Kevesen mondhatjuk el magunkról, hogy felrobbantottak, kihajítottak tíz kilométeres magasságban, szerencsésen landoltunk a fákon meg a talajon a roncsokkal együtt, mégis itt vagyunk. Vesna Vulović szerb légiutas-kísérő élete is hajszálon múlt.
A 22 éves nő 1972 januárjában még egy éve sem dolgozott stewardessként a jugoszláv állami légitársaságnál, amikor a Stockholmból több megállóval Belgrádba tartó repülőre hívták szolgálatba. Vesna nagyon lelkes volt, szeretett utazni, élvezte a repülést, ezért amikor erre a munkára hívták, azzal sem törődött, hogy összekeverték egy másik, szintén Vesna nevű stewardessel, és szívesen beállt dolgozni, mert még sosem járt Dániában, ahol az egyik megálló volt. A felszállást követően minden rutinszerűen történt, amikor a 46. percben egy bőröndbe rejtett bomba robbant fel a gép csomagterében. Olyan erővel, hogy a gép törzse azonnal kettészakadt. Vesna épp egy fém ételkocsival volt elfoglalva a repülő hátsó részében, s a katasztrófa pillanatában a nehéz kocsi, illetve a gép egy kis megmaradt része helyben tartotta.
Ez volt az első olyan pont, ami tulajdonképpen szerencsének tekinthető a szerencsétlenségben, és ami hozzájárult ahhoz, hogy Vulović egyetlen emberként túlélje a katasztrófát. Ezután jött a zuhanás és a földet érés a fagyos, fákkal borított talajon, ami szintén halálos az esetek 99 százalékában. Csakhogy főszereplőnknek világéletében alacsony volt a vérnyomása, ami hozzásegítette ahhoz, hogy a landoláskor ne robbanjon szét a szíve. Emellett persze eltört mindkét lába, a koponyája (ezzel agyvérzés járt), három csigolyája, a medencecsontja és több bordája is, de még ezt is sikerült élve átvészelnie. Magára a robbanásra és a zuhanásra nem emlékezett, viszont a repülőgép roncsai között végül a földön magához tért. Mozdulni nem tudott, hát elkezdett sikítozni segítségért.
Vesna ezen a ponton nagyon sokféle okból halhatott volna meg, ám ismét rámosolyogtak az égiek. Egy olyan német erdész járt a közelben, aki nemcsak meghallotta a segélykiáltást, de értett is valamicskét az életmentéshez. Odaért a roncsokhoz, ám ha csak elkezdi onnan kiemelni a nő testét, azzal a gerincsérülései miatt azonnal megölte volna. Ehelyett Bruno Henke erdész – aki a második világháborúban orvosként szolgált – saját kezei épségét kockáztatva egyenként feszegette le a sebesültről a repülőgép roncsait. A kiérkező mentők a prágai idegsebészeti klinikára vitték Vesnát, de egy lyukas garast nem adtak volna az életéért. Úgy tűnt, hiába találtak rá időben, állapota menthetetlen. A műtétek után kómába esett, s úgy látszott, már nem is ébred fel belőle soha.
Vulovićot azonban más fából faragták. Háromnapnyi kóma után magához tért, és úgy tűnt, semmilyen maradandó károsodást nem szenvedett a baleset után – kivéve az amnéziát és a részleges bénulást a lábaiban. Semmire nem emlékezett a robbanásból és a zuhanásból, csak arra tért magához a kórházban, hogy ott állnak mellette a szülei. Ezután kért egy szál cigit. Ezt nem kapta meg, minden más segítséget viszont igen, így tíz hónap múlva már képes volt a saját lábán járni. Nagyon sok pénzbe és szülői aggodalomba került, de végül felépült. Arra a kérdésre, hogy sikerült ez egyáltalán, gyerekkori étkezési szokásait tudta csak felhozni: sok halolajat, spenótot és csokit evett. Egy másik tényezőre is hivatkozott, amikor azt kérdezték, miért maradhatott életben: a szerb makacsságra.
Vesna története bejárta a világsajtót, Magyarországon is cikkeztek róla. Még Guinness-rekordot is döntött: ő lett az első ember, aki túlélt egy ilyen hosszú zuhanást ejtőernyő nélkül. A díjat 1985-ben maga Paul McCartney adta át neki egy londoni gálán. A történetért nagyon sok lap fizetett volna szívesen, sőt érkezett egy 130.000 dolláros ajánlat is egy amerikai újságtól. Vesna azonban nem fogadta el, hanem amint felépült, szépen visszament a légitársasághoz, csak nem légiutas-kísérőnek, hanem irodai munkára. Mivel semmire sem emlékezett a balesetből, félelmei sem voltak, így utasként gyakran repült. Szüleit korán elvesztette, amiért saját balesetét, az azzal járó sok stresszt okolta. Ragaszkodott hozzá, hogy átlagos életet éljen: férjhez ment és dolgozott ugyanúgy, mint bárki más. Egyetlen vágya nem teljesülhetett: bár az orvosok szerint nem károsodtak a belső szervei, gyermeket sosem tudott vállalni. Egyetlen alkalommal esett teherbe, akkor is méhen kívül tapadt meg a magzat, és életveszélyes állapotba sodorta Vesnát.
Hírneve mentette meg a letartóztatástól
Az egész életében láncdohányos nőnek volt még egy nagyon mozgalmas időszaka a kilencvenes években. Ekkor vált el férjétől, aki nem bírta a sok pöfékelést, és ebben az évben került majdnem börtönbe. Vesna többekkel együtt felemelte a hangját Slobodan Milošević ellen, sőt még tüntetéseken is részt vett. Emiatt azonnal elbocsátották a légitársaságtól, s csak azért nem került rács mögé, mert túl híres volt hozzá. Ezután Vesna megvárta, míg a vezető megbukik, és tovább folytatta aktivista-pályafutását, egészen 66 éves korában bekövetkezett haláláig.
A történtek azonban nem múltak el nyomtalanul az életében, hiába nem emlékezett magára a balesetre. Erős bűntudattal küzdött, hiszen egyedül ő élte túl a szerencsétlenséget. Ám amikor szakértő segítségét ajánlották neki, kereken visszautasította, és inkább a vallásba menekült. Egy idő után abból is elege lett, hogy állandóan a történtekről faggatták. Amikor harminc évvel a baleset után Philip Baum meginterjúvolta, Vesna elárulta, hogy nem tartotta magát szerencsésnek soha. „Nem vagyok szerencsés. Mindenki úgy gondolja, az vagyok, de tévednek. Ha szerencsés lennék, akkor soha nem történt volna meg ez a baleset és a szüleim még élnének. A katasztrófa az ő életüket is tönkretette.”
Címlapkép: Youtube
