Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Így tesznek a vízilovak és a páviánok is, utóbbiak ráadásul fel is falják áldozatukat. A természet csodái mai részében az úgynevezett infanticidiumról, avagy a fiatal fajtársak elpusztításának indítékairól olvashatsz.
Az állatvilág számos fajánál, a főemlősök mellett többek között vízilovaknál, oroszlánoknál, delfineknél és szurikátáknál is megfigyelték, hogy a felnőtt egyedek gyakran elpusztítják fajtársaik utódait – sőt előfordul, hogy saját utódaikkal végeznek –, de a viselkedés a kétéltűek, a hüllők, a halak vagy a rovarok körében sem ritka.
Az Africa Geographic cikke nyomán mi most az oroszlánok példáján keresztül mutatjuk be, hogy mi a célja az állatoknak a fiatal fajtársak elpusztításával.
A beszámolók szerint az oroszlánhímek a legtöbb esetben nem eszik meg áldozatukat (ebben különbözik az úgynevezett infanticidium a kannibalizmustól), hiszen nem az éhség vagy a szaporulat sűrűsége készteti őket arra, hogy megöljenek egy kölyköt, hanem az az ösztönük, hogy saját utódaikat előnyökhöz juttassák.
Ehhez mindenekelőtt tudni kell, hogy az oroszlánok az egyedüli társas macskafélék, és igen erős közösségeket alkotnak: az oroszlánfalka nagyobb részben egymással rokonságban álló nőstényekből, azok kölykeiből és egy vagy több, szintén egymással családi kapcsolatban álló fiatal hímből áll. Amikor 2-3 éves korukban elérik az ivarérett kort, a hímeket vagy kizárja a falka, vagy maguk hagyják el, majd addig, amíg saját családot nem alapítanak, más, falka nélküli hímekkel élnek kisebb csoportokban.
A családalapításra csak komoly küzdelmek árán, a saját területüket gondosan őrző domináns hímek legyőzése révén kerülhet sor. Ha a betolakodónak a falkavezér elkergetésével sikerül felülkerekednie a harcban, átveszi a falka vezetését és az előző alomból minden kölyköt elpusztít, hiszen biológiailag nem állnak rokonságban, és nem akar energiát fordítani más egyedek génjeinek továbbörökítésére.
A szélsőséges viselkedési forma összefügg azzal, hogy az oroszlánok szaporodási rátája viszonylag alacsony, és a nőstény csak akkor képes újra párzásra, amikor kicsinyei önállóvá váltak, ami nagyjából két évet jelent. Márpedig a hím oroszlán csak körülbelül két-három évig képes szaporodni, ezért ha szeretné továbbörökíteni génjeit, iparkodnia kell. Becslések szerint az első életévükben elpusztuló kölykök egynegyede utódgyilkosság áldozata, ami ennek a szelekciós nyomásnak tudható be. A kölykök megölésével tehát a hím oroszlán egyrészt ismét párosodásra ösztönzi a nőstényt, másrészt eltünteti saját utódai útjából a lehetséges riválisokat.
És hogy hogy csinálják mindezt a főemlősök? A hulmán hímjei például falkába tömörülve támadnak meg egy vegyes csapatot, a hímeket elüldözik, a kölyköket megölik, majd párzanak a nőstényekkel. A páviánoknál is megfigyelték, hogy más hímek kölykeit megölik – és meg is eszik őket –, növelve ezzel saját utódaik esélyeit.
A kutatások szerint azonban a reprodukciós érdekek mellett a korlátozott erőforrásokhoz való hozzáférés, a közvetlen táplálkozási előnyök, valamint a nem megfelelő szülői gondozás megelőzése is ösztönözhet egy állatot arra, hogy fiatal fajtársait elpusztítsa.
Sorozatunk előző részében egy szó szerint halhatatlan állatról írtunk. Ha lemaradtál róla, ide kattintva elolvashatod a cikket.
