Nem Noé bibliai története az egyetlen, amelyben víz borítja be az egész Földet, és az özönvizet csak egyetlen férfi és egyetlen nő éli túl, akik aztán benépesítik a bolygót, mindenki őseivé válva. A görög mitológia Noéját Deukaliónnak hívták.
Dühös isten (istenek), méltatlan és bűnös emberiség, egyetlen jámbor és vallásos túlélő és felesége, a teljes emberiség pusztulása, majd a Föld újbóli benépesedése. Nem, ez nem Noé története, hanem a görög mitológia része, Deukaliónnak és Pürrhának a legendája. A mezopotámiaiaknak, az indiaiaknak, sőt a kínaiaknak is van árvíztörténetük.
Vérfarkas és özönvíz közös története
Deukalión és a nagy árvíz történetének több változata is van, a legelterjedtebbet Ovidius római költő Átváltozások című hexameterekben írt verses munkája meséli el. (Ovidius művében olyan mitológiai történeteket szedett össze, amelyek valamilyen átváltozással végződnek.) A történet szerint az emberiség erkölcstelen életmódjának és cselekedeteinek híre előbb-utóbb Zeusz fülébe is eljutott. Az istenek atyja úgy döntött, hogy saját maga jár utána a dolognak, és elment meglátogatni Lükaón árkádiai királyt. Az árkádiaiak nagy örömmel fogadták, és a király hatalmas lakomát rendezett az isten tiszteletére – legalábbis látszólag. Valójában az egész csak álca volt, és Lükaón próbára akarta tenni Zeusz mindentudását. Ezért megölte egyik fiát, és a húsát felszolgálta az istennek, aki persze átlátott a dolgon, és borzasztóan feldühödött. Visszament lakhelyére az Olümposz tetején, és tanácskozni hívta a többi istent, hogy eldöntsék, mi legyen az emberek sorsa.
Az istenek arra jutottak, hogy nemcsak Lükaon, hanem minden ember ilyen romlott, és az egész emberiség megérett a pusztulásra.
Zeusz először is Árkádia királyával számolt le: villámával lesújtott Lükaón palotájára, megölve fiait, magát Lükaont pedig farkassá változtatta – egyesek szerint ez a történelem legelső farkasember-története. De ezzel még nem csillapodott az isten haragja: hatalmas özönvizet küldött a földre, hogy minden embert elpusztítson.
Az örök lázadó: Prométheusz
Itt véget is ért volna a történet az emberiség teljes pusztulásával, ha jó szokásához híven Prométheusz, aki a teremtés hajnalán odaadta, majd az istenektől visszalopta a tüzet az embereknek, nem száll szembe Zeusz akaratával.
A titán azonban figyelmeztette fiát, Deukaliónt a közelgő katasztrófára, és meghagyta neki: építsen egy hatalmas hajót.
Apollodorus görög történetíró szerint a vízi jármű mintegy 23 méter hosszú, 6,5 méter széles és 3,5 méter magas volt.
A görög árvíz-történetben a hajóra csak Deukalión és felesége (vagy unokatestvére), Pürrha szállt fel, mielőtt mindent elárasztott a víz. Zeusznak természetesen előbb-utóbb feltűnt a hajó, ám látva, hogy a pár milyen jámbor, megkímélte őket, és elküldte az északi szelet, hogy oszlassa el az esőfelhőket. Kilenc nappal később bárkájuk megfeneklett a Parnasszosz-hegy tetején – más változatok szerint az Etna, az Athosz-hegy, esetleg a Othrys-hegy csúcsán.
A Föld újra benépesítése
Deukalión és Pürrha csak ekkor jöttek rá, hogy ők az özönvíz egyetlen túlélői. Úgy döntöttek, hogy ezért hálát kell adniuk valakinek, és választásuk Themiszre esett, aki a földön és az égben is a törvényes világrend istennője. Themis templomából talányos válasszal távoztak:
„dobáljátok anyátok csontjait a hátatok mögé”
– szólt a tanács. Először nem tudták, mit kellene tenniük, ám később rájöttek, hogy az anya a Földanyát, a csont a köveket jelenti. Ezt is tették: köveket dobáltak a hátuk mögé, és a kövekből emberek lettek – a Deukalión által dobottakból férfiak, Pürrha köveiből pedig nők.
Árvíztörténetek a nagyvilágból
Noénak a keresztény kultúrkörben közismert történetén kívül máshonnan is maradtak fönn hasonló mondák. Az ókori mezopotámiai Gilgames-eposzban szerepel Ut-napistim története, ami szinte teljesen megegyezik Noé történetével. Itt is az istenek figyelmeztették Ut-napistimot, hogy építsen hajót, amelyre minden állatból egy-egy párt is vigyen fel. Az özönvíz végét egy holló jelezte, amely az előtte kireptetett galambbal és fecskével ellentétben nem tért vissza, így jelezve, hogy földre lelt.
Az indiaiaknál Manunak hívták a túlélőt, akit egy hal – valójában Visnu avatárja –, miután a király megmentette, figyelmeztetett a közelgő katasztrófára. Manu hatalmas hajót épített, amire állatokat és magokat is felvitt. Az árvíz idején Visnu egy szarvas hal képében mutatkozott, és Shesha félisten segítségével – aki kötélként jelent meg, amivel a hajót hozzákötötték a hal szarvához – óvta meg a bárkát.
Kínában Jao császár idején áradt meg a Sárga-folyó és a Jangce annyira, hogy az egész birodalmat fenyegette. A császár egy Kun nevű herceget bízott meg, hogy megszüntesse az áradást, ám a férfi kudarcot vallott, és megölte Yuxiao tűzisten. Holttestéből három év múlva egy sárkány született, akiből a mennyben Kun fia, Jü lett. A fiúnak két varázslatos lény segítségével sikerült megszüntetnie az áradást. Egyrészt egy sárkány segített neki, aki hatalmas csatornákat vájt a folyó mentén, amelyek elvezették a vizet. Másrészt egy fekete teknős varázserejű földet szállított a mennyből a folyóhoz, ami szivacsként szívta magába a vizet. Jü lett az első kínai uralkodócsalád, a legendás Hszia-dinasztia alapítója.
Ha érdekelnek a mondák és legendák, olvasd el ezt a cikkünket is, kattints ide!
