudta igazolni magát.
A következő év elején már több mint kétmillió „nemkívánatos személyt” telepítettek Kazahsztánba és Szibériába, a terv azonban nem működött zökkenőmentesen, a táborok ugyanis hamar megteltek, illetve befogadóképességüket jóval meghaladva túlcsordultak. A Tomszk mellett található táborba áprilisban 25 ezer ember érkezett, miközben a tábor csak egy hónappal később készült volna el teljesen, de még úgy is mindössze 15 ezer ember befogadására lett volna alkalmas. Így a hatóság úgy döntött, szétoszlatja és különböző elszigetelt helyekre küldi tovább az embereket.
Hatezer foglyot bárkákra tettek és átszállítottak a várostól 800 kilométerre északra fekvő Nazino-szigetre. A foglyok közül, akik az elfogásukkor, Moszkvában vagy Leningrádban viselt utcai ruháikban fagyoskodva utaztak át az Ob és a Nazina folyók találkozásánál lévő szigetre, több százan már az utazás alatt elpusztultak: az időjárási viszonyok, az alultápláltság (az út első három napján senki nem kapott enni) vagy a kimerültség végzett velük. Egyesek elaludtak a tábortűznél, és óvatlanságuk miatt a lángok martalékává lettek, másokat az őrök ütöttek agyon puskatussal.
Utolsó lehetőségként egymást falták fel
A mindössze három kilométer hosszú szigeten összezsúfolódott több ezer ember naponta 200 gramm kenyeret kapott, illetve összesen 20 tonna lisztet, utóbbival azonban főzőeszközök és más hozzávalók híján csak annyit tudtak kezdeni, hogy folyóvízzel elkeverve megegyék, a vérhasat kockáztatva. A szigetet géppisztolyos őrök vették körül, akik bárkit hidegvérrel lepuffantottak, így menekülésre kevés esély volt. Akik mégis sikeresen megszöktek – egy ízben saját maguk eszkábálta csónakkal jutottak át a folyó túlpartjára –, azokat az őrök unaloműzés gyanánt levadászták.
Tíz nappal megérkezésük után a foglyok az éhhalál elkerülésének utolsó esélyeként elkezdték az elesettek hulláit felfalni, olykor pedig meg sem várták a halál bekövetkeztét – ha azt látták, hogy valamelyik társuk az utolsókat rúgja, egy-két napja van csupán hátra, könnyítettek a helyzetén. A rabok között található köztörvényes bűnözők idővel bandákba verődve terrorizálni kezdték társaikat, és ők már nem elégedtek meg a holttestek vagy a haldoklók elfogyasztásával, bárkit levadásztak.
A tábor közelében lévő falu lakói végignézték a horrorisztikus történéseket, az egyik szemtanú például arról számolt be, hogy néhány rab elkapott és egy fánál felkoncolt egy nőt, majd közösen, ott helyben megették az áldozat nyers húsát. Előfordult, hogy a rabok kinéztek maguknak egy jobb bőrben lévő parasztot, bemesélték neki, hogy szökésre készülnek, és arra biztatták, hogy tartson velük – a naiv áldozatot azonban tőrbe csalták, megölték és megették.
Titokban tartották a borzalmakat
A hatóságok végül egy hónap után leállították a borzalmas emberkísérletet – addigra azonban már alig kétezer ember maradt életben a szigetre deportált hatezerből, és a Sztálinnak küldött hivatalos jelentés szerint mindössze háromszáz volt közülük munkára fogható állapotban. Nyolcvan személyt (rabokat és őröket egyaránt) ítéltek el különböző vádpontokban, közülük huszonhármat fosztogatás és testi erőszak, tizenegyet pedig kannibalizmus vádjával kivégeztek.
Az ügyet vizsgáló hatóságok harmincegy tömegsírt találtak a szigeten, melyek egyenként 50-70 ember maradványait tartalmazták. Arra azonban sohasem derült fény, hogy az elhullott négyezer rab közül mennyien estek áldozatul társaik étvágyának és hány emberrel végzett az éhínség, a végkimerülés, a tífusz vagy más okok. Az ügy aktáit a szovjet vezetés titkosította, így a nyilvánosság elől több mint fél évszázadon át rejtve maradt a Nazino-szigeti horrortörténet, és csak 1988-ban, a gorbacsovi enyhülés időszakában derülhetett fény az embertelen borzalmakra.
