Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A piramisok egy olyan korban épültek, amikor semmiféle gépezet nem állt rendelkezésre ahhoz, hogy hatalmas kőtömböket mozgassanak – ennek ellenére a hatalmas síremlékek létrehozása mégis lehetséges volt. Holland kutatók álltak elő a legfrissebb elmélettel, amely szerintük logikus magyarázatot ad arra, amit nehezen érthetünk.
Dzsehutihotep síremléke nyújtott segítséget az Amszterdami Egyetem fizikusainak abban, hogy felfedjék a rejtélyt: a síron található festmények egyike gondolkodtatta el őket, rávezetve a csapatot arra, hogyan vált a négy elem egyike az egyiptomiak segítőjévé. Daniel Bonn vezetésével tanulmányoztak a képet, amelyen, úgy tűnik, a munkások vizet öntenek egy szánkószerű szerkezet elé, melyet 172 férfi húz maga után, hatalmas kőtömbökkel megrakva.
A víz segítette a piramisok építését
A kutatók a kép alapján arra jutottak, hogy az időszámításunk előtt 1900-ban keletkezett falfestmény azt ábrázolja, ahogyan a munkások víz segítségével teszik gördülékenyebbé a nehéz építőanyagok szállítását. A módszert ki is próbálták, igaz, nem sivatagban mozgattak kőtömböket, viszont arra rájöttek, hogy ha száraz homokon próbálnak valamit húzni, a homokszemcsék képesek rögökké összeállni, ami nehezíti az anyagmozgatást. A megfelelő mennyiségű víz azonban képes ezeket feloldani, egyszerűbbé téve a feladatot.
Bonn úgy fogalmazott: nagyon nem mindegy, hogy pontosan mennyi vizet használnak, mert ha túl sok került a homokra, az már ismét nehezítette a feladatot.
A kutatók szerint "a homokon való csúszósúrlódás jelentősen csökken némi – de nem túl sok – víz hozzáadásával". A figyelemre méltóan egyszerű megoldás még a fizikusokat is bámulatba ejtette.
"Nagyon meglepett, hogy a húzóerőt mennyivel – akár 50 százalékkal is – lehet így csökkenteni, ami azt jelenti, hogy az egyiptomiaknak csak feleannyi emberre volt szükségük a nedves homokon való húzáshoz, mint a szárazon" – nyilatkozta Bonn a Washington Postnak adott interjújában.
A felfedezést megelőzően egyébként azt hitték, hogy csak valamiféle szertartást végeznek a kőtömböt mozgató szerkezet elé vizet, vagy esetleg festéket öntők: mint kiderült, ez esetben pont az történt, amit látunk, kár volt spekulációkba bocsátkozni.
A kőtömböket is folyó szállíthatta
A víz és a piramisépítés kapcsolata nem ebben a kutatásban került először terítékre. A franciaországi Aix-Marseille Egyetem kutatói Hader Sheisha geográfus vezetésével már korábban publikálták eredményeiket arról, hogyan használták az egyiptomiak a Nílus folyót a piramisok építésekor: a folyó egy mára már kiszáradt ágára hagyatkoztak a hatalmas kőtömbök mozgatásakor.
Az egyiptomi mérnökök az elképzelés szerint a mára kiszáradt, eltűnt ágtól egy kis csatornát vájtak egészen a Hufu fáraó piramisának helyet adó területig, majd a vízen úsztatták a méretes kőtömböket.
Az állítás alátámasztásához különböző kőzetrétegeket vizsgáltak meg, melyek alapján megállapították, hogy az egyiptomi Óbirodalom első korszakában, amikor a gízai piramisok is épülhettek, elég magas lehetett a vízállás ahhoz a mára eltűnt ágban, hogy azt szállításra tudják használni. Akkorra, amikor Nagy Sándor időszámításunk előtt 332-ben meghódította Egyiptomot, már csak egy kis ér csordogált itt, amelyről talán senki meg sem mondta volna, hogy majdnem kétezer évvel korábban szinte csodákra volt képes.
A klímaváltozások régészeti fókuszú vizsgálata, a paleoklimatológia módszereit használó kutatók ennek a felfedezésnek kapcsán elmondták: ideje a paradigmaváltásnak az egyiptológiában is. Korábban ugyanis főként a fennmaradt szövegek vizsgálatát révén szereztek frissebb ismereteket arról, hogyan éltek és gondolkodhattak az egyiptomiak, mára azonban az ilyen újszerű módszerek és technikák lehetőséget nyitnak a korábban elképzelhetetlen felfedezéseknek is.
Botrány lett a restaurálási tervekből
A piramisok nemcsak építésük révén kerültek a közelmúltban a hírekbe, hanem egy elvetélt egyiptomi terv kapcsán is. A három gízai piramis legkisebbikét, Menkauré fáraó piramisát tervezte „felújítani” Egyiptom, mégpedig úgy, hogy gránitlapokkal borítják be talapzatát.
Az egyiptomi turisztikai minisztérium létrehozta bizottság projektje saját szándékuk szerint az évszázad terve lett volna, csakhogy hatalmas nemzetközi felháborodást váltott ki.
A gízai piramisok maradtak már csak meg az ókori világ hét csodája közül, nem csoda, hogy a nemzetközi közösség riadtan szemlélte a minimum ellentmondásos tervet.
Menkauré piramisát annak idején építésekor valóban gránitlapokkal tervezték lefedni, de csak 1618 sornyit sikerült ezekből felhelyezni az építményre, ám ekkor a fáraó elhunyt. A burkolást nem folytatták, így a mészkőből épített piramis lábazatán néhány sornyi gránit maradt meg – az idő múlásával egyre kevesebb, mára mindössze hét.
Az egyiptomi tervek szerint azonban egy évnyi előkészítő munkát követően
a gránitlapokat visszahelyezték volna a piramisra, ami azért aggasztott tömegeket, mert ehhez cementre van szükség, ami károsíthatta volna az eredeti épületet,
illetve tekintettel arra, hogy a kövek között van olyan, amely évezredek óta nincsen a piramison, azt sem lehetett volna meghatározni pontosan, hogy melyiknek hol volt eredetileg a helye. Mindenki legnagyobb megnyugvására a tervet inkább elvetették, a piramis pedig megmaradhat olyannak, amilyennek ma ismerjük.
Ha szívesen olvasnál a szfinx keletkezéséről is, ajánljuk ezt a cikkünket!
