Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A történelem egyik legkülönösebb háborújában az ausztrál hadsereg nem emberi ellenféllel, hanem a szigetország emupopulációjával szemben indult harcba – és megalázó vereséget szenvedett a futómadaraktól. Miért tört ki, és hogyan zajlott az 1932-es nagy emuháború?
Az 1910-es évek közepétől a szigetország kormánya nyugat-ausztráliai földterületeket ajándékozott az első világháborúban szolgált veteránoknak, így segítve a katonák visszatérését a civil életbe és biztosítva számukra az anyagi biztonságot – a letelepített mintegy 5000 exbaka birkát tenyésztett és gabonát termesztett, az állam pedig vállalta, hogy garantáltan felvásárolja tőlük a megtermelt javakat. A probléma akkor kezdődött, amikor a nagy gazdasági világválság miatt a kormány számára nehézkesnek bizonyult felvásárolni a keresletnél egyébként is jóval nagyobb mennyiségben előállított gabonát, a farmerek pedig mindennek tetejébe egy új ellenséggel néztek szembe: az emukkal.
A világválságnál csak az emuk inváziója volt pusztítóbb
A bőséges termőföldek hamar felkeltették a kontinensen őshonos (sőt, Ausztrália címermadarának számító) állatok figyelmét:
a 150-190 centi magasra nőtt és 30-60 kilogramm súlyú futómadarak csapatostul lepték el a nyugat-ausztráliai földeket, megdézsmálva a termést és jókora veszteséget okozva az amúgy is nehéz helyzetbe került gazdáknak.
A farmerek – akiknek nem volt elegendő lőszerük, hogy megállítsák az emuinváziót – a kormánytól követelték, tegyen valamit a megélhetésüket tönkretevő madarak ellen; világháborús tapasztalataik alapján azzal az ötlettel álltak elő, hogy az állam küldjön nekik géppuskákat, melyek sokkal hatásosabbak lehetnek a hagyományos lőfegyvereknél.
Fegyverekkel a futómadarak ellen
A kormány hallgatott a gazdák szavára, azonban úgy döntött, nem a veteránok, hanem az aktív katonaság kezébe adja a golyószórókat: 1932 októberében Sir George Pearce védelmi miniszter kihirdette a nagy emuháború kezdetét.
A miniszter egy G. P. W. Meredith őrnagy vezette háromfős egységet bízott meg, hogy Lewis géppuskák és 10 ezer töltény segítségével mészárolják le a farmereket zargató mintegy 20 ezer emut, a madarak bőrét pedig gyűjtsék be, abból ugyanis kiváló sapka készíthető a lovas katonák számára.
A küldetést már azelőtt súlyos kudarc érte, mielőtt Meredith és emberei egyáltalán elindultak volna, az októberi kiadós esőzések miatt ugyanis csak egy hónappal a tervezett kezdés után, november elején láthatott munkához az emuellenes kommandó.
Az első „ütközetre” november 2-án került sor, amikor a gazdák egy 50 emuból álló csapatot csaltak a katonák útjába, az állatok azonban túl gyorsnak bizonyultak, és azonnal szétszéledtek több kisebb csoportra, ezért a gépfegyverek csupán egy-két példányt tudtak leteríteni. Hasonlóan kudarcosnak bizonyult, amikor két nappal később Meredith csapata egy gát mellett igyekezett 1000 emuval végezni: a csapdába terelt madarak ezúttal is bőven lefutották üldözőiket, és mindössze tizenketten akadtak puskavégre. A következő napok sem hoztak érdemi eredményt, ezért az őrnagy új taktikához folyamodott: teherautóra szerelte a géppuskákat, remélve, hogy így képes lesz tartani a tempót az emukkal, az akár 50 km/órás sebességre is képes madarak azonban továbbra is túljártak az eszén.
Az egység egy hét alatt legalább 2500 töltényt elhasznált, de alig 50 állattal sikerült végezniük, az ausztrál sajtó és a parlamenti ellenzék ezért erősen kétségesnek titulálta a hadműveletet: a kritikus hangok hatására november 8-án a miniszter visszahívta az emuvadász alakulatot, akik – mint Meredith jelentésében megjegyezte – egyetlen fő veszteséget sem szenvedtek az akció során. A kudarc dacára Sir Pearce nem adta fel a tervet, és 14-én újabb egységet küldött (ismét Meredith vezetésével, más szakképzett géppuskalövész ugyanis nem volt a nyugati régióban) a madarak lemészárlására: a katonáknak december közepéig mintegy 1000 állattal sikerült végezniük, 2500 emu pedig a jelentés szerint olyan súlyos sérülést szenvedett, melybe később belepusztulhatnak.
A vérdíj és a kerítés hatékonyabb megoldásnak bizonyult
Ugyan ez a szám még mindig eltörpült a kitűzött 20 ezer fős célhoz képest, a minisztérium sikerként könyvelte el az akciót, és december 10-én lefújta a nagy emuháborút.
A farmerek a következő másfél évtizedben még háromszor kérték a kormányt, küldjön katonákat az emuk ellen, azonban mindhárom alkalommal visszautasították követelésüket
– sokkal hatékonyabbnak bizonyult az 1920-as évek elejétől működő vérdíjrendszer, melyben a jutalom hatására akár évente 100-120 ezer emut is kilőttek a gazdák országszerte.
Később az ausztrál kormány rájött, hogy a nagy testű madarak szisztematikus legyilkolása helyett jóval humánusabb módszerrel, magas kerítések építésével is sikeresen megvédhetik a termőföldeket az emuk inváziójától: természetesen ez a megoldás sem teljesen ártalmatlan, hiszen évente több ezer állat pusztul el a kerítésekbe gabalyodva, a szám elhanyagolható a korábban évről évre lelőtt vagy más módszerrel kiirtott emuk mennyiségéhez képest.
