Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A sarkvidéki expedíció tagjai két évet töltöttek a jégtáblák fogságában, de csodával határos módon – és a magyar hajóorvos szakértelmének köszönhetően – egy kivételével mindannyian hazatértek.
1872. június 13-án a 25 éves orvos, dr. Kepes Gyula búcsúebédre volt hivatalos. A németországi Geestemündében, az Északi-tenger partján grandiózus vállalkozásra készült: hosszas előkészületek után az Osztrák–Magyar Monarchia 23 állampolgárával együtt a Tegetthoff gőzös fedélzetén, „dörgedelmes »hurrah« kiáltások között” elhagyta a szárazföldet, és a dermesztően hideg Északi-sarkra hajózott.
Az ötlet, hogy a Monarchia is bekapcsolódjon a sarkkutatásba, nem volt előzmények nélküli. Az 1860-as években a német felfedezőket élénken foglalkoztatta az északkeleti átjáró megtalálása, azaz az Atlanti-óceántól Szibéria partjain át a Csendes-óceánra való hajózás lehetősége. August Heinrich Petermann, a német expedíciók lelkes támogatója biztatta az Osztrák–Magyar Monarchia tengerészeit, hogy kapcsolódjanak be a kutatásba – és 1871. június 26-án két osztrák hadnagy, Julius von Payer és Karl Weyprecht megtették a próbautat. Tromsø kikötőjéből indultak, és kicsit több mint két hónap elteltével jó hírrel érkeztek vissza: a Spitzbergáknál nyílt vizet találtak.
Arisztokraták támogatták az expedíciót
Ezután következett az expedíció költségeinek előteremtése, amelyben a magyar arisztokrácia, kiváltképp Zichy Ödön gróf oroszlánrészt vállalt. A művészetek és a tudomány iránt élénken érdeklődő gróf minden követ megmozgatott, hogy előteremtse a szükséges 220 000 forintot. Magánvagyonából 45 000 forinttal támogatta a vállalkozást, meggyőzte Johann Wilczek osztrák grófot és mecénást, hogy szintén járuljon hozzá az expedíció sikeréhez. (Összehasonlításképpen: a Vasárnapi Ujság előfizetésének ára egy évre 10 forint volt 1872-ben.) A Széchenyi és az Esterházy család is adakozott az ügy javára, és a Monarchia hadügyminisztériuma is támogatta a vállalkozást.
Tokaji aszú citromlével, skorbut ellen
A hajót, amivel útnak indultak, külön erre a célra építették: a 220 tonna tömegű, 38,34 méter hosszú gőzöst Tegetthoffnak keresztelték, az expedíció vezetői a próbautat sikerrel abszolváló Payer és Weyprecht voltak. A legénység javarészt horvát tengerészekből állt, de, mint a Vasárnapi Ujság beszámolója megjegyzi,
„a kis társaságban az osztrák–magyar birodalom valamennyi nyelve képviselve van: magyar, német, szláv, olasz - de a hajó nyelve az olasz”.
Az egyetlen magyar a fedélzeten dr. Kepes Gyula hajóorvos volt, akit munkahelye, a bécsi Rudolf-kórház egyik professzora ajánlott a szervezők figyelmébe. Kepes nemcsak a személyzet egészségügyi vizsgálatát végezte el a felkészülés során, hanem legjobb tudása szerint állította össze a hosszú útra az élelmiszerek listáját.
A hajó 3 évre elegendő élelmiszert vitt magával. Kepes javaslata nyomán ezek között szerepelt nagy mennyiségű tokaji aszú és citromlé, valamint savanyú káposzta a skorbut ellen. (Az aszút és a citromlevet a hajósok keverve – és a mostoha időjárási viszonyok miatt fagyottan – fogyasztották. Ezenkívül 7700 kg kenyeret, 3175 kg makarónit, 2270 kg csokoládét, 900 kg borsókolbászt és 635 kg pemmikánt (szárított húst) vittek magukkal, továbbá konzerveket, vajat, kávét, teát, bort és rumot – és dohányt, bár ez utóbbi igen hamar elfogyott. Nem csak emberek utaztak a fedélzeten: a sarki expedícióhoz szánhúzásra alkalmas kutyákat is magukkal vittek. Kepes Gyula feladata az orvosi teendők mellett az állati és növényi minták gyűjtése volt.
3 évre terveztek
A felfedezők fő célkitűzése az volt, hogy Novaja Zemlját körülhajózzák, és Szibéria partjai mellett addig ismeretlen utakon evezzenek, lehetőség szerint egészen az Amerikát és Ázsiát elválasztó Bering-szorosig. „Ha, mi elég sajnos lenne, az expedicziónak a harmadik nyáron sem a Behring-utat elérni, sem pedig azon át visszatérni nem sikerülne, nem maradna egyéb hátra, mint a hajót elhagyni és csónakokon Szibériába, s onnan hol vizén, hol szárazon Európába utazni” – tudósított a B-tervről a Vasárnapi Ujság.
A jég fogságában
Az expedíció tagjai július 3-án érkeztek a norvégiai Tromsøbe, és itt búcsút is mondtak a civilizációnak. Mint dr. Kepes Gyula levelében szerepel, „ezentúl minden összeköttetés megszűnik, és csak a véletlenre bizhatjuk, hogy felőlünk hazánkban valamit halljanak”. Novaja Zemlja felé még találkoztak egy élelmiszer-utánpótlást biztosító hajóval, majd folytatták volna útjukat észak felé – de már augusztus 21-én a jég fogságába kerültek, és ott is maradtak két évig.
