Giovanni Angelo Bergoglio és családja csak azért nem szállt föl a Principessa Mafaldára, mert nem sikerült mindenükön túladniuk a hajó indulásáig. Szerencséjükre, hiszen az olasz Titanicként elhíresült óceánjáró nem ért el úti céljáig, Buenos Airesig.
A két világháború közötti Olaszországban járunk. Noha az ország – némi kezdeti bizonytalanság után, hiszen eredetileg szövetségben állt a Német Birodalommal és az Osztrák–Magyar Monarchiával – a győztes antant oldalán vett részt a világháborúban, aránylag keveset nyert, és hatalmas veszteségeket szenvedett. Összesen 2,1 millióan haltak meg a harcokban vagy azok következményeként, egyre nőtt a társadalmi elégedetlenség, a gazdasági problémák, az állandósuló sztrájkok az összeomlás szélére sodorták a mediterrán országot.
Ekkor lépett színre Benito Mussolini, aki rendet, felemelkedést, „új Római Birodalmat” ígért. Az 1920-as években fokozatosan fasizálódó rendszer miatt egyre többen döntöttek az emigráció mellett. Sokan választották Argentínát, mivel a dél-amerikai országban akkoriban jóval magasabb volt az életszínvonal, mint a legtöbb helyen Európában.
Baljós előjelek
Ferenc pápa nagyapja, Giovanni Angelo Bergoglio is úgy döntött, az óceán túloldalán próbál szerencsét. Két testvére ekkor már Argentínában élt – sikeres burkolócéget alapítottak. A földművelőből lett bolti eladó eladta házukat és minden ingóságukat, majd feleségével, Rosa Margarita Vasallo di Bergoglióval, valamint gyermekükkel – Ferenc pápa apjával – felkerekedett. A Genova és Buenos Aires között rendszeresen közlekedő luxushajóra, a Principessa Mafaldára vett jegyet, ám végül mégsem szálltak föl a hajóra, mert még nem sikerült mindenüket pénzzé tenni. Szerencséjükre.
Akár azt is lehetne mondani, hogy már a hajó megépítésekor akadtak baljós előjelek. Testvérhajója, a Principessa Jolanda ugyanis vízre helyezése után lényegében azonnal csúfos véget ért. Pedig a 9210 tonnás és 141 méter hosszú óceánjáró igazi csodának számított: hatmillió lírába került az építése, az első hajók között volt, amelyen rádióhullámon alapuló távírót használtak (volna), és az összes kabint villannyal és telefonnal szerelték föl. Amikor azonban 1907. szeptember 22-én a Principessa Jolandát hatalmas érdeklődés közepette vízre bocsátották, a jármű – miután méltóságteljesen lecsúszott a sólyapályán –, szinte azonnal oldalra dőlt, majd 20 perc elteltével a víz a fedélzeti nyílásokon át betört a belsejébe, és a hajó rövidesen elsüllyedt.
A későbbi vizsgálatok szerint a probléma oka abban keresendő, hogy az óceánjárót teljesen felszerelve és bebútorozva tették vízre, ám szén és ballaszt nélkül, így a súlypontja túlságosan magasra került.
Az idős, olasz Titanic
A Principessa Jolanda szerencsétlen sorsából tanultak a készítők, és a Principessa Mafaldát 1908. október 22-én probléma- és felépítménymentesen vízre engedték. A Navigazione Generale Italiana zászlóshajója szűk fél évvel később készült el teljesen, és hosszú éveken keresztül közlekedett Genova és Buenos Aires között. Egy óra alatt mintegy 33 kilométert volt képes megtenni (18 csomóval haladt), amivel kifejezetten gyorsnak számított akkoriban. 1926-ig több mint 90 alkalommal tette meg a két város közötti utat.
Mire Giovanni Angelo Bergoglio húszévesen jegyet vásárolt rá, eljárt a jármű fölött az idő. Genova után az első megállóból, Barcelonából technikai problémák miatt csak komoly késéssel tudott elindulni, és a Zöld-foki-szigetekig többször le kellett lassítania, sőt, meg kellett állnia a nyílt tengeren, hogy orvosolják a műszaki gondokat. A kabinokhoz tartozó fürdőszobákban nem mindig folyt víz a csapból, és a hűtőrendszer meghibásodása miatt rengeteg étel megromlott, amitől több utas életmérgezést kapott. Mire végül eljutottak az Afrika nyugati partjainál található Zöld-foki-szigetekre, Simone Gulì kapitány számára egyértelmű volt, hogy nem folytathatják útjukat. Rádiótáviratára azonban, amelyben másik hajót kért, kiábrándító választ kapott:
„Menjen tovább Rióba, és ott várja a további utasításokat.”
