Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Életét nagyon kevesen ismerik, pedig törékeny testébe zárt erős lelke sok megpróbáltatást legyőzött. Halálát a második világháború idején a Föld túlsó pontján a magyarokkal szövetséges japánok okozták.
Molnár Mária 1886-ban Várpalotán született, ahol édesapjának kisvendéglője volt. Tízen voltak testvérek, közülük öten a felnőttkort sem érték meg, a kis Mária is beteges, gyenge fizikumú volt. Még gyerekkorában Budapestre költöztek, itt került közelebbi kapcsolatba a református egyházzal, fiatalon diakonisszaként szolgált a Bethesda kórházban.
Szerzőnkről
Tulok Péter történész kutató, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem doktorandusza. Kutatási területe a magyar történeti historiográfia, a 19-20. századi diplomácia- és művelődéstörténet, a svéd–magyar diplomáciai kapcsolatok, Budapest ostroma és a magyarországi embermentés története.
Műtősnőből misszionárius
Szolgálata mellett elvégezte a polgári iskolát, és ápolónői képesítést szerzett. 1908-ban édesapja halála után műtősnőként dolgozott, a családfő nélkül maradt, nehéz anyagi helyzetben lévő családot lényegében ő tartotta el. Az első világháború kitörésekor Aradon tartózkodott. Innen Budapestre került, sebesült katonák között önkéntes ápolónőként, majd a kárpáti hadszíntér közelében egy katonai járványkórházban dolgozott, ahol amúgy sem erős szervezete az elégtelen védőfelszerelés miatt nap mint nap veszélynek volt kitéve. Frontszolgálatáért a háború vége előtt kitüntették a Koronás Ezüst Érdemkereszttel, valamint Vöröskereszt érdemkereszttel is elismerték szolgálatait. A háború befejeződése után visszatért a fővárosba, ahol börtönökben női és férfi rabok lelki gondozója lett.1923-ban járványkórházi orvos munkatársa ajánlásával Győrbe költözött, ahol gyülekezeti diakonisszaként dolgozott. Itt is folytatta az elítéltek látogatását a börtönben, és kórházakban betegeknek nyújtott vigaszt, emellett vasárnapi iskolában oktatta a diákokat. Amikor nem a közösséget szolgálta, a Rábán, kis csónakban ülve horgászott.
1925-ben nyelvtanulás céljából Németországba utazott, és két évet töltött Liebenzellben, ahol megismerkedett a Missziói Intézet munkájával. Különösen az Óceánia területén, az Admiralitás-szigeteken folyó missziói munkára figyelt fel. A társulat 1906-tól tevékenykedett Óceánia szigetein. Az Admiralitás-szigeteken 1913-ban a német gyarmatok vezetéséért felelős kormányzat állandó katonai helyőrséget hozott létre, hogy véget vessen a törzsek közötti harcoknak, valamint az ekkor még mindennapos kannibalizmusnak. A következő évben meg is kezdhették a missziós munkálatokat.
Szolgálat a világ túlsó felén
Missziós társai úti beszámolóit hallgatva Mária elhatározta, hogy jelentkezik szolgálatra, de többször elutasították, arra hivatkozva, hogy a 30 éves jelentkezési korhatárt jócskán túllépte, és fizikailag sem alkalmas a trópusi területen folyó munkára. A döntésbe azonban nem nyugodott bele, és végül sikerült elfogadtatnia a kérését: 41 esztendősen, 1927 decemberében a Magyar Missziós Szövetség küldötteként elhagyta Európát, és elhajózott Melanézia felé.
A missziós központ Manus szigetén épült fel, a misszionáriusok a környező szigetekre innen mentek hittérítői munkájukra. Molnár Mária megérkezése után rögtön munkához látott. Járványkórházi ápolónői tapasztalatának nagy hasznát vette, és annak is, hogy még Németországban részletesen tanulmányozta a trópusi betegségek jellemzőit, és kezelésük lehetőségeit. Megérkezése után 3 hónappal Pitilu szigetére költözött. A kis sziget partján kókuszligetek és a bennszülöttek kunyhói voltak, Mária pedig a parttól nem messze lakott, és közel 14 esztendőt töltött itt.
A misszionárius fáradhatatlanul járta a bennszülött törzsek falvait, az őslakosok hamar megkedvelték, mert gyógyította és tanította őket, és amiben tudott, segített nekik. Tevékenysége mellett arra is jutott ideje, hogy a szigeteket járva egyedülálló, mintegy 240 darabos etnográfiai gyűjteményt gyűjtsön össze. Első alkalommal 7 évet töltött az Admiralitás-szigeteken, majd 1935-ben egy rövid látogatásra hazatért, és Sárospatakon is előadást tartott missziós tevékenységéről és az őslakosokról. E látogatásakor hozta magával a sárospataki múzeumban most is őrzött gyűjteményét. Még ebben az évben megjelent egy Ivanyos Lajos református lelkész által összeállított, Hét év a kannibálok földjén című könyv, amely Mária leveleinek felhasználásával íródott. A következő évben visszatért állomáshelyére.
