Nőnap alkalmából interjút készítettünk Juhász Éva Petrával, a korai fejlesztéssel foglalkozó Tunyogi Pedagógiai Szakszolgálat intézményvezetőjével. Többek között arról mesélt nekünk, mi vezette ehhez a különleges, nem mindennapi szakmához, és mit tart fontosnak egy vezetőben.
Korábban már írtunk a belvárosi Tunyogi Pedagógiai Szakszolgálatról, amely egy korai fejlesztéssel foglalkozó intézmény. Egyedülálló módszerük, a Tunyogi Gyógyító Játékterápia (TGYJ) drámajátékok köré épített mozgás- és tanulási képességeket fejlesztő programjaival segíti már egészen csecsemőkoról a fejlődési lemaradással küzdő gyerekeket. Családias, hívogató és elbűvölő légkört teremtenek a különböző területen végzett TGYJ-terapeuták mind a gyerekek, mind a szülők számára, akik fontos szerepet kapnak módszerükben: a foglalkozások az ő bevonásukkal történik.
Nőnap alkalmából most intézményvezetőjükkel, Juhász Éva Petrával beszélgettünk karrierútjáról és vezetői hitvallásáról.
Harmincas éveid elején váltál a Tunyogi Pedagógiai Szakszolgálat intézményvezetőjévé, amely elismerésre méltó teljesítmény, főleg Magyarországon nőként. De kezdjük a legelején! Mikor döntötted el, hogy a korai fejlesztésben van a helyed? Nem egy mindennapi szakmáról beszélünk.
A szakmai pályaválasztásom útja nem volt egyenes. Elsőként biológusképzésre jelentkeztem, az ELTE-n tanultam öt évig, és meg is szereztem a diplomát. Kicsit dolgoztam a szakmában, de a személytelensége miatt éreztem, hogy a kutatói pálya nem az enyém. Sejtbiológiával foglalkoztam, és gyakorlatilag egész nap egy laboratóriumban ültem. Ugyan izgalmasok voltak a témák, de szerettem volna inkább emberekkel és főleg gyerekekkel foglalkozni. Ezért már az egyetem alatt jelentkeztem gyógypedagógiára is, ezáltal ezt a két szakot a végére már párhuzamosan csináltam.
Mi inspirált arra, hogy a sejtbiológiát pont a gyógypedagógiára cseréld le?
Apróbb események vezettek arra, hogy gyógypedagógus lettem. Az a tulajdonságom, hogy gyerekekkel nagyon szívesen foglalkozom, mindig bennem volt. Már fiatalabb koromban is tanítottam néptáncot kisebb gyerekeknek, amit nagyon szívesen csináltam. De azt, hogy konkrétan a gyerekek közül is a sérült gyerekekkel foglalkozzak, az talán inkább személyes találkozások révén vált nagyon érdekes és kihívást jelentő dologgá. A Parafónia zenekarral való a találkozásom nagyon fontos élmény volt. A zenekar fiatal értelmi sérültekből áll, és engem nagyon megérintett, ahogy a zenéhez állnak.
Másrészt pedig az is hatással volt rám, hogy néhány barátom hasonló pályára állt, és szerencsére náluk volt lehetőségem arra, hogy betekintést nyerjek és bekapcsolódjak a tevékenységükbe, például egy óvodai napba. Itt láttam meg, hogy ez mennyire varázslatos és kihívásokat jelentő világ. Számomra azóta is minden esetben egy izgalmas felfedezőút, hogy egy sérült gyerekből mi mindent ki lehet hozni, hogyan lehet az életüket a leginkább teljessé tenni, kibontakoztatni a képességeiket.
Ekkor találtál rá a Tunyogi Pedagógiai Szakszolgálatra is?
Amikor megszereztem a gyógypedagógus-diplomámat, először egy integráló óvodában kezdtem dolgozni, aztán tudatosult bennem, hogy én még kisebb gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Teljesen egyszerűen, egy álláshirdetés révén találtam ide a játszóházba. Az első napon gyakorlatilag az interjú mellett egy foglalkozásba is be tudtam kukkantani, ami nagyon tetszett és megfogott. Korábban egyébként nem hallottam a TGYJ-ről, ezért is gondolom, hogy továbbra is népszerűsíteni kell ezt a módszert.
Mi fogott meg az állásinterjú napján, amikor bekukkanthattál?
Nagyon éreztem már akkor ezt a játékos, varázslatos hangulatot. Tetszett, ahogy a terapeuta vezeti a foglalkozást, ahogy a szülők segítették a gyerekeiket, és hogy a gyerekeknek nem egyedül, hanem a szülő segítségével kellett elvégeznie a feladatsorokat. Talán már ezt a családias, közösségi hangulatot is érezhettem rögtön. És végül persze Tunyogi Erzsébetnek, a fejlesztési módszer kidolgozójának karizmatikus, elhivatott, nagy tudású személye is nagyon megfogott. Nagyon örültem, hogy tőle tanulhattam.
Mi motivált az intézményvezetői pozíció megszerzésére?
Őszintén szólva semmi sem motivált, hanem így alakult. Tunyogi Erzsébet már ekkor is negyven éve dolgozott a pályán, szeretett volna részben nyugdíjba vonulni, és az intézményi feladatokat átadni. Erre talált meg engem, úgy érezte, hogy megfelelő leszek rá. Nagyon meglepett, amikor előadta nekem a tervét. Gyakorlatilag nem éreztem azt, hogy vitatkozhatnék vele. Persze, mondhattam volna nemet, de az az erős elképzelés élt benne, hogy vezetőként már nem szeretne jelen lenni a szakszolgálat életében, csak a gyerekekkel szeretett volna foglalkozni.
Miért vállaltad el ezt a szerepet?
Rá kellett hangolódnom arra, hogy tényleg el tudjam fogadni az intézményvezetői szerepet. Azt gondoltam, hogy jobb a szakszolgálatnak, ha valaki belülről veszi át a pozíciót, mint ha kívülről hívnánk embert, akinek egyénként semmi köze nincs a TGYJ-terápiához. Később pedig úgy fogalmaztam ezt meg magamnak, hogy talán nem abból lesz a jó vezető, aki vágyik a vezetésre és a hatalomra, hanem akit megtalál a feladat, és elfogadja, beleáll ebbe. Én inkább a másodikat érzem igaznak magamra. Egyébként pedig nagyon sokat tanulok magamról is ebben a munkában, a kihívás része fennáll továbbra is.
A Tunyogi Pedagógiai Szakszolgálatot felkeresheted az online térben honlapjukon: tunyogi.hu, illetve a hivatalos Facebook-oldalukon is: @tunyogi.jatszohaz.
