A Színházi Élet a húszas-harmincas évek legnépszerűbb hetilapja volt, amely még szépségversenyt is rendezett vállalkozó kedvű leányok számára.
„Az egykori Miss Debrecen, a hipnotizált színésznő éber állapotban is olyan rendkívüli tehetség, hogy Bárdos Artúr dr. leszerződtette a Belvárosi és Művész Színházhoz.” „Egyik legelegánsabb és legkarcsúbb festőművészünk, aki csodálatos portrait-galériában örökítette meg női szépségek egész sorát, s aki éppolyan vérbeli festőművész, mint amilyen vérbeli mágnás, rövidesen feleségül veszi az elvált bárónét, aki várbeli palotatulajdonosnő.” „A délutáni cipők sarka öt, hat és fél centiméter magas.” „Az idei kalapdivat egyik fontos kiegészítője a fátyol.” „István, egyetlenem, levelét huszonharmadikán kaptam, türelmetlen voltam. Karácsonykor szokottba szálljon, nálam minden pompásan elrendezve! Napokat számlálva várom! Csókolom!”
A fent idézett sorok Incze Sándor hetilapjának, a Színházi Életnek az 1936. évi 46. számában jelentek meg. Van annak valamilyen diszkrét bája, ha elsárgult régi újságokat lapozgatunk; egy rég letűnt kor hírességei, divattanácsai, pletykái, színésznői és színészei, reklámjai, valamint időnként az apróhirdetések között felbukkanó szerelmes üzenetei köszönnek vissza nyomtatásban. Mert ki az, aki napjainkban más cipőt húz délelőtt, mint délután csak azért, mert azt diktálja az illem? Ki az, aki ma még kalapot hord? És hová lettek az egykori Miss Debrecenek, a vérbeli mágnások és elvált bárónék vagy a karácsonykor titkos találkát lebonyolító hajdani szerelmesek?
A Színházi Élet 1912-től kezdve jelent meg, jellegzetes arculata, rovatai a húszas évek végére alakultak ki. A hírlapíró Incze Sándor Kolozsvárott kötött barátságot Harsányi Zsolttal (aki később a korszak rendkívül népszerű regényírójaként és a Vígszínház igazgatójaként vált ismertté), és Budapestre költözésük után először Színházi Hét címmel alapítottak lapot a fővárosban. Ez volt a Színházi Élet elődje. 1912-ben új mecénást kerestek, és létrehozták azt a színházi, irodalmi és művészeti hetilapot, amely rendkívüli népszerűségre tett szert: az eleinte 3000-6000 eladott példány már az első világháború végére 150 000-re emelkedett. Incze jó érzékkel alakította ki az újságírógárdáját és állandó rovatait. Szépírók is szívesen jelentették meg írásaikat a lap hasábjain: a szerzők között találjuk Szép Ernőt, Molnár Ferencet, Móricz Zsigmondot (aki még egy bányába is lement riportot készíteni a lap számára), Hunyady Sándort, a költő Ambrus Zoltánt, és Karinthy is itt közölte folytatásokban az Így írtok ti-t.
A hátul gloknis kazakok
Az érdekes riportokon, interjúkon, a színházi és filmszínészekről szóló híreken kívül a hetilap meglehetősen sok témával foglalkozott. Rendszeresen írtak a művészvilág, főként a filmipar külföldre távozott alakjairól, az ő tengerentúli sikereikről. Neves fotósok készítettek képriportokat kifejezetten a Színházi Élet számára. Kiküldött tudósítóik párizsi divatbemutatókról számoltak be a lehető legnagyobb részletességgel, ma már nehezen megfejthető szakkifejezéseket használva: „A kazakok legtöbbje hátul rendkívül gloknis és a háton gombolódik.” Hírt adtak szépségápolási trendekről, köztük a legújabb hollywoodi gyártó, bizonyos Max Factor termékeiről.