Pánik a fedélzeten
Október 23-ára a hajó sikeresen átkelt az Atlanti-óceánon, bár érezhetően megdőlt az egyik oldalra. Ekkor azonban már a brazil partok mentén hajóztak, az utasok aggodalmait így könnyen el lehetett oszlatni. Amikor áthaladtak az Egyenlítőn, nagyszabású ünnepséget is tartottak, tortával és zenekarral.
Október 25-én azonban a hajó hirtelen többször megrázkódott – mint kiderült, eltört az egyik hajócsavartengely. Eleinte azt gondolták, hogy ettől még folytathatják útjukat, ám hamarosan kiderült, hogy sokkal nagyobb a baj, mint hitték:
a propeller több helyen roncsolta a hajótestet, és a víz betört a raktérbe.
Ráadásul a vízzáró ajtók egy része meghibásodott, és nem lehetett őket teljesen bezárni. Gulì kapitány SOS-jelzést adott le, és hamarosan meg is érkeztek az első mentőhajók, az Empire Star és az Alhena.
Úgy tűnt, sikerült úrrá lenni a helyzeten, és a mentés rendben megkezdődhet. A Principessa Mafalda azonban érthetetlen okokból még legalább egy órán keresztül haladt előre, miközben az utasok kimentésére érkező hajók ellentmondásos jeleket kaptak azzal kapcsolatban, hogy hogyan segítsenek. Az óceánjáró egyre erősebb dőlése miatt ráadásul
nem lehetett használni az összes mentőcsónakot, ráadásul azok közül sem volt mindegyik műszakilag elfogadható állapotban.
Az Empire Star és az Alhena viszont nem mert közelebb hajózni, mert attól tartott, hogy a Principessa Mafalda kazánja bármelyik pillanatban felrobbanhat. A káosz akkor vált teljessé, amikor este tíz óra után nem sokkal elment az áram, és a hajó sötétségbe borult.
Több utas a tengerbe vetette magát – egy részüket cápák tépték szét.
Mások végső kétségbeesésükben öngyilkosságot követtek el, köztük Silvio Scarabicchi, a főgépész. A kapitány nem hagyta el hajóját, azzal merült a mélybe. A hajón utazó vagy szolgáló 1252 emberből összesen 314 veszett oda, az esetet az olasz Titanic névre keresztelve az itáliai hajótörténelem legsúlyosabb szerencsétlenségeként jegyezték föl.
Bevándorlónak vallotta magát a pápa
Giovanni Angelo Bergoglio és családja azonban szerencsére nem szállt föl a Principessa Mafaldára, így nem került az életük veszélybe a brazil partoktól nem messze. Egy évvel később keltek át az óceánon, és telepedtek le Argentínában. Noha ekkor Ferenc pápa még meg sem született, az utazás mély nyomokat hagyott benne – egész életében bevándorlónak érezte és tartotta magát. Katolikus egyházfővé választása után első hivatalos útja 2013-ban Lampedusára vezetett, ahol a tengerbe veszett bevándorlókért imádkozott. Pápasága során újra és újra – köztük utolsó, húsvéti üzenetében is – felemelte a szavát a migránsok kirekesztése, üldözése, a közöny ellen, és emberséges bánásmódra szólított föl nemcsak minden katolikus, de minden jó érzésű embert is. Ahogy a bevándorlók tömeges kitoloncolása kapcsán az amerikai püspököknek írt levelében fogalmazott:
„Jézus Krisztus, aki egyetemes szeretettel szeret mindenkit, arra nevel bennünket, hogy állandóan elismerjük minden ember méltóságát, kivétel nélkül.”
A hajószerencsétlenségnél, amelyről olasz Titanicnak nevezték a Mafalda tragédiáját, egy magyarokat szállító hajó, a Carpathia gőzös segített kimenteni a túlélőket.
