Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A civileket szintén sújtja a háború okozta PTSD, nem csak a katonákat. A történelem során rengeteg elnevezése volt, és különböző teóriákat gyártottak magyarázatára.
A poszttraumásstressz-szindróma (PTSD) a veteránok kapcsán terjedt el, vált a köztudat részévé, de nem csak őket érinti. A háborút megélt civilek is ugyanúgy szenvedhetnek tőle, habár más jellegű megélések váltják ki belőlük. Bár a PTSD nem csak háborús élmény kapcsán jelentkezhet az embereknél – például természeti katasztrófa vagy nemi erőszak túlélői esetében is megjelenhet –, cikkünk az előbbiekre fog fókuszálni.
Mivel jár a PTSD?
A History szerint a PTSD egy szorongásos zavar, amely akkor alakul ki, ha valaki átél egy súlyosan traumatikus eseményt, vagy tanúja annak. Tünetei a gyakran felbukkanó félelem, stressz, szorongás érzete, az élmény újra átéléses betörése a gondolatok közé, és az ehhez kapcsolódó rémálmok. Felkavaró gondolatok és érzések törhetnek rá a PTSD-ben szenvedőre a traumatikus esemény kapcsán, és néhányan igyekeznek elkerülni azokat az embereket, helyszíneket és helyzeteket, amelyek a traumára emlékeztetik őket. Megnövekedett arousal és reaktív szimptómák is jelentkezhetnek: könnyebben megijednek, nehezükre eshet a koncentráció és az alvás, könnyebben kijöhetnek a sodrukból, és felelőtlen, önpusztító viselkedést is mutathatnak.
A PTSD nem modern kori nyavalya
A történelem során sokszor, sokféleképpen próbálták meghatározni vagy leírni a PTSD-t, a mostani elnevezését csak a 80-as évektől használjuk. Már a világirodalom első nagy alkotásai közé tartozó Gilgames-eposzban is szó esett róla, az időszámításunk előtti 22. században. A főszereplő tanúja legközelebbi barátja halálának, ez a trauma a későbbiekben kínozza Gilgamest, és az eseményhez kapcsolódó visszatérő és tolakodó emlékek, valamint rémálmok gyötrik.
Az 1600-as években egy svájci doktor „nosztalgiaként” írta le a katonák honvágyát és elkeseredettségét, amelyek a klasszikus PTSD tüneteit is magukba foglalták, mint például az alvászavart és a szorongást. Az amerikai polgárháború (1861–1865) során több katonánál is nosztalgiát diagnosztizáltak, amelyet ekkor még emberi gyengeségnek véltek, és kigyógyításában szerepet játszott a nyilvános kigúnyolás is.
Az amerikai polgárháború után egy amerikai orvos megfigyelte a veteránoknál, hogy olyan fizikai tüneteket produkálnak, amelyekre nincs külsérelmi magyarázat, például a szapora légzés vagy szív- és érrendszeri szimptómák. Ő „katonaszívnek” nevezte el a tünetegyüttest.
Azonban nem csak a katonákra voltak jellemzőek a PTSD-szerű tünetek. Az ipari forradalom miatt egyre több lett a vonat és így a vonatszerencsétlenség is. Az ezt túlélők szintén PTSD jellegű fiziológiai tüneteket produkáltak és „vasúti gerincnek” nevezték el, mivel azt gondolták, mikroszkopikus sérüléseket okozhatott a baleset a központi idegrendszerben.
A Washington Post megemlíti, hogy az amerikai polgárháború következtében az otthon maradottaknál is, kifejezetten a déli fehér nőknél, akiknek otthonai a rivális seregek útjában álltak, PTSD alakult ki, melyet napló jellegű dokumentumok leírásai rögzítettek. Rengeteg háború szülte stressz érte őket, amely megtépázta érzelmi állóképességüket. Sokan inszomniától, depressziótól, idegességtől, migrénektől és öngyilkos gondolatoktól szenvedtek. A rájuk szakadt gazdaságigazgatás terhe, amelyre nem voltak felkészítve, párosult a szeretteik féltésével, vagy az elvesztésük okozta gyásszal. Voltak, akik otthonukat hátrahagyva menekültek a háború elől gyermekeikkel, attól rettegve, hogy az ellenséges haderők rajtuk ütnek, és hogy nem vár majd rájuk segítség ott, ahová megérkeznek.
Az első világháborúban „harctéri idegsokként” referáltak a PTSD-re. Azt gondolták, a csatatéren felrobbanó gránátok miatt egyfajta súlyos agyrázkódás érhette őket, amely szorongást, rémálmokat, remegést, látás- és halláskárosodást okozott a katonáknál. Tehát még ekkor is külső indokokat kerestek, csakhogy azoknál a katonáknál is felfedezték ezeket a tüneteket, akik a csatatéri gránátok közelében sem voltak. A második világháború során ezt „háborús kimerültségnek” hívták.
A modern kori jelentés és elnevezés párosa 1980-ban született meg a súlyos traumatikus eseményeket túlélő emberekkel – többek között háborús veteránokkal, holokauszt-túlélőkkel és szexuális trauma áldozataival – végzett kutatásokra támaszkodva. Egyértelmű különbséget tett ez a meghatározás a traumatikus események és az egyéb fájdalmas stresszorok között (válás, pénzügyi nehézség, súlyos betegség), mivel ez utóbbiakkal a legtöbb egyén képes megbirkózni, és nem okoznak PTSD jellegű tüneteket.
A háború tehát, amióta világ a világ, komoly mentális problémákat okoz mind a katonáknak, mind a civileknek. Utórezgései évekig, de akár egy életen át is elkísérhetik a túlélőket. Ha feldolgozatlanul marad a trauma, komoly gondokat okozhat, de ha sikerül rendezni magunkban, erősebben juthatunk ki belőle.
