Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Havasi Gergő és Szabó Norbert egy új magyar világrekord reményében vágott neki a több mint 5 ezer kilométeres evezésnek, ám expedíciójuk egyetlen éjszaka alatt rémálommá vált. Egy hatalmas hullám felborította hajójukat, életveszélyes helyzetbe sodorva őket a végtelen vízen. Havasi Gergő, a Magyar Honvédség sportszázadának katonája a Díványnak mesélte el lélegzetelállító történetüket.
A magyar hajós mélyen aludt, amikor a fejénél lévő kabinajtón át hirtelen bezúduló hideg víz villámként rázta fel álmából. Szemei felpattantak, és minden érzékszerve azonnal kiélesedett. Rögtön tudta, hogy baj van, a hajót ugyanis úgy dobálta a tenger, mint vihar a levelet. A következő másodpercben egy nagyobb hullámra siklottak, amely keresztbe fordította, majd azonnal fel is borította őket. A kabinban teljes sötétség uralkodott, miközben a víz egyre emelkedett.
Hajszálon múlt a magyar hajósok tragédiája
Lélegzett, érzett, minden bőrfelületével észlelte a hideget, minden apró neszt hallott, a víz lötyögését, a hajótest recsegését. A sós víz íze most nem émelyítő volt, hanem az életösztön, a félelem és az adrenalin keveréke. Tapogatózott, próbált mentőmellényt vagy bármilyen fényforrást találni, de hiába. Ekkor tudatosult benne, hogy
meg kell tennie azt, amiről remélte, hogy soha nem lesz szükség: ki kell nyitnia a kabinajtót a víz alatt, és a sötétségben felúsznia a felszínre, bízva abban, hogy nem sodródik el a hajótól.
Egy mély levegővétel után megfogta a két nyitófület, határozott mozdulattal elfordította őket, és a beömlő víz nyomásának ellenszegülve kipréselte magát az ajtón, majd a felszín felé tört. Elkapott egy kötelet, és minden erejét összeszedve felmászott a tótágast álló hajóra.
Odafönn végre rátalált társára, akivel többszöri próbálkozás után, nagy nehézségek árán sikerült visszafordítaniuk a félig elmerült hajótestet. Azonnal megkezdték az irányban tartást, a kabinból a víz kipumpálását és egy rögtönzött viharhorgonnyal a sodródás lassítását. Hat órán át küzdöttek, ami szinte félórának sem tűnt. A helyzet többször is teljesen kilátástalanná vált. Félt, de tudta, hogy az egyetlen esélye az, ha cselekszik. A mozdulatai ösztönösek voltak, de közben minden pillanatban tudatosan jelen volt. A gondolat, hogy itt és most akár meg is halhatnak, letaglózta.
A szeretteire gondolt. Arra, hogy újra látni szeretné őket. De a legnehezebb pillanat az volt, amikor leadták a veszélyjelzést, amelyről tudták, hogy az ilyen helyzetek esetére általuk megjelölt hozzátartozók is értesítést kapnak.
Ez volt az első pillanat, amikor elgyengült, és könnyekben tört ki. Otthon csak annyit láthattak, hogy vészhelyzet van az óceán közepén, 2180 kilométerre a szárazföldtől.
Még mindig az események hatása alatt van
Amikor Havasi Gergő mesélni kezdett, lerítt róla, hogy még mindig az elszenvedett sokk hatása alatt áll. A szavai néha elcsuklottak, hosszabb szüneteket tartott, mintha még mindig a viharban lenne, és próbálná összerakni a történteket. A keze kissé remegve mutatta, hogyan állt a hajó, az ujjai ösztönösen kapaszkodó mozdulatokat tettek, mintha még mindig egy kötélbe kellene fogódzkodnia a túléléshez. A tekintete a távolba révedt, ahogy újra átélte azokat a gyötrelmes órákat. Időnként megrázta a fejét, mintha el akarná hessegetni a kínzó emlékképeket: a történet láthatóan még mindig fogva tartotta. Jobbnak láttam nem is a baleset körülményeivel kezdeni, hanem visszakanyarodni a kezdetekhez.
Miért vágtál neki ennek a veszélyes útnak?
Már gyerekként is kalandvágyó, nagyon eleven, aktív srác voltam. Nem volt konkrétan a fejemben, hogy én át szeretném átevezni az óceánt, de tudtam, hogy szeretnék ebben az egyszeri és megismételhetetlen életemben valami olyat csinálni, ami különleges, ami magában hordozza azt a végtelen lelkesedést és energiát, ami meghatároz. Ez a lelkesedés akkor sem hagy alább, ha negatívan közelítenek meg, vagy esetleg csalódás ér. Bizonyítani szeretném, hogy az, amit érzek, az ott van bennem. Hiszem, hogy okkal kapom a belső megerősítést, és ezt át akarom adni. 20 éve kajakozom, életem a sport.
