Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az amerikai munkásmozgalomnak, a nők és a bevándorlók jogaiért harcoló erőknek is jelentős lökést adott az 1911 márciusában a manhattani Triangle ruhaüzemben történt tűzeset, melyben 146 munkás, többségében fiatal nők, vesztette életét – a döbbenetes tragédia a borzalmas munkakörülmények és a főnökség hanyag magatartásának számlájára írható.
A manhattani Greenwich Village városnegyed szívében található Triangle ruhagyár szemléletes példája volt a múlt század elején dívó totális kizsákmányolásnak: az üzemben több száz fiatal, többségükben olasz és zsidó származású bevándorló nő dolgozott, akik szinte egyáltalán nem beszélték az angolt, és a hét minden napján, napi 12 órában szorosan egymás mellé zsúfolt bokszokban varrták a ruhákat, elégtelen higiéniai és tűzbiztonsági körülmények között.
Az üzem egy tízemeletes épület legfelső három emeletén helyezkedett el, ahonnét négy lift és két lépcső is vezetett lefelé, a felvonókból azonban csak egy volt működőképes, melyhez egy hosszú, szűk folyosón kellett áthaladni, az egyik lépcsőház kijáratát pedig nap közben a munkások tudta nélkül bezárták, nehogy bárki hazaszökjön vagy ruhákat csempésszen ki. Ugyan tűz esetére létezett menekülési útvonal, ez annyira szűk volt, hogy a leggyorsabb tempóban is órákba tellett, mire az összes munkás keresztüljut rajta.
Az ablakon vetették ki magukat, nehogy bent égjenek
A tragédia napján, 1911. március 25-én szombaton mintegy 600 dolgozó tartózkodott a gyárban, amikor a munkanap végén tűz keletkezett a nyolcadik emeleten: a lángok gyorsan továbbterjedtek a felsőbb két szintre is, a munkások között eluralkodott a pánik. A munkavezetők megpróbálták a hasonló esetekre készenlétben tartott vízslaggal megfékezni a lángokat, a locsolótömlő kioldója azonban teljesen elrozsdásodott és használhatatlannak bizonyult.
A gyorsabb, edzettebb munkáslányok a lift felé rohantak, egymással versengve a bejutásért: mivel a felvonóba egyszerre csak 12 személy fért be, a kezelőnek négyszer kellett megtennie az utat lefelé és felfelé, az utolsó alkalommal azonban a tűz a liftet is elérte. Végső elkeseredésében több, immár hiába várakozó nő is inkább levetette magát az üres liftaknába, mintsem a tűzben lelje halálát. Sokan a lépcsőn próbáltak kijutni, az említett zárt kijárat azonban útjukat állta, bent ragadtak és az égő lépcsőházban vesztek oda.
A felsőbb szinteken tartózkodók nagy része – köztük a gyár tulajdonosai – a tetőre kimászva igyekeztek megmenekülni, voltak azonban, akik csak az ablakon keresztül tudtak kiugrani, többségük szörnyethalt a sokemeletes zuhanásban. A tűzoltók időben a helyszínre értek, ott azonban kiderült, hogy létrájuk csak a hatodik emeletig ér fel, végül 18 percbe telt, mire teljesen megfékezték a lángokat. A tragédia során 49 munkás égett halálra vagy fulladt meg, 36 személy a liftben pusztult el, 58 ember pedig az ablakon való kizuhanás következtében lelte halálát – néhány további dolgozó később, a sérüléseibe halt bele, ezzel az áldozatok teljes száma 146-ra nőtt.
A tragédia felhívta a figyelmet a munkások, a nők és a bevándorlók jogaira
Április elején szakszervezetek felvonulásos demonstrációt szerveztek az 5. sugárúton, hogy tiltakozzanak a tragédiához vezető munkáltatói hanyagság ellen – a menethez 80 ezer fő csatlakozott –, New York állam haladó szellemiségű kormányzója, Alfred E. Smith és Robert F. Wagner szenátor, a roosevelti New Deal későbbi kidolgozója pedig vizsgálóbizottságot állított fel a gyárakban, üzemekben tapasztalható munkakörülmények javítása, a visszásságok megfékezése érdekében. Frances Perkins, a bizottság egyik munkatársa később Franklin D. Roosevelt elnök munkaügyi minisztere, egyben az első amerikai kormányzati tisztséget ellátó nő lett, nevéhez számos munkabiztonsági előírás – például a tűzriadóterv kialakítása és az Exit felirat kihelyezése – fűződik.
A Triangle két tulajdonosa, Max Blanck és Isaac Harris – akik mindketten sértetlenül vészelték át a balesetet – ellen eljárás indult gondatlanságból elkövetett emberölés vádjával: a bíróság 155 tanút kérdezett ki az esetről, végül mégis felmentette a vádak alól a párost. Blanck és Harris polgári perektől tartva minden áldozat családjának 75 dolláros kártérítést fizetett, azonban lévén, hogy a biztosítótól minden elhunyt után 400 dollárt kaptak, még így is ők jöttek ki nyereségesen az esetből.
A tűzeset nyomán megerősödött a ruhagyári szakszervezet, amely máig nagy erőkkel lép fel az Egyesült Államokban egy-egy jogcsorbító eset kapcsán, továbbá ráterelődött a figyelem a nők jogaira és a bevándorlók kizsákmányolásának kérdésére is, melyek a mai napig fontos problémái a társadalomnak.
