Kevesen tudják, de a történelem leghíresebb meleg mártírja orbitális nőcsábász volt. Megbotránkoztató viselkedése hatalmas port kavart, a nők megszállottan vágyakoztak utána, rajongóit szinte félőrületbe kergette, az apák és férjek legnagyobb bosszúságára.
Ma már ugyan nem látható, de Oscar Wilde párizsi sírját több ezer rajongói csók díszítette. A Jacob Epstein szobrász által készített különleges síremlék a Père-Lachaise temető egyik fő látványosságának számít. A rajongók körében valamiért kialakult az a hagyomány, hogy vörös csóknyomot hagytak maguk után a sírkőként szolgáló szobron. A rúzs eltávolítása azonban súlyosan károsította a műemléket, így 2011-ben egy üvegkorlátot állítottak fel, hogy „csókállóvá” tegyék az emlékművet.
Oscar Wilde teremtése
Michèle Mendelssohn irodalomkritikus és kultúrtörténész, az Oxfordi Egyetem angol irodalomtudományi tanszékének docense a Making Oscar Wilde (Oscar Wilde teremtése) című 2018-as könyvében feltárja az ifjú Oscar karrierjének eddig nem ismert időszakát. A viktoriánus Angliában és a polgárháború utáni Amerikában játszódó történet egy korát meghaladó fiatalember felejthetetlen kalandját követi nyomon, amelynek révén nemzetközi hírneve és sikerei elkezdődtek.
Mendelssohn kötetében a Wilde-jelenség rejtélyét próbálta megfejteni, ha úgy tetszik, azt firtatta, miként teremtette meg az író a személyi kultuszát. Az alapos kutatómunka eredménye lett ez a kötet, amelyet jelenleg csak angol nyelven lehet beszerezni. Az alábbiakban az írónő egy publikált kivonatának fordításából is szemlézünk.
Oscar Wilde, a hírhedt celeb
Oscar Wilde 1882-es, mérföldkőnek számító amerikai turnéjának története megmagyarázza, hogyan lett ez a sokat idézett irodalmi nagyság híres pusztán arról, hogy nagy volt körülötte a felhajtás.
1882. január 3-án a bonviván Wilde, a huszonhét éves „zseni” – legalábbis saját bevallása szerint az – megérkezett New Yorkba. A dublini születésű férfi Londonban olyan nagy feltűnést keltett excentrikus divatérzékével, pikírt szellemességével, valamint a művészet és a lakberendezés iránti extravagáns szenvedélyével, hogy Gilbert és Sullivan, viktoriánus drámaírók, vígoperát írtak Wilde-ról, amelyben az esztétizmus mozgalmát parodizálták ki. A szerzőpáros attól tartva, hogy az amerikaiak majd nem értik a viccet, felbérelték Wilde-ot, hogy utazzon a tengerentúlra, és népszerűsítse darabjukat egyedi megjelenésével. Mindenki arra számított, hogy botrányba fullad majd a próbálkozás, de az amerikaiak megbolondultak Wilde-ért, aki a szereplés lehetőségét a darab helyett inkább önreklámozására használta fel.
A turné során 150 várost látogatott meg, miközben végül is a sztárcsinálás alapköveit fektette le. Bár Wilde csak egy saját kiadású verseskötet és egy színdarab ihletője volt, mégis „hírességként” mutatkozott be mindenhol. Külsőségekben az extravagancia eszközeit hívta segítségül: szaténnadrágban és csipkés bársonykabátban lépett színpadra. Wilde korát megelőzően felismerte, hogy a hírnév éppúgy elindíthat egy karriert, mint ahogyan le is zárhatja azt.
Nem is csodálkozhatunk az ambiciózus író mottóján:
„A világon csak egyetlen rosszabb dolog van annál, ha beszélnek rólad: ha nem beszélnek rólad.”
Az amerikai újságírók róla szóló karikatúráin és leírásain csak jót szórakozott, a vele készült több mint 100 interjúban a riporterek olykor „nyápicnak”, „hosszú hajú hogyishívjáknak” gúnyolták. De Oscar élvezte a felhajtást, és gyakran generálta is a témát, volt, hogy élő kígyót viselt sálként egy művészeti kiállításon. Esztétának vallotta magát, aki a szépségért élt, és olyan aforizmákkal kápráztatta el vacsorapartnereit, mint a sokat idézett „Mindennek ellen tudok állni, kivéve a kísértésnek.”
