A 19. század közepén Afrika térképén még számos fehér folt terpeszkedett: Európából nézve a titokzatos, távoli földrész bőven rejtegetett felfedezésre váró titkokat. Magyar László a közép-afrikai térség kutatásával írta be nevét a tudománytörténetbe.
Pedig Magyar László nem feltétlenül Afrikába vágyódott. Gyerekkorában magányos, kissé kitaszított fiúként élt: törvénytelen származása és kancsalsága miatt nem igazán voltak barátai. Magyar László ugyanis házasságon kívül született Szombathelyen; egy jómódú öttömösi földbirtokos, Magyar Imre és egy megesett cselédlány, Horváth Anna fiaként. Anyja a születése után meghalt (más források szerint elbujdosott). A fiú apai nagyszüleinél, Dunaföldváron nevelkedett, és gyakran üldögélt magányosan a Duna partján.
Apja, bár ekkor még nem vette a nevére, taníttatta: Kalocsán, Szabadkán, majd a pesti Piarista Gimnáziumban járt gimnáziumba, és talán a Duna partján eltöltött órák is segítettek döntésében, hogy a frissen induló fiumei Tengerész Akadémia első évfolyamára iratkozzon be, immár Magyar Lászlóként. 1842-t írunk ekkor, ebben az évben tették le a Lánchíd alapkövét, Magyarország királya V. Ferdinánd, és még nyoma sincs a néhány év múlva Európán végigsöprő forradalmaknak.
Csempészhajón Új-Guineába
A kadét első útjai Dél-Amerikába vezettek. 1843 és 1845 között számtalan hajó fedélzetén megfordult, amelyek Brazília, az afrikai partok és a távol-keleti szigetvilág között közlekedtek. A brazíliai Santosban elszegődött egy spanyol csempészhajóra, amellyel 5 hónap múlva Új-Guineába ért, és jó pénz ütötte a markát. Műszereket vásárolt, navigációt tanult Havannában, majd megismerkedett a hajó kormányzásának titkaival is. Megfordult Jáván, Szumátrán, Madagaszkáron, majd Brazíliába visszatérve egy magyar ismerőse beajánlotta Buenos Aires kormányzójához.
Majdnem a bitófán végezte
Magyar megkapta az argentin állampolgárságot, hadnagyként beállt az argentin hadiflottába, és szinte rögtön a csatában találta magát, az argentin–uruguayi konfliktus kellős közepén. Argentína vesztett, Magyar uruguayi fogságba került, s majdnem az életével fizetett az állampolgárságért: siralomházba került, ahonnét csak hosszas egyeztetés után szabadult, azzal a feltétellel, hogy soha többé nem szolgál a dél-amerikai ország tengerésztisztjeként.
Kalandvágyból Afrikába
A kalandvágyó fiatalember érdeklődése ekkor a kontinens belseje felé fordult. A hajdani inka birodalom és az Amazonas forrásvidéke vonzotta, s levelet írt a Magyar Tudományos Akadémiának és Széchenyi Istvánnak kutatási elképzeléseiről. Ám hiába terjesztette elő maga Széchenyi, a nagyszabású terv füstbe ment: nem biztosítottak számára anyagi forrásokat. Magyar ekkor úgy döntött, Afrikában próbál szerencsét, ahol a saját flottával büszkélkedni kívánó (a valóságban azonban csak néhány kimustrált rabszolgaszállító hajót felvonultató) part menti fejedelemségek szultánjai között igencsak népszerűek voltak az európai kiképzést kapott tengerészek.
Magyar 1848 májusában érkezett Afrikába, a mai Angola partjaira. A tengerparti Ambriz városából indult északra, a Kongó torkolatához, azzal a céllal, hogy felhajózzon a folyó forrásvidékére. Hat fekete hajóst vett maga mellé, s egyre beljebb hatolva a szárazföld belsejébe elérte Bomát, a rabszolga-kereskedelem egyik központját. Innen gyalog haladt tovább, a Fára-szongói vízesésig, majd gondosan készített feljegyzéseit elküldte Magyarországra.
Magyar Lászlóból Enganna Kommo
1848 decemberében a kalabári fejedelemhez vezetett az útja. Benguela városában vette át a kalabári szultán flottájának főparancsnokságát, majd új terveket kezdett kovácsolni: árut vásárolt, és egy karavánhoz csatlakozva elindult a szárazföld belseje felé, a Bié-fennsíkra. A karavánok mindig jó néven vették, ha fehér ember csatlakozott hozzájuk: emelte a tekintélyt, és növelte a biztonságot. Magyar László Pakanszéró nevű személyes kísérője, egy tolmács, valamint három teherhordó rabszolgája kíséretében útnak indult Bié felé, s útközben új nevet is kapott:
mivel folyton portugálul kérdezgette, hogy como (hogyan?), Enganna Kommónak nevezték útitársai.
Még feladata is volt: ő adta át a „vámot” a törzsfőnököknek, akikkel útjuk során találkoztak.
