Szinte ismeretlen történet orvosokról, betegekről, önfeláldozásról, és arról, hogy járt túl a tudomány a politika eszén a világháború őrületében. Olvasmány egy olyan korszakról, amikor életet menthetett egy orvosi vizsgálat eredményének kozmetikázása.
Magyarország legpatinásabb egyeteme és az orvos- és gyógyszerészképzés története szorosan összeforrt nemzetünk sorsfordulóival. Az 1848-as forradalom idején az egyetemi tanév elmaradt, a kiegyezést követő évtizedeket pedig a folyamatos fejlődés, nemzetközi élvonalba kerülés jellemezte. Ezt szakította meg az első világháború, amely alapjaiban forgatta fel az intézmény életét. Egyetemi oktatók és diákok haltak hősi halált a harctereken, és az ezt követő zűrzavaros időszak a Tanácsköztársaságtól a román fosztogatásig komoly próbatételek elé állította az egyetemet.
1941 nyarán Magyarország ismét háborúba lépett. A kezdeti időszakban az oktatókat és a személyzetet húsba vágóan érintő katonai behívások okoztak fennakadásokat a működésben. 1944 tavaszától rendszeressé váltak az angolszászok által végrehajtott bombázások. Az óvóhelyeken az orvosoknak kötelezően előírt ügyeletet kellett teljesíteni, amelynek megszervezése a munkaszolgálatra behívott zsidó orvosok kiesése miatt sok gondot okozott, 1944 szeptemberére pedig a mindennapi munkához nélkülözhetetlen felszerelések beszerzése is komoly problémát jelentett.
Szerzőnkről
Tulok Péter történész kutató, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem doktorandusza. Kutatási területe a magyar történeti historiográfia, a 19–20. századi diplomácia- és művelődéstörténet, a svéd–magyar diplomáciai kapcsolatok, Budapest ostroma és a magyarországi embermentés története.
Vissza a jövőbe
A budapesti tudományegyetem anyagi bázisát még Pázmány Péter bíboros rakta le 100.000 Ft összegű alapítványával, amelyhez hozzáadódott később a feloszlatott jezsuita rend nagyszombati rendházának összes vagyona. A 20. században, a két világháború közötti időszakban nehezítette a helyzetet a trianoni békeszerződés, mert a területek elcsatolásával az egyetem is elveszítette 16.000 holdnyi felvidéki birtokvagyonát. Az intézmény végül 1923-ban pert indított az elvett vagyon visszaszerzéséért Hágában, és 10 esztendőnyi pereskedés után megnyerte azt. Ezután az egyetem a Csehszlovákiától kapott kártérítésből 1935-ben a Nógrád megyei Bujákon több mint 8000 holdas birtokot vásárolt. Az 1944 áprilisában megindult szövetséges légtámadások hatására menekítési tervet dolgozott ki az egyetem vezetősége, ebben fontos szerepet kapott a bujáki egyetemi birtok is.
A vihar előtti csend
Issekutz Béla farmakológusprofesszor, az egyetem akkori dékánja idejekorán intézkedett egy 600 négyzetméter területű nagytétény-budafoki, bombabiztos barlang kibérléséről is a könyvtár legféltettebb kötetei számára. Más szakkönyveket a kari főépület alagsorában helyeztek biztonságba. A klinikai tömb Üllői úti telephelyén óvóhelyet építettek, és hogy a folyadékellátás is minden körülmények között megoldott legyen, a kertekben kutakat fúrtak, illetve barakképületekben teheneket helyeztek el.
Miután a nyilasok októberben átvették a hatalmat, egyik első döntésük volt, hogy az egyetemet Németországba telepítik. Az egyetem tanácsa azonban ellenállt: úgy határozott, hogy a campus a fővárosban marad, minden körülmények között. A nyilasok elképzelése így csak részben valósult meg a későbbiekben, jórészt az egyetem professzorainak ellenállása miatt. 1944. október végén a Vallás- és Közoktatási Minisztérium rendeletet adott ki, melyben előírta, hogy a mérnök, orvos, állatorvos és gyógyszerészhallgatók két utolsó évfolyamának hamarabb kell befejezni tanulmányaikat. A nyilas kormányzat szándéka azt volt, hogy e szakok hallgatóit, akiknek a tudását stratégiai fontosságúnak ítélték meg a háború folytatása szempontjából, Németországba telepítse át.
Siess! Azonnal! Sürgős!
Elsőként a Budapesten található intézmények kiszállítását szervezték meg: a férfi egyetemi hallgatókat SAS (Siess! Azonnal! Sürgős!) behívóval szolgálatra hívták be, ahogyan az oktatókat is. A behívást megtagadók katonaszökevénynek minősültek. A fővárosi orvoskar klinikáiról és intézeteiből így 28 oktató és mintegy 600 orvos- és gyógyszerészhallgató távozott végül nyugatra, a műegyetemisták száma megközelítette a 2000-et. A diákok német földön elképesztő körülmények között a túlélésért küzdöttek, és csak jóval a háború befejezése után, amerikai ideiglenes útlevéllel, az egyetem közbenjárására tudtak hazatérni.