A nők bálványozták Oscar Wilde-ot
Wilde népszerűsége ugrásszerűen megnőtt, különösen a manhattani aranykor iparmágnásainak feleségei körében, akik vágytak a Wilde által megtestesített európai kultúrára. Hamarosan elárasztották a meghívások a divatos kúriákba szervezett estélyekre. „Széttépnek a rajongóim” – írta Wilde egy barátjának. „Hatalmas fogadásokkal, csodálatos vacsorákkal ünnepelnek, tömegek várják a kocsim érkezését. Kesztyűs kezemmel és elefántcsont botommal integetek, és ők ujjonganak.”
Cleveland, Chicago, Salt Lake City – ahogy Wilde nyugatra vándorolt, előadásainak témáját megváltoztatta, és az angol reneszánsz helyett belsőépítészetről és lakberendezési tárgyak esztétikumáról tartott közönségbarát előadásokat. Mint egy 19. századi Martha Stewart, úgy osztogatta a háztartási tanácsait. A gyertyafény szebb, mint a gázfény, hirdette, a csempepadló pedig elbűvölőbb, mint a szőnyeg. A kalaptartók azonban „förtelmesek”, a tapéta „azt a benyomást kelti, mintha papírdobozban élnénk”, a tömeggyártott bútorok pedig „a barbárság vérfagyasztó bizonyítékai”.
Bárhová is ment a fiatal, jóképű esztéta, rajongó nők tömegei követték. New Yorkban akkora tábor gyűlt össze, hogy rendőrök voltak kénytelenek visszatartani a tömeget, hogy Wilde meg tudjon mozdulni. Mindazok ellenére, hogy kritikusai is firtatták már szexualitását – a „férfiatlan férfiasság” példájának bélyegezve őt –, női rajongói kitartóan tolongtak a szállodák előtt.
Wilde vonzerejének híre gyorsan elterjedt, az előadótermek zsúfolásig megteltek nőkkel, akiket talán kevésbé a gyors észjárása és művészi meglátásai érdekeltek, mint inkább hosszú hollófekete haja, merészen feszes és elegáns nadrágjába bújtatott lábai, arcának makulátlan simasága.
Vonatokon árult pletykalapok és fajsúlyosabb újságok korbácsolták fel a közhangulatot ellene, főleg az apák körében, akik rémülten figyelték, derék lányaik miként válnak rajongástól megrészegült őrültekké, akiket Wilde csak „tökéletes és veszett angyaloknak” nevezett.
Sok gúnyos írás jelent meg a hisztérikus hangulatról. Az egyik amerikai újság szerint
a férfiak megesküdtek, hogy megfizettetik vele, amiért „az idióta művészi fecsegésével megrontja feleségeiket”.
Wilde kommentárja nem segített ügyén, szerinte ugyanis „Amerika az egyetlen ország a világon, ahol Don Juant nem értékelik”. Ezt követően nyilatkozataiban a nők külsejéről úgy értekezett, mintha a saját személyes Miss Amerika-versenyét konferálná. „Szép és fiatal hölgyek szolgálatában állok – mondta, egy riporternek, miközben aláírását osztogatta női csodálóinak. – És szigorúan ügyelek arra, hogy senki másnak, csak nekik adjak autogramot.”
Erőteljes nőcsábászfellépése az egekbe szöktette irodalmi műveinek eladásait. Alig egy évvel korábban az angol kritikusok még az orrukat húzták Wilde művei felett, most pedig az amerikai rajongók kapkodtak utánuk.
„Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy vágyak nélkül éljek” – jelentette ki egyik versében, jó érzékkel válogatta meg gondolatait, amivel táplálta rajongói fantáziáját. A korabeli amerikai könnyűzene szerzői pedig szintén mindent megtettek, hogy Wilde-mániának szentelt dalokkal meglovagolják a férfi körüli felhajtást. Az Oscar Dear! című sláger például egy kitalált, célzásokkal teli történetet mesélt el egy Oscar nevű karakterről, illetve az ő vándorló kezeiről és a lányról, aki ennek ellenére szerette őt. A dal vidáman buzdította a férfiakat, hogy találják meg a bennük rejlő Oscart, és váljanak „egy kicsit vadabbá”.