Maga csak tudja, Intim Pista…
Incze Sándor felismerte, hogy az olvasó nemcsak a filmvásznon kíváncsi kedvenc színészeire, hanem azt is tudni szeretné, hogy hol nyaral, hol lakik, hová jár szórakozni. A lap kiszolgálta ezeket az igényeket is. A legnépszerűbb rovatok minden bizonnyal azok voltak, amelyekben a társasági hírek és pletykák szerepeltek. Intim Pista volt a pletykarovat „vezetője”, amely kérdés-válasz formátumban jelent meg, mindig azzal a bevezetővel, hogy „Maga csak tudja, Intim Pista…” És Intim Pista mindig tudta, mi újság a színházi világban, ki hová utazott, melyik művész válik vagy házasodik. A másik ilyen rovat a Zserbóban volt, amely az arisztokrácia és az úgynevezett „jó társaság” publikálható magánügyeit tudatta a közönséggel, kitérve természetesen olyan információkra is, hogy ki kivel érkezett valamelyik társasági eseményre, mit viselt, vagy hol és kinek a társaságában vadászott.
Heti menü és színdarabmelléklet
Incze Sándor elképzelése az volt, hogy a család minden tagja találja meg a lapban a számára érdekes olvasnivalót. Konyhai tanácsokat, recepteket, sőt heti menüötleteket éppúgy közreadott, mint gyerekeknek szóló olvasmányokat. De volt ezenkívül nyaralási útmutató, vásárlási tanácsadó, viccrovat, beküldendő keresztrejtvények, apróhirdetések, színdarabmelléklet, folytatásos regény részletekben, és természetesen rengeteg reklám. A monte-carlói luxushoteltől kezdve a Sulfamyn kénpúderen és az Artin hashajtó drazsén át Fehér Jolán „tavaszi szépészeti kezelései”-ig. A Színházi Élet üzletet tartott fenn a Körúton, autogramdélelőttöket és matinékat szervezett a fővárosban és vidéken egyaránt. Nyitott volt az újdonságokra: a rádiózásnak és az automobiloknak is volt külön rovata, és hírt adtak a televízióról is 1929-ben, „Mozi, szinház és operaelőadás házhoz szállitva” címmel.
A lap interaktív módon igyekezett az olvasóit is bevonni a szerkesztésbe. A nyaraló, tehetősebb polgárok megjelentethették az Abbáziában vagy a Lidón készült képeiket a Minden külön anziksz helyett című rovatban (anziksz: képeslap), de akár esküvői képeiket is leközölte a hetilap, Minden külön értesítés helyett címmel.
De beküldhették fényképeiket a vállalkozó kedvű lányok a pünkösdikirálynő- vagy szépségkirálynő-választásra; akik közül az olvasók választották ki a nekik leginkább tetsző versenyzőt.
Rejtett kincs című rovatuk pedig korabeli társkereső volt, ilyesféle hirdetésekkel, mint „Állásban levő urileány azt hiszi, hogy van olyan férfi, aki nem pénzt, hanem lelki jóságot keres. Egyelőre levélből szeretné megismerni azt, aki tanultságom mellett értékeli bennem, hogy a főzést jobb szeretem, mint az irodát. Szóval házias feleség akarok lenni és nem divatbáb. Jókedélyű, 20 éves szőke leány vagyok, szivesen tenném szorgalmammal, derültségemmel könnyüvé valakinek az életét. Jeligém: Aki bennem bizik, nem csalatkozik.”
A Színházi Élet utolsó száma 1938. november 19-én jelent meg. Az 1938-as sajtórendelet alapján a Színházi Élet a halálra ítélt lapok közé került: sem a főszerkesztő személye nem felelt meg a nürnbergi törvényeknek, sem a lap szellemisége a fasizálódó politikának. Incze Sándor emigrálni kényszerült, ötvenévesen érkezett meg Amerikába, ahol többször próbálkozott hasonló folyóirat létrehozásával, de sikertelenül. Színházi ügynök lett belőle, emlékiratait Színházi életeim címmel írta meg. 1966-ban hunyt el New Yorkban.
