Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Hogyan lesz egy művészi hajlamokkal megáldott kislányból Hitler kedvenc filmrendezője? Elítélhető-e egy művész a politikai nézetei miatt? És ki volt valójában Leni Riefenstahl: művész, aki kiszolgálta a diktatúrát, vagy valaki, aki rossz időben volt rossz helyen?
1932. május 18-án egy autó gördült be Leni Riefenstahl, a tehetséges és lelkes, de kezdő német filmrendezőnő háza elé. Az autót Wilhelm Brückner vezette, aki Adolf Hitler főszárnysegédje volt. A rendezőnő első filmje, a Kék fény bemutató turnéján hallotta Hitlert szónokolni, és hamar lenyűgözte a Führer sajátos retorikája, olyannyira, hogy levélben is kifejezte iránta való csodálatát. Mintegy félóra kocsikázás után a tengerparton találkozhatott bálványával, és a szimpátia kölcsönös volt közöttük. Hitler állítólag odavolt a Kék fényért, Riefenstahl visszaemlékezése szerint leginkább azért, mert „szokatlan, hogy egy fiatal nő képes legyen valóra váltani az elképzeléseit a filmipar ízlésével és akaratával szemben”. Ezután vacsorára invitálta Lenit, aki a számára minden bizonnyal az árja nő tökéletes megtestesítője is volt, és meggyőzte arról, hogy a továbbiakban a náci párt kötelékében folytassa rendezői tevékenységét.
Helene Bertha Amalie Riefenstahl művészi hajlamai korán megmutatkoztak: már négyévesen érdekelni kezdte a festés és a versírás, emellett atletizált és úszott is. Tekintélyelvű, szigorú apja azonban nem tolerálta erre vonatkozó terveit: arra számított, hogy Leni majd átveszi a családi vállalkozás, egy fűtéssel és szellőztetéssel foglalkozó vállalat igazgatóságát. Az apa, hogy rendre és fegyelemre nevelje lányát, nem riadt vissza a drasztikus módszerektől sem: előfordult, hogy napokra sötét szobába zárta a lányt, emellett nyíltan kivételezett kisebbik gyermekével, a meglehetősen introvertált Heinzcel. Leni az édesanyjában szövetségest talált művészi ambíciói kibontakozásához: tizenhat éves korában, egy Hófehérke-balettelőadás megtekintése után maga is balettórákra kezdett járni a Grimm-Reiter tánciskolába Berlinben, ahol hamarosan egyike lett a legkiválóbb tanulóknak.
Befolyásos szeretők
Hamarosan a neves Max Reinhardt társulatában turnézott Európa-szerte, de egy térdsérülés véget vetett ígéretes táncoskarrierjének. Orvosról orvosra járt, és az egyik rendelő falán meglátta Arnold Fanck rendező egy filmjének plakátját. Visszaemlékezése szerint ennek a hatására fordult érdeklődése új irányba, a filmezés és a színészet felé. Akkoriban nagyon népszerűek voltak Németországban az úgynevezett hegyi filmek, amelyekben a főszereplőknek zord körülmények között kell túlélniük a hegyek között, olykor romantikus viszonyba keveredve egymással. Leni találkozóra hívta Fanckot, aki hamarosan újra meglátogatta a térdműtétből lábadozó lányt, bemutatta neki új filmjének forgatókönyvét, és közölte vele, hogy neki szánja a főszerepet. Fanck állítólag hónapokig járt Leni betegágyához, majd szerződtette új filmje főszerepére. Felépülése után is elhalmozta ajándékokkal: ritka könyvekkel és rézmetszetekkel, de Riefenstahl – visszaemlékezései szerint – csak több hónap után vette észre, hogy a férfi szerelmes belé. Fanck nem csupán színésznőnek tekintette Lenit, bevezette a kamera titkaiba is. A huszonéves nő a rendező hat filmjében is szerepelt, de többre vágyott: saját filmjét kezdte tervezgetni. Ezt végül a magyar Balázs Béla segítségével valósította meg (akinek állítólag szintén a szeretője lett), és ez volt az a film, amely annyira lenyűgözte Hitlert: a Kék fény.