Háborúba sodródott szigetvilág
A második világháború idején japán megszállók foglalták el a szigetcsoportot, és sokáig barátságosan kezelték a helyi misszionáriusokat. 1943-ban számos németországi római katolikus és protestáns pap és apáca élt Új-Guineában, akik nem sokat tudtak az Európában, vagy akár a Csendes-óceánon tomboló háborúról, csupán humanitárius munkájukat szerették volna tovább folytatni. A misszionáriusok a náci rezsim jogi védelme alatt álltak. Németország és Japán (Olaszországgal együtt) szövetségesek voltak az 1940. szeptember 27-én aláírt háromhatalmi egyezmény aláírása óta. A római katolikus papok és apácák a szintén semleges Vatikán védőernyője alatt álltak.
A német misszionáriusok 1896-ban érkeztek Német-Új-Guineába, a sziget északkeleti részén található császári protektorátusba. A katolikus és protestáns misszionáriusok egymás mellett dolgoztak a sziget egészségügyi körülményeinek javításán, de az első világháború végén a versailles-i szerződés aláírásával Németország kénytelen volt protektorátusát Ausztráliának átadni. A két háború közötti időszakban a misszionáriusok jó kapcsolatot ápoltak az őslakos új-guineaiakkal, ám a japánok 1943. nyári érkezésével minden megváltozott. Új-Guinea elfoglalása után a japánok nem voltak hajlandók megkülönböztetni a semleges és a szövetséges nemzetek polgárait. A regionális császári haditengerészeti parancsnokság, amelynek székhelye Holland Kelet-Indiában volt, számos német katolikus és protestáns egyházi személyt internált. Eleinte a katonai adminisztrátorok lehetővé tették a kitelepített misszionáriusok számára, hogy szabadon mozogjanak a sziget minden pontján, idővel azonban a japán tisztek a papság jelenlétét potenciális fenyegetésnek tartották.
Az amerikai légitámadások számának drasztikus növekedése után a japánok a misszionáriusokat azzal vádolták, hogy a császári hadihajók hadmozdulatairól információkat adtak át a szövetségeseknek. A japánok tehát gyanították, hogy az ellenséges vonalak mögé helyezett katonai hírszerzők figyelik a japán hajózást, és a flotta irányváltoztatásait folyamatosan jelentik. Azt is feltételezték, hogy a misszionáriusok kapcsolatban állnak lezuhant szövetséges pilótákkal, ugyanis Új-Guinea felett a japánok lelőttek jó néhány amerikai és brit repülőgépet, amelyek a dzsungelben zuhantak le, és valószínűleg a misszionáriusoktól igyekeztek élelmet és gyógyszert szerezni. Azt gondolták, hogy a pilóták az őslakosokon keresztül vették fel a kapcsolatot a misszionáriusokkal. Ezenkívül a japánok számára a német misszionáriusok térítő tevékenysége is elfogadhatatlan volt. Ezeket a szempontokat szem előtt tartva, 1943. március elején a japán nyolcadik flotta főparancsnoka utasítást adott a japán helyőrségek parancsnokainak, hogy Új-Guineában és a környező szigetekről japán császári hadihajók fedélzetére gyűjtsék össze a semleges országok állampolgárait, hogy egy központi internálótáborba szállítsák őket.
A császári hatóságok, akik minden gyanított fenyegetésre rendkívüli erőszakkal reagáltak, a semleges nemzetek állampolgárait, de még a Japánnal szövetséges nemzetek tagjainak egy részét is kegyetlen elbánásban részesítették.
Érthetetlen mészárlás
A japán hatóságok tehát elhatározták, hogy a misszionáriusokat összegyűjtik és hadifogolytáborba szállítják, ezért 1943. március 15-én az Akikaze romboló fedélzetére vett 38 német papot és apácát, őslakosokat és kínai árva gyerekeket. A következő nap a hadihajó megállt Új-Írország partjainál, ahol Molnár Máriát és misszionárius társait is a fedélzetre szállították. Másnap egy kis hajó lezárt borítékban parancsot hozott, amelyet Sabe Tsurukishi kapitány vett át, és elolvasása után közölte a döbbent legénységgel, hogy a hajón tartózkodó civileket ki kell végezni. A hajót a nyílt óceán felé irányították, és teljes gőzzel haladtak. Ezután a fedélzeten tartózkodókat egyenként a hátsó árbóc keresztrúdjához kötözték, mintegy keresztre feszítve őket, és géppuskával, illetve kivégzőosztag által leadott célzott lövésekkel egymás után kivégezték a foglyokat, így Molnár Máriát és társait is. Egy-egy ember kivégzése után csak a köteleket vágták el, a holttestek a menetszélnek köszönhetően egymás után az óceánba zuhantak. A barbár mészárlás után az árva gyerekeket elevenen a habok közé dobták. A felfoghatatlan eseményekre azóta sincs egyértelmű magyarázat, a világháború befejezése utáni ausztrál nyomozást a hatóságok azért szüntették meg, mert az áldozatok között nem volt ausztrál állampolgár.
Molnár Mária halálhírét Magyarországon csak 1947-ben közölték hivatalosan. A szomorú feladat Ravasz László püspöknek jutott, aki húsz évvel korábban felszentelte és útjára bocsátotta a diakonisszát. A bátor misszionárius emlékét egy fekete márványtábla őrzi, ahol mártírtársai nevei mellett szerepel haláluk időpontja is. Kicsiny háza az óceán partján már rég összedőlt. Néprajzi tárgyai a mai napig Sárospatakon találhatók, az élményeiről született könyv mára beszerezhetetlen ritkaság lett. Rendkívül mozgalmas élete, áldozatos tevékenysége kevéssé ismert, pedig példája ma is élő, és története filmvászonra kívánkozik.
