Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az előző évszázadban még egyáltalán nem vonatkoztak olyan szigorú szabályok a pszichológiai kísérletek elvégzésére, mint manapság. Éppen ezért számos olyan vizsgálat zajlott le, amelyek napjainkban etikailag már jócskán megkérdőjelezhetőek lennének. Ezek közül mutatunk be most hármat.
Az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) egyértelműen szabályozza a pszichológiai kísérletek feltételeit. Idetartozik többek között a titoktartás, az informált beleegyezés, valamint az emberi méltóság tisztelete. Azonban ez nem mindig volt így. A 20. században olyan kísérleteket is elvégezhettek, amelyekre mai keretek között nem lenne lehetőség.
Kis Albert esete, avagy a félelem belénk kódolható
1920-ban John B. Watson és munkatársai a John Hopkins Egyetemen végeztek klasszikus kondicionálási kísérletet.
Watson egy kilenc hónapos kisbabán, Alberten vizsgálta, hogy a klasszikus kondicionáláson keresztül a félelem elültethető-e az emberekben.
A kísérlet kezdetén Albert egyáltalán nem félt az állatoktól, ellenben az erős hangoktól megijedt. Watson csapata a zajokra mutatott félelmi reakciót igyekezett összekapcsolni az állatok látványával. Akárhányszor mutatott egy fehér patkányt Albertnek, egy kalapáccsal ütött egy fémrudat. A félelmetes hang és a patkány együttes megjelenése miatt a két inger összekapcsolódott, így Albertben kialakult a félelem a patkány iránt. Azonban generalizálódott minden hasonló tárgyra is, legyen az egy szőrmekabát vagy akár egy Mikulás-álarc fehér szakálla.
A kísérlet etikátlannak számít, mivel Albert deszenzitizációjára (a félelem semlegesítésére) sosem került sor, így kialakult fóbiáját sem tudták enyhíteni. Albert hatéves korában meghalt, így az sosem derült ki, hogy a kísérlet okozta fóbiái a felnőttkoráig fennálltak volna-e.
Kék szeműek vs. barna szeműek: az előítéleteink alapjai a vélt vagy valós ellentétek
Jane Elliot habár nem pszichológus, hanem általános iskolai tanár volt, vitatott kísérletében az előítéletek kialakulásának hátterét vizsgálta. 1968-ban, egy nappal Martin Luther King meggyilkolása után Elliot az osztályát két csoportra osztotta szemszínük szerint. Hamis kutatási eredményekre hivatkozva elhitette tanulóival, hogy a kék szeműek magasabb rendűnek számítanak, mint a barna szeműek.
A diákok viselkedése azonnal megváltozott. A kék szemű csoport kegyetlenkedni kezdett, a barna szeműek pedig szégyen jeleit mutatták.
Egy nappal később azonban fordult a kocka: a tanárnő azt mondta, hogy korábban tévedett, és összekeverte a kutatási eredményeket. Ezáltal a barna szeműek is lehetőséget kaptak felsőbbrendűségük gyakorlására, amely néhol bosszúval is társult az előző nap kompenzálásaként. A tanárnő bevallása szerint még a legokosabb és legkooperatívabb tanulók is rövid időn belül kegyetlenné váltak, és elfordultak addigi barátaiktól. A kísérlet végén Elliot elárulta a diákjainak, hogy célja az volt, hogy a saját bőrükön tapasztalják meg az előítéletek kialakulását.
Elliot gyakorlata számtalan negatív reakciót váltott ki a közvéleményből, feltehetőleg ezért nem lenne replikálható napjainkban. A megtévesztés, valamint az informált beleegyezés hiánya veti fel a legtöbb etikai kérdést.
Szörnykísérlet: mi okozza a dadogást?
1939-ben az Iowa Egyetemen Wendell Johnson és munkatársai a dadogás hátterében meghúzódó tényezőket szerették volna feltárni. Johnson úgy vélte, hogy
„a dadogás nem a gyermek szájában keletkezik, hanem a szülők fülében”.
Azt feltételezte, hogy a dadogó gyermekek szülei túl szigorúak, és magasak az elvárásaik, emiatt pedig felnagyítják a gyermekeik beszédhibáit. A szülő negatív reakciója miatt a gyerekek önértékelése csökken, szorongás jeleit mutatják, és ez a bizonytalanság váltja ki aztán a dadogást.
Kísérletébe huszonkét fiatal árvát vont be, akik közül tíz dadogott. Az árvák fele pozitív visszajelzésben, míg a másik fele negatív megerősítésben részesült. Utóbbiakat a nevelőik leszidták, ha hibát vétettek beszéd közben, valamint ezek a gyerekek folyamatosan azt a visszajelzést kapták, hogy dadogtak.
A kísérlet végére senki nem vált dadogóvá, azonban azoknál, akik negatív bánásmódban részesültek, önértékelési problémák, valamint beszédhibák jelentkeztek.
A rideg nevelői bánásmód és annak életre szóló következményei előidézéséért szokás ezt a vizsgálatot szörnykísérletnek (monster study) is nevezni.
A pszichológia tudományán belül még jó pár kísérlettel bővíthetnénk az etikátlan vizsgálatok feketelistáját. Azonban azon túl, hogy ezek a kísérletek hozzájárultak ahhoz, hogy manapság már sokkal kiforrottabb etikai kereteket tartsunk szem előtt, egyúttal olyan eredményeket is hoztak a világ számára, amelyek kétséget kizáróan értékteremtők és hiánypótlók.
Felhasznált szakirodalom:
Silverman, F. H. (1988). The „monster” study. Journal of fluency disorders, 13(3), 225–231.
Smith, E. R., & Mackie, D. M. (2004). Szociálpszichológia. Budapest: Osiris Kiadó.
Watson, J. B., & Rayner, R. (1920). Conditioned emotional reactions. Journal of experimental psychology, 3(1), 1–14.
A cikk szerzőjéről
Sas Eszter Krisztina a Dívány pszichológus szakértője és a Mind Art kreatív pszichológiai műhely társalapítója.
