A kórházban belehalt sérüléseibe az a 34 éves nő, akit augusztus 11-én éjjel a párja többször megszúrt késsel Gödön. A nő segélykiáltásait egy éppen hazaérkező férfi hallotta meg, és a hang irányába kezdett szaladni, miközben ráordított a bántalmazóra, aki ezután futva menekült a helyszínről. Az árokban magára hagyott, összeszurkált nőhöz segítője mentőt és rendőröket hívott – írja a police.hu.
A rendőrség információi szerint az áldozat és párja hónapokkal ezelőtt ismerkedett meg, kapcsolatuk azonban az utóbbi időben megromlott: a gyilkosságot megelőzően a férfi rendszeresen fenyegette párját, nem akarta, és nem engedte, hogy viszonyuk véget érjen. Hasonló esetekről legutóbb alig két hete, azt megelőzően pedig június és május végén számolt be a sajtó.
Szemellenzőt fel, fejeket a homokba!
Bármennyire is nehezünkre esik beismerni, a kapcsolati és családon belüli erőszak elkövetői túlnyomó többségben férfiak. Ezek az esetek pedig közel sem példátlan tragédiák, sokkal inkább az országunkban működő rendszer jéghegyének a csúcsa. Annak a szerkezetnek a fogaskerekei, amiben az alá- és fölérendelt kapcsolat még mindig elfogadott – úgy egyéni, mint társadalmi szinteken.
Kultúránk egészére jellemző, hogy nem szívesen szembesülünk a nehézséggel, az igazságtalansággal, a fájdalommal és a szenvedéssel. Inkább elfordulunk, tagadunk, nem veszünk róla tudomást, úgy teszünk, mintha minden rendben lenne. És ha elég ideig teszünk így, egy idő után valóban rendben lesz szeretetkapcsolaton belül zsarolni, terrorizálni, korlátozni,
szexnek hívni a nemi erőszakot, szerelemféltésnek pedig a gyilkosságot.
Egész családok élnek hallgatásban, és társadalmak egészei léteznek manipulációban, mert a környezet nem akar involválódni. Pszichológiai szempontból persze megvan a magyarázata az áldozathibáztatásnak: az igazságos világba vetett hitünk. Inkább megvonjuk a vállunkat, elfordítjuk a fejünket és bármit megteszünk annak érdekében, hogy fenntartsuk a hitet, ami szerint mindenki azt kapja, amit érdemel. Ezen múlik a biztonságérzetünk. Minden családban vannak problémák, sepregessen mindenki a saját háza táján, ugye.
Ha pedig mégis akkora bajban volt, miért nem kért segítséget? Miért nem lépett ki, miért nem hagyta ott? Elmondom, miért. Azért, mert a folyamat elején az áldozat maga sem tudja, hogy miben van. Mert senki sem írja a homlokára villogó piros betűkkel, hogy bántalmazó, és mert a bántalmazó környezete mindent megtesz annak érdekében, hogy ez így is maradjon. Mert az áldozat szeret, bízik és remél. És mire kiderül az igazság, a sok bántástól, alázástól, elhanyagolástól, büntetéstől elhiszi magáról, hogy értéktelen és ez neki jár. A bántalmazó pedig pont ezzel láncol magához, pont így tart fogva.
Nem tudom, mi kellene történjen ahhoz, hogy végre mindannyian észrevegyük azt az irtózatot, amiben élünk. Hogy valósággá váljon, hogy ezek a nők éppúgy lehetnénk mi, én is, te is, bármelyikünk. Hogy ne arról szóljanak a cikk alatti kommentfolyamok, hogy mivel érdemeljük ki a pofonokat, hogy mivel provokáljuk ki a zaklatást és hogy mi mindenen kellene változtatunk nekünk, nőknek ahhoz, hogy elkerüljük az erőszakot.
Ha a te lányod alá nyúlnának be a villamoson, azt már elhinnéd? Ha a te feleségedet próbálnák meg futás közben megerőszakolni, az már valóságos lenne? Vagy ha a te anyádnak vernék felismerhetetlenre az arcát, akkor is őt hibáztatnád?
Talán ha mindannyian ismernénk valakit, aki erőszak áldozatává vált, nem lenne több olyan kommentelő, aki szerint jó lenne látni a történet másik oldalát, nem lenne több olyan politikus, aki szerint az Isztambuli Egyezmény politikai hiszti, és nem lenne több olyan elkövető, aki megveri a barátnőjét, mert az nem itta meg a kávét – vagy épp ellenkezőleg, túl hangosan nyelt.
Ha tényleg erre van szükség, hadd legyek én ez az ismerősöd. Hadd ne kelljen több életet megnyomorítani ahhoz, hogy végre mindannyian komolyan vegyük az erőszakot. Hogy leszámoljunk a tévhittel, miszerint hetente egy nő a szerelembe hal bele. Ezek az áldozatok nem a szerelembe, sokkal inkább a kontrollba, a birtoklásba vagy a megvetésbe, az egyenlőtlen viszonyrendszerbe halnak bele. Abba halnak bele, hogy amikor segítséget kérnek, kételkedéssel, bagatellizálással, áldozathibáztatással találják szembe magukat, ebben pedig hatalmas felelőssége van a társadalomnak. Igen, nektek mindannyiótoknak.
Nektek, akik leírjátok a Marilyn Mansont ért zaklatási vádakról szóló cikkek alá, hogy mégis mire számított az áldozat, hiszen a csávó teljes imidzse az erőszakra van felépítve, hát még szép, hogy megerőszakolta. Nektek, akik nyilvánosan, kommentekben vitatjátok meg, hogy milyen elvek mentén kellene beárazni egy női nemi szervet, egy tönkretett életet. Nektek, akik szerint túlreagálom, és akik szerint minimum halált érdemlek, amiért feljelentést tettem az engem ért bántalmazások miatt. Akik boldogan osztjátok a posztokat arról, hogy egy fenékre csapás nem a világ, ezt számonkérni pedig gyerekes hiszti. Ti, akik mindezt csuklás nélkül megteszitek, mit gondoltok, hogyan hat ez azokra az áldozatokra, akik felismerték a bajt, de nem mernek lépni?
Nektek kellene meghallanotok azokat, akik kiállnak és mernek beszélni.
Vegyetek példát az amerikai vívókról, akik az olimpián a saját csapattársuk ellen tiltakozva, az őt szexuális zaklatással vádoló nők melletti kiállásuk jelképeként rózsaszín maszkban léptek pástra. Azokról a túlélőkről, akik megosztják a legmegalázóbb részleteket az életükből azért, hogy ez mással ne történhessen meg. Azért, hogy egy pofon se legyen oké, és amikor a te lányod, a te unokád kerül ilyen helyzetbe, ne a bántalmazó feddhetetlenségétől legyen hangos a közvélemény. Hogy legyen egy valóban biztonságos környezet, ahova a túlélők kiléphetnek egy bántalmazó kapcsolatból, ahol nem ciki beszélni az abúzusról, és amiben a társadalom a erőszakot veti meg olyan lendülettel, ahogy most az áldozattal teszi ezt. A kérdés csak, hogy még hány történetet kell elmesélnünk ahhoz, hogy végre meghalljátok ezeket.
