Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kazahsztán távoli, északkeleti részében, az Irtisz folyó völgyében van egy nagyjából Dél-Dunántúl nagyságú terület, ahol a mai napig az egészségügyi határérték sokszorosát mérik a Geiger-Müller számlálók. Itt, Szemej (korábban: Szemipalatyinszk) városától 150 kilométerre működött ugyanis a Poligon kísérleti telep, amely a Szovjetunió nukleáris fegyvereinek elsődleges tesztelési területe volt negyven éven át.
1949. augusztus 29-én Lavrentyij Berija, Sztálin rettegett titkosrendőrségének vezetője és miniszterelnök-helyettes egy ólommal bélelt bunkerben várakozott Kazahsztán kietlen, füves sztyeppéin. Az Első Villámra várt: az első szovjet atombomba felrobbantására, arra a nukleáris tesztre, amely bizonyította a Szovjetunió nukleáris ütőképességét. A helyszínt ő maga választotta ki, még 1947-ben, amikor Sztálin számára egyre sürgetőbbé vált a szovjet atombomba kifejlesztése: a diktátor ekkor kinevezte Beriját az atomprogram vezetőjének, és parancsba adta a szovjet tudósoknak, hogy másolják le a Nagaszakiban pusztítást okozó bombát.
Berija választása Kazahsztán egy távoli szegletére esett. A helyszínt lakatlannak nyilvánította, annak ellenére, hogy a területen 700 000 ember élt, majd sebtében felhúztak néhány nélkülözhetetlen várost és az atomkísérletekhez szükséges komplexumot. A város Kurcsatovról, a szovjet atombomba atyjaként ismert atomfizikusról kapta a nevét, és afféle adminisztrációs központként szolgált. Természetesen zárt város volt, a térképeken véletlenül sem jelölték.
Titkos nukleáris kísérletek
Szemipalatyinszk kísérleti telephelyén az első atombomba 1949. augusztus 29-én robbant fel, pontban reggel hét órakor. A sztyeppén hatalmas gombafelhő keletkezett, óriási mennyiségű radioaktív anyagot, majd radioaktív esőt zúdítva a környékbeli lakosokra, akiknek fogalmuk sem volt, mi történik velük. „Akkoriban nem volt áramunk, nem voltak üvegablakaink, földpadlónk, nem volt boltunk, sőt, még út sem” – idézte fel egy közelben lakó idős férfi 2017-ben az őt faggató kutatónak az akkori viszonyokat.
„A nagyapám emlékszik, hogyan robbantottak fel egy hidrogénbombát 1955-ben, hogyan érezte a robbanási hullámot és látta a fényvillanást”
– mondta el egy másik helyi lakos 2017-ben az ENSZ képviselőjének.
1949 és 1989 között 468 nukleáris robbantást hajtottak végre a Szemipalatyinszki kísérleti telepen. Összesen több mint hatszáz „hagyományos” és hidrogéntöltetű bombát robbantottak fel, eleinte a légkörben, 1961 után pedig leginkább a föld alatt. Ezek robbanóereje összesen több mint ötven megatonna volt, ez a Hirosimára dobott atombomba pusztítóerejének 2500-szorosa. Mindez azt is jelenti, hogy az emberiség történelmében az összes nukleáris kísérlet egynegyedét itt hajtották végre.
1,5 millió ember életét kockáztatták
A szovjet tudósok nem fordítottak különösebb figyelmet a radioaktív sugárzás lakosságra gyakorolt hatására: a négy évtized során körülbelül másfél millió ember volt kitéve a sugárzásnak és a radioaktív csapadéknak anélkül, hogy bármiféle óvintézkedést tettek volna: mindösszesen annyi történt, hogy a hatóságok minden robbanás előtt katonákat küldtek a régióba, és elrendelték, hogy a lakosok hagyják el otthonaikat. Voltak, akik megrémültek a robbantások iszonyú hangerejétől, mások utóbb megmagyarázhatatlan betegségektől szenvedtek. Ha gyanították is, hogy az ájulás, orrvérzés, hasmenés vagy hajhullás összefüggésben lehet a robbantásokkal, nem beszélhettek róla. Az orvosok rendszerint influenzával vagy brucellózissal diagnosztizálták a hozzájuk fordulókat.