Szavannák, fekete nők
Magyar Biébe érve elérkezettnek látta az időt a letelepedésre. Pakanszéró faluja, Masisi-Kuito mellett építette fel tanyáját, valamint kunyhókat ötven rabszolgája számára. Úgy tervezte, innen fog felfedezőutakat indítani a kontinens belseje felé, s felismerte: ehhez el kell nyernie a helyiek jóindulatát. Felkereste a biéi fejedelmet, akinek olyannyira rokonszenvesnek tűnt a fehér utazó, hogy feleségül adta hozzá leányát, Ina-Kullu-Ozorót. Ina-Kullu-Ozoro (Ozoro hercegasszony) karcsú, magas és szép termetű, valami 14 éves leány, fényes fekete arcában két nagy kerek szem ragyog, vastag domborodott rózsaszín ajkai közül indiai gyöngyhöz hasonló, hófehér fogak tűnnek ki. Öltözete különbféle, elevenszínű, finom szövetekből készült, bő lobogó ruháját cafrangos fehér öv szorítja karcsú derekához, haja sokszínű apró gyöngyökkel van hímezve, s a gordiusi csomóhoz hasonló, megoldhatlan tekercsekbe és fürtökbe felosztva – festette le arája külsejét a magyar utazó, akinek – afrikai szokás szerint – idővel több felesége is lett, Ozoro azonban megmaradt főfeleségnek, s több fiút is szült neki.
Elefántvadászokkal a Lunda Királyságban
Bízott abban, hogy házassága révén sikerül megismernie a kimbundák nyelvét és szokásait, emellett nem elhanyagolható szempont volt az sem, hogy a fekete hercegnővel együtt testőr- és elefántvadász-sereget kapott ajándékba. Így már nyugodt szívvel indulhatott útnak a Lunda Királyságba, ahová fehér ember addig be nem tette a lábát. Tucatnyi afrikai törzset látogatott meg, felfedezte a Kongó és a Zambézi folyók vízgyűjtő területét. Utazásairól feljegyzéseket készített, és térképeken is dokumentálta azt. 1850 és 1864 között összesen kilenc expedíciót indított a kontinens belsejébe, s eljutott a barbár uralkodó, Muata Jamvó udvarába is, akit 300 nőből álló testőrsége vett körül, s híres volt kegyetlenségéről: egész települések lakosságát adta el rabszolgának, a nemeseket kivégeztette, alattvalóinak pedig a legkisebb vétségekért levágta orrát, fülét vagy nemi szervét.
„Bőröm miért oly fehér?”
1852-ben ismét útnak indult, ezúttal a Kubango folyó és az Okavango mocsár környékét kutatta. Egyik feljegyzésében így ír tapasztalatairól: Alig megérkezve, minden felül csoportosan tódultak felém, a lakosok, mind a két nembűl, nagy kiáltásokkal nyilvánítva örömöket látogatásomon, és körülvéve késértek, a vendég elfogadására rendelt helyre, mely egy nagy térség vala, bőven árnyékolva, nagy kiterjedésű zöld fákkal, melyeknek híres árnyéka egy valódi kincs, az utasra, ezen forró éghajlatok alatt. Hol letelepedve, asszonyok és leányok vetélkedve hoztak számomra ajándékokat, ez fris tejet, amaz tyúkokat és maszambála lisztet. A férfiak elefánt, és hipopotanus szárított húst. – Nagy lármával körültem, mindenki iparkodott tudni nevemet, és születésem földjét. A nőnem itt is, sokkal kiváncsiabb, hajamat és orczámat tapogatva, először vissza borzadtak, annak különös volta miatt; de csakhamar, megbátorodva kérdezték, ennek, vagy amannak okát, p. o: bőröm miért oly fehér? és hajam oly sárga és hosszukás, amelyet a legjobb módon, megválaszolván, csakhamar jó barátok lettünk.
Magyar felfedezte az angolai busmanok törzsét, és útja során a tartomány királyának vendégszeretetét is élvezte. Visszaútja sem volt izgalmaktól mentes: szembetegséget szerzett, majd rablók támadták meg, de végül szerencsésen visszaért biéi otthonába.
Haza akart térni
Magyar László folyamatosan gondolkodott a hazatérésen, levelezett apjával, aki viszont mindent megtett, hogy törvénytelen fia Afrikában maradjon, és ne okozzon gondot az öröklésben. Magyar még Ferenc Józsefhez is fordult, hogy hazatérése után biztosítson számára egy szerény járadékot, de levele soha nem jutott el az uralkodóhoz: édesapja nem továbbította. Magyar László kutatásait, beszámolóit, térképeit hazaküldte a Magyar Tudományos Akadémiának, s Hunfalvy János közreműködésével meg is jelent beszámolóiból egy kötet 1858-ban, őt pedig az MTA levelező tagjává választották.
Utolsó útja a Zambézi és Kuanza folyókhoz vezetett, ennek során megtámadták, és megsebesült. 1855-ben indult ismét Biébe, de ott azzal kellett szembesülnie, hogy apósát egy belháborúban megölték, így neki is menekülnie kellett. Két fiát missziós iskolába íratta, ő pedig visszament Benguelába. Életének utolsó éveiről szinte semmit nem tudunk, ekkor már magyarországi családjával sem levelezett. 1864-ben halt meg Ponta de Cuióban, halálának oka ismeretlen.
A cikk forrásai:
Krizsán László: Magyar László hitelesen. Vasi Szemle, 2004/1, online: https://adt.arcanum.com/hu/view/MTA_DunantuliVasiSzemle_2004/
Krizsán László: „Csak láng gyújthat lángot lángra”. Magyar László Afrika-kutató (1818–1864)
Vasi Szemle, 1988/2. Online: https://adt.arcanum.com/hu/view/MTA_DunantuliVasiSzemle_1988/
Krizsán László: Királylány a feleségem. Élet és Tudomány, 2000/32. Online: https://adt.arcanum.com/hu/view/EletEsTudomany_2000_2/
Klinghammer István: 200 éve született Magyar László, az MTA levelező tagja, Közép-Afrika kutatója. Geodézia és kartográfia, 2018/6. Online: https://adt.arcanum.com/hu/view/GeodeziaEsKartografia_2018/