A propaganda szolgálatában
A találkozó után a rendezőnő gyakorlatilag Hitler propagandafilmesévé vált. Első propagandafilmje A hit győzelme volt (1933), majd ezt követte az 1934-es nürnbergi náci pártkongresszust megörökítő Az akarat diadala. Közben megismerkedett Joseph Goebbels későbbi propagandaminiszterrel is, s bár Riefenstahl visszaemlékezései szerint rossz volt köztük a viszony, mert ő maga elutasította a propagandaminiszter udvarlását, ebben nem lehetünk teljesen biztosak: mások szerint a propagandaminiszter drága ajándékokkal halmozta el, és operába vitte. Leni szerint Goebbels féltékeny volt rá Hitlerrel való szoros kapcsolata miatt.
Dicshimnuszok Hitlerről
1938-ban mutatták be a berlini olimpiáról forgatott, A népek ünnepe és A szépség ünnepe című filmjeit. Leni a filmes turné során eljutott az Egyesült Államokba is, ahol dicshimnuszokat zengett Hitler nagyszerűségéről és férfiasságáról, majd meglepődve szembesült azzal, hogy hazájának és a Führernek nem éppen kedvező a megítélése. A második világháború kitörését követően Lenit is a frontra küldték filmezni, az ott látottaktól azonban sokkot kapott, és végül visszahelyezték Berlinbe. A háború alatt próbálta folytatni a filmrendezést; valamint házasságot kötött egy Peter Jacob nevű férfival. Az esküvő után néhány héttel Leni apja és öccse is életét vesztette a keleti fronton, a rendezőnőnek pedig lelkiismeret-furdalása támadt: úgy érezte, ha beveti befolyását Hitlernél, megmenthette volna rokonai életét. Időközben férje is kórházba került Olaszországban, Leni pedig Hitlerrel találkozva felfedezte a diktátoron mutatkozó őrület jeleit. A háború végét követően családját igyekezett felkutatni, amikor amerikai fogságba esett. Számos börtön és fogolytábor után végül kiszabadult, ekkor hajdani szerelméhez, Arnold Fanckhoz fordult segítségért, aki azonban azt is letagadta, hogy valaha ismerte.
A háború után
Leni Riefenstahlnak többször is bíróság elé kellett állnia, de végül úgy találták, hogy nem sok befolyása volt a náci párt vezetőire. Az egyik legsúlyosabb vádpont az volt felé, hogy egyik filmjének forgatása közben olyan roma statisztákat alkalmazott, akiket egy koncentrációs táborból szállítottak a forgatásra. 1946-ban elvált a férjétől, és igyekezett bebizonyítani, hogy propagandafilmjei ellenére nem volt meggyőződéses náci. A filmrendezéstől nem hivatalosan eltiltották, ekkor érdeklődése a fényképészet és Afrika felé fordult. 1962-ben fotósorozatot készített az afrikai nuba törzsről, és filmen is dokumentálta az életüket. Fényképsorozata keresett fotóssá tette, de múltjától nem tudott megszabadulni, sokan úgy vélték, hogy művészetét beszennyezi a nemzetiszocializmussal való kapcsolata. Időközben megismerkedett a nálánál 40 évvel fiatalabb Horst Kettnerrel, akivel élete végéig egy párt alkottak.
A szépség szörnyetege
1987-ben megjelentette visszaemlékezéseit, amivel szintén vihart kavart: Susan Sontag, a neves amerikai esszéista például „a szépség szörnyetegé”-nek nevezte, mondván, hogy kiszolgálta a nácizmust, utólag pedig elhitette, hogy nem volt tudatában annak, mit is szolgál. A vele készült dokumentumfilmben tagadta, hogy Goebbelsszel jó viszonyban lett volna, és az sem térítette el ettől, amikor a riporter szembesítette Goebbels naplójának róla szóló részeivel. Ugyanígy tagadta azt is, hogy tudott volna a háború alatt elkövetett szörnyűségekről, később azonban előkerült egy fénykép, amin lengyel civileket végeznek ki német katonák, és a rendezőnő is látható rajta. 2000-ben, 98 évesen Leni egy helikopter-balesetet következtében többszörös bordatörést szenvedett Szudánban, de gyorsan felépült. Hátralévő három évében a búvárkodásra koncentrált, aminek eredményeként 2002-ben bemutatták a Mélytengeri hangulatok című dokumentumfilmjét a tenger élővilágáról. Nem sokkal később rákkal diagnosztizálták, és 2003-ban, 101 évesen meghalt.