Az utolsó robbantásra 1989. október 19-én került sor. Két év múlva, 1991. augusztus 29-én a nukleáris telepet bezárták, de a radioaktív hulladék elszállítása nem történt meg: az objektumokat elhagyták, a hasadóanyagok azonban, köztük jelentős mennyiségű plutónium, a helyszínen maradtak, a Degelen-hegység alagútjaiban. A radioaktív anyagok őrzéséről senki nem gondoskodott, így gyakorlatilag bárki hozzáférhetett, egészen a 2010-es évekig: akkor végre kazah, orosz és amerikai atomtudósok és mérnökök egy közös (és titkos) művelet során a mintegy kétszáz kilogrammnyi plutóniumot a hegyek alagútjaiba zárták.
A helyiek „mutánsnak” tartják magukat
Az ott élő közel egymillió ember természetesen egészségügyileg is megszenvedte a hajdani szovjet hatóságok hanyagságát. Egy 2005-ös, negyven családot vizsgáló tanulmány szerint a lakosság nyolcvan százalékának DNS-ében keletkeztek mutációk; gyermekeik körében pedig ötven százalékkal növekedett a mutációk száma a kontrollcsoporthoz képest. A mutációk növelik a szív- és érrendszeri megbetegedések kockázatát; a hosszan tartó sugárzás pedig a nyelőcső, a gyomor, a tüdő, az emlő és a máj daganatos megbetegedéseinek valószínűségét.
Egy 2015-ben született antropológiai tanulmány szerint azok, akik a hajdani nukleáris telep közvetlen közelében élnek, magukat is „mutánsnak” tartják: úgy vélik, szervezetük alkalmazkodott a hosszú távú sugárzáshoz, mi több, szükségük is van rá az életben maradáshoz. Hiedelmük abból táplálkozik, hogy sokan, akik munkalehetőséget vagy könnyebb boldogulást keresve elhagyják a vidéket, és a távolabbi nagyvárosokba költöznek, meghalnak. Bár a halál oka sokszor bizonyíthatóan az alkoholizmusban vagy a túladagolásban keresendő, az otthon maradottak számára ez úgy csapódik le, hogy aki elhagyja a hajdani szemipalatyinszki teszttelepet, nem éli túl. A Poligonban élők ráadásul kirekesztettnek, megbélyegzettnek érzik magukat; többek között a párválasztás sem könnyű számukra, hiszen az ország egyéb területéről származó kazahok félnek azokhoz kötni az életüket, akik sugárterhelést szenvedtek.
Élet a radioaktivitás árnyékában
Noha a hajdani nukleáris kísérleti telep rehabilitációjáról már számtalan intézkedés és javaslat született (a legutóbbi 2023-ban), az ott élők élete nem javult számottevően: a talajban, az élelmiszerekben és a vízben továbbra is magas a sugárzási szint, a kompenzáció pedig, amit a kazah állam folyósít az elszenvedett egészségkárosodásért, aligha elegendő a megélhetéshez. A térségben gyakorlatilag nincs munkalehetőség, sokan állatokat legeltetnek, vagy az atomrobbanások eredményeképpen keletkezett tavakban horgásznak. A helyiek a kísérleti objektumok erősen radioaktív építőanyagait széthordták és felhasználták, és kiásták az épületek fűtési rendszerének csöveit is. A mindenütt jelen lévő radioaktív fémhulladékok gyűjtögetése, majd értékesítése szintén sokak megélhetését jelenti. A sztyeppén pedig a mai napig állnak a komor, háromszög alakú, betonból készült érzékelők, emlékeztetve az ott élőket a múltra.
Ha szívesen olvasnál még a szovjet atomkísérletekről, ezt a cikket ajánljuk.
