Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A csaknem szellemvárossá vált Moynaqról ma már nehéz elképzelni, hogy egykor nyüzsgő halászkikötő volt, ám az Aral-tó, amely partján feküdt, már 150 kilométernyire húzódott szívétől. Noha az üzbég települést most napsütötte sivatag öleli körbe, a magára maradt, rozsdásodó hajóroncsok miatt hátborzongató látványt nyújt.
Moynaq utcáin és épületein máig halak képei köszönnek vissza: ott vannak a mozaikokon, a falfestményeken, a kifakult plakátokon, mi több, még a Nyugat-Üzbegisztánban található város határát jelző táblán is. A kormányzati épület előtt is egy halászhajót ábrázoló emlékmű áll, a környéken pedig elhagyott halkonzervgyára romjai sorakoznak.
Mindez különösen szürrális látvány egy olyan településen, amelyen már se híre, se hamva semmiféle víznek.
Egykor az Aral-tó hullámzott a város mellett
Ez a különös helyzet az Aral-tó eltűnésének következménye. Moynaq ugyanis egykor e víz partján jelentős halászvárosnak számított, a tó fokozatos kiszáradása azonban gyökeresen megváltoztatta a térséget. Az Aral-tó pusztulását a világ egyik legsúlyosabb, emberi tevékenység által okozott ökológiai katasztrófájaként tartják számon. Az 1960-as években még a Föld negyedik legnagyobb tava volt, mára azonban csupán eredeti méretének körülbelül a tizede maradt meg.
Lássuk, mindez hogyan történt!
Ez okozta az ökológiai katasztrófát
Az Aral-tó vízutánpótlását az 1960-as évekig a Szir-Darja és a térség másik nagy folyója, az Amu-Darja biztosította. Ez idő tájt azonban a Szovjetunió nagyszabású vízelterelési programot indított Kazahsztánban, Üzbegisztánban és Türmenisztánban, hogy a sivatagos vidékeket öntözött mezőgazdaségi területekké, elsősorban gyapotföldekké alakítsa. A két folyó vizét így fokozatosan elvezették, mielőtt azok elérhették volna az állóvizet. Ennek következményeként a világ negyedik legnagyobb tava kiszáradásnak indult. Műholdfelvételek tanúsága szerint már az ezredfordulón is jelentősen kisebb volt, és ketté is szakadt az Északi- és a Déli-Aral-tóra.
A zsugorodás üteme az ezt követő években azonban tovább gyorsult: a Déli-Aral-tó keleti és nyugati medencéje is elszakadt egymástól, majd a keleti rész az Amu-Darja elapadása miatt el is tűnt.
A folyamat végül visszafordíthatatlanná vált: a Nagy-Aral-tó keleti medencéje 2014-re teljesen kiszáradt.
A vízből hajóroncsokkal teli sivatag lett
A tó visszahúzódása Moynaqot érintette a legsúlyosabban, partja ma már több mint 150 kilométernyire található onnan. Amikor a vízszint csökkenni kezdett, a halászok eleinte követték a tó partját, remélve azt, hogy a változás nem veszélyezteti majd a megélhetésüket. A víz növekvő sótartalma azonban hamarosan elpusztította a halállományt, így nem volt értelme maradni, a hajóikat hátrahagyva továbbálltak. A tó medrét ma már sivatagi homok fedi, a rozsdás vízi járművek egyre pusztuló maradványai pedig világhírű látványossággá tették a települést.
Ilyen ma Moynaq
A halászat megszűnésével a város lakossága évtizedről évtizedre csökkent. A térségben azonban megjelent egy új iparág, miután az egykori tómeder alatt olajat és földgázt találtak. A sivatag egyhangúságát így ma már fúrótornyok törik meg,
a település főutcáján pedig ismét építkezések és fejlesztések jelzik az óvatos fellendülést.
A Moynaqban élők többsége ma is jobbára a régió gyapottermesztéséből tartja fenn magát – keserédes, hogy éppen abból a tevékenységből, amely kulcsszerepet játszott az Aral-tó eltűnésében, valamint a helyiek élete és mindennapjai gyökeres megváltozásában. Noha elméletileg a tó a vízelterelések megszüntetével részben helyreállítható lenne, Üzbegisztán gazdasági helyzete és a térség korlátozott lehetőségei miatt erre igencsak csekély az esély.
Ha szívesen kalandoznál még Üzbegisztánban, ajánljuk figyelmedbe a selyemút izgalmas helyszíneiről szóló cikkünket is.