De miért pont a tenger?
Az egyik kajakos ismerősöm keresett meg azzal az ötlettel, hogy evezzük át az Atlanti-óceánt. Rögtön beleegyeztem a felkérésbe, és ezzel be is zárult a kör. Ebben minden benne van: sport, kitartás, bátorság, motiváció a magam és mások részére, az élet értelmén való töprengés, hit, szeretet, emberi kapcsolatok, közösségépítés, összefogás, célkitűzés, barátok és a család, meg a hazaszeretet. Mert Magyarországot képviselhetem. Úgy gondoltam, ha ez sikerül, akkor megvalósulhat az, aminek érzem magam: egy férfi, aki arra világít rá, mennyi mindenért adhatunk hálát, milyen rengeteg örömben osztozhatunk. Aki elmegy, és felfedezi a világnak és saját testének-lelkének távoli elérhetetlen részeit. Kicsit mesehőskarakter, de én színesben látom a világot.
Hogyan lehet egy ekkora kalandra felkészülni?
Volt benne sok izgalmas, várakozással teli pillanat, és persze voltak napok, mikor úgy éreztem, citromba haraptam. Nehéz volt egyedül felépíteni a projektet. Az „egyedül” alatt a fizikai részét értem, hiszen a támogatók nélkül és sok-sok ember segítsége és munkája nélkül nem tudtam volna elindulni erre az expedícióra, vagy legalább háromszor ennyi idő alatt hoztam volna össze. Rengeteg szervezés, rengeteg utazás, belföldön is külföldön is.
Kellett valami előzetes tudás?
Nem végeztem hajós iskolát. Nehéz volt az információt megszereznem és mások tapasztalataira támaszkodnom, ami hol támogató és segítő szándékkal érkezett, hol pedig engem rivális szerepbe helyezve akadályoztatással és lebecsüléssel állított szembe. Kihívás volt a rendszeres edzések és versenyfelkészülés, egyetemi előadások és mindennapi munkavégzés mellett prezentációt összerakni, eszközöket beszerezni, a hajót építeni: csak a vázát kaptuk készen, de rengeteg plusz munka volt vele, hogy használatra alkalmas legyen. Az utazást és a szállítást szervezni, támogatókat találni, leülni cégvezetőkkel szembe, és arra kérni őket, hogy bízzanak bennem, hogy lássák és érezzék: minden akadály csupán egy megoldandó feladat számomra, és én soha nem adom fel.
Mi volt a legnehezebb?
Azok szemébe nézni, akik nem hittek bennem és abban, hogy ez egy megvalósítható dolog, és közben nehéz volt azok szemébe is belenéznem és próbálni megerősíteni őket, akik féltettek, és csak remélték, hogy ez egy megvalósítható dolog lesz. És emellett én sem vagyok fából,
bennem is bujkált rengeteg kérdés és félelem, de a hitem vitt előre.
Mikor túl voltatok a szervezésen, mi várt még rátok?
Eredetileg tavaly november végére terveztük az indulást. Egészen az indulás pillanatáig voltak bizonytalanságok. Még az utolsó napokban is napelemeket szereltünk, a belső műszerek villanyszerelése zajlott, az életmentő eszközök beszerzése volt a napi feladat, és a határidők miatt is aggódtunk, hiszen például a PLB (személyi vészjeladó) 4 hét alatt érkezett meg Magyarországra. A Starlink műholdas vevőegység szintén hetek múlva érkezett volna meg, a forgalmazó cégtől pedig hetekig nem kaptunk választ, így Panamából kellett hozni egyet. Rengeteg felszerelés és az élelmiszerek beszerzése majd bepakolása húzódott el hosszan. Nagyon hálás vagyok a Magyar Honvédségnek, hiszen nélkülük nem tudtuk volna az eszközöket időben beszerezni. Sokat köszönhetek a hivatásomnak és az elöljáróimnak, büszke vagyok, hogy egy ilyen összetartó közösség tagja lehetek.
Végül hogy hidaltátok át a késedelmet?