Mivel a kar épületeinek döntő többsége a szovjet és román csapatok egyik fő támadási irányával megegyező irányban, az Üllői úton helyezkedett el, az épületekben az orvosi felszerelésekben esett károk igen súlyosak voltak. Képszerű, hogy az ostrom után készült felmérések szerint az egyetemi épületekben esett üvegkár gyakorlatilag 100 százalékos volt. Súlyosbította a helyzetet, hogy a fűtési és vízrendszer tüzelő hiányában teljesen szétfagyott 1944–45 különösen zord telén. Itt mutatkozott meg Issekutz professzor előrelátása a kutak fúratásával. A klinikák és intézetek még a legádázabb harcok alatt is működtek, erősen hiányos felszereléssel, és megfogyatkozott létszámmal, ráadásul nagy számban kellett sebesülteket ellátniuk.
Kórház a frontvonalban
Amikor bizonyossá vált, hogy a fővárost védők nem fogják megadni magukat, Angyal Lajos professzor, a Balassa utcai Pszichiátriai Klinika tanára cipősdobozokban kenyérdarabokat gyűjtött és szárított, melyek a későbbiekben életmentő tartalékot jelentettek az ott-tartózkodóknak. Emellett jó szolgálatot tett professzortársa felhalmozott paraszolvencia-italkészlete is. Angyal professzor egyébként számtalan embert bújtatott a klinikán, sokakat deportálás és többeket a katonai behívó elől.
A megmentettek egymásról sem tudhattak semmit, az osztályra való felvétel mindig Gurszky Emil ügyeletében történt. Mindig megbeszélték előre a legjobban produkálható tüneteket, és utána indult a kivizsgálás. 1944. december 10-én így kapott SAS behívót Csanda Endre egyetemi hallgató a 25. SS Hunyadi páncélgránátos hadosztályba, amelyet csak úgy tudott elkerülni, hogy egy súlyos neurológiai betegség tüneteit produkálta. Amikor az ostrom elkezdődött, és minden járóképes beteget haza kellett küldeni, a professzor a megmentetteket a közvetlen közelben található I. Sebészeti Klinikára küldte, ahol napközben az ambulancián segédkeztek a súlyos betegek ellátásában, majd estére visszatértek a pszichiátriára…
Az ostrom alatt a belövések elől a betegeket leköltöztették a klinika alagsorába, az ideiglenes óvóhelyre. Az idő előrehaladtával az élelmiszer egyre kevesebb lett, a betegek és az egészségügyi személyzet egyaránt éhezett. Az elhúzódó ostrom alatt megoldották nemcsak itt, hanem a többi klinikán is a betegek és a sebesültek, de még a közelben lakó gondozottak ellátását is. Emellett tudunk példát arról is, hogy oltóanyag-termelést is folytattak egyes klinikákon.
Több alkalommal előfordult, hogy – bár a személyzet előrelátóan összetörte az alkoholosüvegeket – részeg szovjet katonák törtek be a klinikára, és csak a pszichiáterek lélekjelenlétének volt köszönhető, hogy nem történt tragédia. Fosztogatás természetesen így is számtalanszor előfordult. A Vörös Hadsereg katonai kórház céljára kisajátította az ostromot komolyabb sérülések nélkül megúszó I. Sebészeti Klinika és az Orr-fül-gégegyógyászati Klinika Szigony utcai épületét. A klinika ezek után kényszerűségből a szomszédos II. Nőgyógyászati Klinika melléképületében működött, alig 40 ággyal. 1947 végén a magyar kormány többszöri felszólítására az épületet kiürítették, azonban ezt szó szerint értették, mert a klinika egész felszerelését magukkal vitték.
Nomen est omen
Miután a csatazaj elült, az életben maradottak elé pokolbéli kép tárult. Az egyetemi klinikák nagy része közepes vagy súlyos sérülést szenvedett, de volt épület, amely teljesen megsemmisült. Ahogyan a terek városszerte, az egyetemi tömb parkjai is megteltek ideiglenes sírokkal. Az ápolók, orvosok között is számtalan életet követelt az ostrom, és a családtagjaiknak sokszor évtizedeket kellett várni, hogy emléküket méltón őrizhesse meg az utókor.
A Pszichiátriai Klinikán az ostromot átvészelő Csanda Endre befejezte az egyetemet, és tevékeny részt vállalt a klinika újjáépítésében. A későbbiekben nemzetközileg elismert tudós vált belőle, és évtizedeken át volt a Balassa utcai Neurológiai Klinika intézetvezetője.
