1944 tavaszán egy finn katona szerencsétlen módon elszakadt egységétől, majd hetekig menekült a sarkvidéken élelem és menedék nélkül, 30 ember számára elegendő mennyiségű metamfetaminnal felturbózva.
Sífutás önkívületi állapotban
Sűrű hó borította Lappföldet 1944. március 18-án. Akkor már majdnem négy éven keresztül, szinte megszakítás nélkül harcoltak a finn katonák hazájukért. Az Aimo Koivunen által vezetett felderítő zászlóalj két álló nap síelt, hogy elérje Kantalahti területét (ez túl van az északi sarkkörön, ahol télen előfordul –30 fok is, márciusban –20 fokkal köszönt be a tavasz). A területről érkező orosz bekerítési tevékenységről szóló jelentéseknek kellett volna utánajárniuk. Már mélyen az ellenséges vonalak mögött a finn felderítő katonák tűzharcba keveredtek a közelben lévő szovjet katonákkal.
A finnek tíz percig hősiesen tartották magukat, amíg ki nem adták a visszavonulási parancsot. Az órák hosszáig tartó menekülést lőzápor kísérte. Ez a fajta sífutás közbeni harc nagyon kimerítette a visszavonuló század energiatartalékait.
Koivunen volt a felelős a teljes század Pervitin nevű élénkítőszer-készletének ellátmányáért. Kabátja belső zsebében tartotta a csomag stimulánst, és ahogy egyre fáradtabb lett, felmerült benne a gondolat, hogy bevesz néhányat a tablettákból. Amikor kezdett már lemaradni, az egyik társa odakiáltott neki. „Aimo, ne aludj el!” Ezek a szavak hozták meg számára a döntést. Belenyúlt zsebébe, és mivel a kezén vastag téli kesztyű volt, egy tabletta kivétele túl sokáig tartott volna. Többet is beledobott hát a szájába. A 30 tablettányi tiszta metamfetamin hatóanyaga hamarosan az egész szervezetét elöntötte, máris feltöltődött energiával, amire szüksége volt a továbbhaladáshoz.
Majd a dolgok kezdtek megváltozni körülötte. Hallucinálni kezdett, és teljesen elvesztette az irányítást a gondolatai felett, az amfetamintúladagolás tüneteit mutatta.
Messze a csapatától élelem és lőszer nélkül
Koivunen beszámolója itt hiányos, leírta, hogy nem emlékszik a következő néhány nap történéseire, vagy arra, hogy egyáltalán eltelt volna bármennyi idő. Csak annyira emlékezett vissza, hogy a mezőt, ahol az oroszokkal harcolt, már több mint 100 kilométerrel elhagyta. Egyedül maradt, a hátizsákja üres volt, se élelem, se lőszer nem maradt nála.
Később ezt óvintézkedésként magyarázták társai, azért vették el lőszereit, mert a pszichózis hatása alatt beszámíthatatlanul kezdett el viselkedni. Útnak indult, hogy megkeresse a támaszpontot, de még mielőtt nagyon messzire jutott volna ébren, újból elájult. Amikor felébredt, tábortűzre lett figyelmes. Azzal a gondolattal, hogy végre utolérte bajtársait, egyenesen a tábor felé síelt, de egy hátborzongató felismerés fogadta menet közben.
Lőzápor, hóvihar, tűzeset, akna és robbanószer
Már túl késő volt, mire észrevette, hogy a sátrakban oroszok tanyáztak. Eldöntötte, hogy keresztülsíel a táboron, kitérve a lövések elől. Kockázatos húzás volt, de túlélte, viszont az oroszok ezután órákon át üldözték, amíg egy hóvihar visszafordulásra nem kényszerítette őket.
Egész nap síelt nyugat felé, igyekezett minél nagyobb távolságot tartani az orosz partizánoktól. Nagyon kevésszer állt meg, csak azért, hogy teát főzzön, és fenyőrügyből levest készítsen. Menet közben a teste többször lekapcsolta az elméjét, és önkívületi állapotba került. Amikor újra feleszmélt, már messze járt, hátrahagyva hátizsákját, lőszer nélküli fegyverét és főzőedényét.
