Az ókori Rómában a nyilvános vécék csak nyomokban hasonlítottak azokra, amiket manapság használunk. A korabeli illemhelyek nemcsak sötétek és büdösek voltak, hanem rengeteg kártevő, köztük patkányok és kígyók hemzsegtek bennük. Nem véletlen, hogy a nők kerülték őket.
Ráadásul még vécépapír sem volt, ehelyett az emberek egy pálcikára tűzött tengeri szivacsot használtak, ellenben már létezett az a szennyvízhálózat, ami alapjául szolgált a mai infrastruktúrának. A rómaiak az etruszkok által már használt fedett lefolyókkal, csatornarendszerrel megépített technikát alkalmazták a csapadékvíz és a szennyvíz elszállítására Rómában. Ez a mérnöki bravúr tette lehetővé a nyilvános fürdők, illemhelyek és a latrinák kialakulását az ókori Rómában.
Minden vízvezeték Rómába vezetett
A rómaiak higiéniájáról a rendszeres vízellátás gondoskodott, ami lehetővé tette, hogy a friss hegyi forrásokból és folyókból közvetlenül a városközpontba jusson a tiszta víz. Az első vízvezetéket, az Aqua Appiát Kr. e. 312-ben építették meg, melyet az évszázadok során még másik tíz követett Rómában, ahol így biztosították a város ivó-, fürdő- és egészségügyi szükségletekhez nélkülözhetetlen vizet.
Az 1. század végén már egy vízügyi biztos által létrehozott speciális vízvezeték-karbantartó csapat gondoskodott arról, hogy valóban megfelelő minőségű vízzel lássák el az embereket. Így a rómaiak ivásra és főzésre jó minőségű vizet használtak, míg a másodosztályú víz szolgáltatta a szökőkutakhoz, a nyilvános fürdőkhöz és a szennyvízhez szükséges vizet. Ennek köszönhetően a római polgárok viszonylag magas higiéniai körülmények között élhettek.
Forradalmi újítást hajtottak végre
Róma szennyvízcsatornája több funkciót is ellátott, amit a város méretének folyamatos növekedése indokolt. A kiterjedt terrakotta csővezetékek segítségével a csatornák elvezették a nyilvános fürdővizet, valamint a felesleges vizet Róma mocsaras területeiről. A rómaiak voltak az elsők, akik ezeket a csöveket betonba zárták, hogy ellenálljanak a nagy víznyomásnak. Volt olyan időszak, amikor a város legnagyobb szennyvízcsatornája, a Cloaca Maxima egymillió embert szolgált ki.
A Kr. e. 4. században épült Cloaca Maxima forradalmasította Róma szennyvízelvezető rendszerét, miután összekapcsolta Róma a szennyvizet szállító csatornarendszerét a Tiberis folyóval. Ennek ellenére a Tiberis mindvégig vízforrás maradt, hiszen a rómaiak fürdésre és öntözésre is használták, így mindig újabb és újabb betegség ütötte fel a fejét a városban.
A nők nem szívesen jártak a római vécékre
Az i. e. 2. századból származó római nyilvános illemhelyeket gyakran felsőbb osztálybeli polgárok adományaiból építették. Ezek az úgynevezett foricae-k sötét helyiségekből álltak, amelyekben kulcslyuk alakú lyukakkal tarkított padok sorakoztak, meglehetősen szorosan egymás mellett. A rómaiak ezért nagyon közel kerültek egymáshoz a foricae használata közben.
További hátránya volt ezeknek az illemhelyeknek, hogy hemzsegtek a kártevőtől, egyebek között a patkányoktól és a kígyóktól. Éppen emiatt ezeket a sötét és koszos mellékhelyiségeket ritkán látogatták a nők, különösen igaz volt ez a gazdag, előkelő származású hölgyekre.
A tehetősebb rómaiaknak nem volt szükségük arra, hogy nyilvános foricae-t használjanak, hacsak nem volt „sürgős dolguk”. A nyilvános toalettek helyett az otthoni, saját vécéjüket, az úgynevezett latrinákat használták, amelyeket pöcegödrök fölé építettek. Ám vélhetően ezek a privát latrinák is borzasztó bűzt árasztottak.
A kártevők elszaporodásának megakadályozása érdekében az otthoni illemhelyeket gyakran leválasztották a nyilvános szennyvízrendszerekről, és az úgynevezett trágyaeltávolítók kézzel ürítették ki őket.
Az innováció ellenére sok betegség terjedt
Bár az ókori civilizációk közül a római higiéniai rendszer igen kifinomult volt, ennek ellenére igen sok betegség futótűzként elterjedt a városban, hiszen hiába voltak a nyilvános foricae-k, sok római egyszerűen kidobta az ürüléket és az egyéb szemetet az ablakon az utcára.
Annak ellenére, hogy a rómaiak folyamatosan gondoskodtak az utcák tisztán tartásáról, a város szegényebb kerületeiben ugrókövekre volt szükség ahhoz, hogy az emberek átkeljenek a szemétkupacokon.
A számos nyilvános fürdő is táptalaja volt a betegségeknek. Ennek pedig az volt az oka, hogy a római orvosok gyakran azt javasolták a betegeknek, hogy kúra gyanánt járjanak el a fürdőkbe. A fürdő házirendje szerint a betegek általában délutánonként fürödhettek, hogy elkerüljék az egészséges embereket. Azonban a nyilvános illemhelyekhez és az utcákhoz hasonlóan a fürdőkben sem takarítottak naponta, így a betegségeket gyakran elkapták az egészséges fürdőzők.
Az ókori Rómában még ismeretlen volt a vécépapír, ezért helyette a rómaiak egy pálcikára erősített tengeri szivacsot használtak. A szivacsokat gyakran sós és ecetes vízben mosták ki, és a vécé alatti keskeny csatornában tartották. Miután nem mindenki vitte magával a saját szivacsát, szinte elkerülhetetlen volt az olyan betegségek terjedése, mint a vérhas.
Az ókori Rómában a nők sokféle sportot űztek, melyekkel egyúttal a szülésre is felkészültek. Olvasd el cikkünket ide kattintva, hogy megtudd, milyen férfias szabadidős elfoglaltságokat választottak maguknak az ókori nők.