A hajó a 10-12 méter vastag jégtáblákkal együtt sodródott észak felé, és kis híja volt annak, hogy össze nem roppant. A legénység folyamatos fenyegetettségben (és sötétségben) élt, és hónapokon keresztül készenlétben álltak, hiszen nem lehetett tudni, hogy mikor következik be a katasztrófa. Amint arról a hajóorvos beszámolt, „ezen idő alatt soha sem volt egy nyugodt éjjelünk, egész télen át talán kétszer vagy háromszor vala alkalmunk levetkőzni; ha bundás csizmánkkal, bundáinkba öltözve, derekunkon egy revolverrel, kezünkben egy kis zsákot tartva, melyben a legnélkülözhetlenebb kellékek valának, hézagunkba mentünk nyugalmat keresni; alig aluvánk egy negyedórát és már hangzott a fedezeten lévő őr vészszózata, Memento mori-ja: »Alle Mann auf Deck«”
Karácsony a sarkvidéken
1873. augusztus 30-án végül egy, a térképen nem jelölt, ismeretlen szárazföldet pillantottak meg. A beköszöntő sarki tél azonban megakadályozta, hogy azonnal felkeressék, és jégtáblák fogságában töltötték a második sarkvidéki telet és a karácsonyt is. Dr. Kepes Gyula később így számolt be az ünnepről: „A fagyasztó légkörben megmerevült tagjaink ismét fölengedtek az ünnepi öröm melegénél, s bárha el voltunk zárva az egész világtól s arra, hogy valóban szorongatott helyzetünkből egyhamar kiszabadulhassunk, még csak kilátásunk sem volt, az egész kis család mégis a legzavartalanabb boldogságban úszott.”
A matrózok jégdarabokból „palotát” építettek, felvették a legjobb ruhájukat, megterítettek, és elfogyasztották a különleges alkalmakra tartogatott sonkát és csokoládét.
„Vidám beszélgetés közben két óra oly kellemesen telt el, hogy kétségbeejtő helyzetünkről egészen megfeledkeztünk. Vacsora után a tisztek közül néhányan még kirándulást tettek a jégpalotához, melyben a matrózok még mindig együtt mulattak s a távol hazában élő rokonok és jó barátok egészségére gyakran kacsintgatták össze erősen fölelegyitett szeszes italokkal teli poharaikat. Tizenegy óra tájban a kis csapat visszatért a »Tegetthoff«-ra. Nem is gyanítá, hogy az utolsó vidám órák voltak, melyeket az imént átéltek, mert csakhamar megkezdődtek a borzasztó légnyomások s velők együtt a szorongattatások és terhes gondok ideje is.”
Zichy-föld és Deák-sziget
Ami a „terhes gondok”-at illeti, jutott belőlük bőven. 1874 márciusában közelíthették csak meg a szárazföldet, amelyet a Monarchia uralkodójáról Ferenc József-földnek neveztek el. Ekkor többen kis híján életüket vesztették, amikor beszakadt alattuk a jég. Az ismeretlen szigetcsoport északi főszigetét Wilczek-földnek, a délit Zichy-földnek nevezték el; de Pest (azaz 1874-től Budapest) is nevet adhatott a legészakibb foknak, Deák Ferenc pedig egy kisebb szigetnek a 191 közül. Élelmük azonban ekkor már fogytán volt, jegesmedvéket ejtettek el, hogy legyen mit enniük, de a dermesztő hidegben (mínusz 50 fokban) minden egyéb megfagyott: a kenyér, a vaj, a hőmérők higanyszála.
3 hónapig gyalogoltak
Az expedíció második évében többen betegeskedtek, a hajógépész meghalt. Az expedíció egyetlen áldozatát a Wilczek-földön temették el, majd a csapat belátta, hogy a továbbiakban nem fog tudni a gőzössel hazatérni. Ezért amit tudtak, lepakoltak a hajóról, és két szánt megrakodva gyalogszerrel indultak meg dél felé, magukkal cipelve csónakjaikat is. Dr. Kepes nagy gonddal összeállított gyjteményét is ott kellett hagyniuk. Három hónapnyi gyaloglás után az elcsigázott utazók augusztus 13-án pillantották meg Novaja Zemlját, ahonnan 10 nap múlva egy orosz bálnavadászhajó vitte vissza őket Norvégiába. Innen Hamburgba, majd Bécsbe érkeztek, ahol ünnepi fogadtatásban részesültek. Weyprecht és Payer lovagkeresztet kaptak kitüntetésül, Payer 1876-ban pedig megírta az expedíció történetét könyv alakban.
Dr. Kepes Gyulát hazatérése után előléptették és kitüntették, több város díszpolgárává avatta. 1904-től a Honvédelmi Minisztérium egészségügyi osztályát vezette, innen ment nyugdíjba 1914-ben. Idős korában visszavonultan élt Logodi utcai lakásában, interjút ritkán adott. 1923-ban az őt felkereső újságírónak még elmondta: „Ha kezembe veszem régi naplójegyzeteimet (...), magamnak is hihetetlennek tűnik fel, hogy átéltük fenn a pólus közelében azt a sok rémítő viszontagságot. A Ferenc József-földön töltött hónapok úgy tűnnek fel előttem, mint egy álom.” Az osztrák–magyar expedíció egyetlen magyar résztvevője 1924-ben, 76 évesen hunyt el.
Ha szívesen olvasnál Kepes Gyula egyik leszármazottjáról, Kepes Andrásról, ezt a cikket ajánljuk.