Napokig síelt tovább alvás nélkül, míg végül egy kis kunyhóhoz ért, ahol tüzet gyújtott és elszenderedett. Elméje még napok után is az intenzív amfetaminpszichózis sűrűjében volt, amikor is a tűz átterjedt a kunyhó falaira, és épphogy sikerült kimenekülnie az összeomló ház alól.
Mit volt mit tenni, síelt tovább. Legnagyobb örömére egy kis erődítményre bukkant, amiről úgy vélte, hogy a németek építették. Abban a hitben, hogy végre megmenekült, odarohant a kapuhoz, és kiabálni kezdett, hogy nyissák ki. Ekkor lépett rá egy aknára, amely az út szélére repítette.
Sérült lábbal egy közeli búvóhelyhez próbált kúszni, hogy ne fagyjon halálra, de ahogy kinyitotta az ajtaját, egy 13 kilogrammos töltet robbant az arcába, ami hátravetette, és eszméletét vesztve zuhant újból a földre. Amikor felébredt, 30 méterre volt a bunker ajtajától, és már majdnem teljesen betemette a hó. Bemászott a romos árok maradványaiba, ahol aztán elaludt.
Felmentősereg jött, de aztán az sem alakult túl jól
Napokig feküdt ott, hol eszméleténél volt, hol nem, mígnem hirtelen robbanás zajára ébredt kábulatából. Egy finn járőrcsapat botlott bele az aknamezőbe. Észrevették, de sajnos nem volt már hely arra, hogy Koivunent a saját sebesültjeikkel együtt visszaszállítsák, így otthagyták. Miközben újabb napokat feküdt magatehetetlenül az árokban, egy szibériai szajkó repült közelébe, amit utolsó erejével sikerült elkapnia és nyersen elfogyasztania.
Koivunen végül megmenekült, és boldogan élt, míg meg nem halt
Később repülőgép zajára lett figyelmes, mire sapkáját egy síbotra akasztva elkezdett integetni az őt kereső gépnek. Szerencsésen észre is vették a sebesültet, Koivunen ekkor már fellélegezhetett. Végül egy másik finn felmentőcsapat ért a helyszínre. Így zárult Koivunen kálváriája.
Felpakolták egy lóvontatású szánra, és kórházba szállították. Mindez április 1-jén történt.
Koivunen 14 napig síelt a finn tundrán, és a 30 amfetamintablettán, fenyőrügyeken és egy nyers madáron kívül semmi sem táplálta testét. Még két teljes héttel a tabletták beszedése után is 200 volt a pulzusa. A hajsza során 43 kilogrammra fogyott.
A mínusz 20-30 fokos zord vadonban, orosz katonák elől menekülve összesen 400 kilométert síelt két hét alatt, ami emberfelettinek mondható.
Mindenféle maradandó károsodás nélkül megúszta az egész háborút: 1989-ben halt meg, 71 évesen.
Aimo Allan Koivunen was a Finnish soldier in World War II and the first documented case of a soldier overdosing on methamphetamine during combat.On March 18th, his group was attacked and surrounded by Soviet forces, from which they managed to escape. Koivunen became fatigued... pic.twitter.com/9OQlcPfAwj
— Marina Amaral (@marinamaral2) May 1, 2021
Annak ellenére, hogy Aimo Koivunen a történelembe az első túladagolást túlélő katonaként vonult be, története az emberi szellem kitartásának mintapéldája is lehetne. Egyszer sem említette, hogy fel akarta volna adni, és egyszer sem gondolt arra, hogy megadja magát az oroszoknak. Ami őt életben tartotta, az az élni akarás, a túlélési ösztön a Föld legemberpróbálóbb éghajlatán. Nem számított, milyen hideg volt, ő síelt tovább. Nem számított, mekkora volt az éhségérzete, síelt tovább. És nem számított, mennyire legyengült, és milyen kilátástalannak tűntek az esélyei, síelt tovább. Aimo Koivunen története igazán érdekes példa arra, hogy az emberi szervezet mennyi mindent képes átvészelni.