Az utolsó pillanatban egy másik autót kellett keresnünk, amivel ki tudjuk vontatni tréleren a hajót Spanyolországba, hogy ott kompra szálljunk vele, és elérjük az expedíció startkövét, Tenerifét. Ez nagyon nagy érvágás volt az utazás tekintetében. Autót nem volt könnyű találni, és emiatt lemaradtunk a kompjegyekről, mivel azokat csak az autó rendszámára és az utasok konkrét adataira lehet megvásárolni. Ezért csak egy hónappal később tudtunk kiutazni. De mindig a jó helyen és a jó időben érkezik a segítség, ekkor az Olajshop karolt fel minket: biztosította az autót, és támogatta a kiutazásunkat, sőt, az autó és az utánfutó hazaszállítását is ők intézték, hiszen mi akkor már az óceánon eveztünk. December 28-án tudtunk végül elindulni, ami először háromnapi autóutat jelentett Budapestről Huelvába, majd onnan komppal 1500 kilométert tettünk meg Teneriféig másfél nap alatt. Mivel a hálókabin ára már nem fért bele a költségvetésünkbe, ezért a földön aludtunk.
Az kemény lehetett. Az indulás is ilyen fapados volt?
Az indulás előtti napokban a hajó belsejében vizet találtunk, és ki kellett daruval ismét emelnünk a hajót, hogy megtaláljuk, hol szivárog be a víz. Ez nagyon aggasztó volt, de megleltük a probléma forrását. Ez sok időt és energiát elvitt. Egyeztettem Szilágyi Zolival, aki itthon hajóépítő, de még az átevezés közben is tartotta velünk a kapcsolatot. Miközben a daru a levegőben tartotta a hajót 2-3 méter magasban, én épp a hajó belső rekeszeit kentem ki kétkomponensű ragasztóval, amikor
legnagyobb meglepetésemre édesanyámat láttam meg a belső kisablakon keresztül, amint széles mosollyal egy magyar zászlóval integet.
Nagyon örültem neki, hiszen úgy tudtam, hogy nem tud kiutazni az indulásunk napjára betegség miatt, de most ott állt lent, én pedig visszaintegettem neki, de folytattam a munkát, mivel a daru órabére ketyegett, és a ragasztó is száradt. Még most is könnybe lábad a szemem, amikor felidézem azt a néhány percet, ami óráknak tűnt akkor. Szerettem volna megölelni azonnal, de muszáj volt előbb végezni a feladattal.
Mások is ott voltak elbúcsúztatni titeket?
Sok Tenerifén élő magyar is megtisztelt minket, és kijöttek az indulás pillanatához. A kikötőben voltunk reggel 8 órakor, és minden készen állt. Már szinte vágni lehetett a feszültséget. Előzetesen kértem Filó László lelkipásztor barátomat, hogy az indulás pillanatában hadd hívjam fel egy közös imádságra. Lélegzet-visszafojtva álltunk Norbival ketten a hajón, kihangosítva szólt az ima értünk, és körülöttünk karnyújtásnyira a mólón álltak a szeretteink, barátaink és a helyi magyarok. Megható és felemelő pillanat volt. Majd jött a búcsú. Az utolsó kézfogások, az utolsó ölelések és szavak. Édesanyám odalépett hozzám, és már nem tartotta vissza a könnyeit, csak annyit mondott: ígérd meg hogy visszajössz! Szinte összenyomott az az érzés: megígértem neki, hogy minden rendben lesz, de valójában én is csak reménykedni tudtam ebben. A párom, Klaudia néhány lépéssel távolabb húzott, és egymás csuklójára remegő kézzel felkötöttük a karkötőket, amiket erre a pillanatra készített, hogy
ha megszakadna egymással a kapcsolat az óceánon, ez emlékeztessen minket, hogy összetartozunk.
Azután már tényleg indulni kellett. Rögzítettük a start időpontját, és ellöktük magunkat a stégtől. A többiek parton kísértek minket, és integettek, szurkoltak, míg teljesen eltávolodtunk a kikötőtől. Néhány óra múlva már a sziget is alig látszott, evezni kellett és bízni abban, hogy hosszú hetek múlva a túloldalon várnak majd ránk.
Milyen érzések voltak benned az út során?
Négyórás váltásokban eveztünk. Amikor pihenő időben voltam, igyekeztem feltöltődni testileg-lelkileg. Enni néhány falatot, inni és hidratálni magam, nyújtani, masszírozni az izmaimat, valamint néhány szót váltani a szeretteimmel, barátaimmal, ha a lehetőségek engedték. Ez sajnos elég korlátozott volt. Evezés közben sok időm volt befelé fordítani a figyelmemet. Gondolataim tengerén is párhuzamosan haladt a hajó, ha élhetek ezzel a hasonlattal. Sok mindentől függ az óceánon az ember élete. Számos olyan dolog van, amibe kint a nyílt vízen bele lehet halni.
Mire gondolsz?
Odakint hiányzik az egyik legerősebb szükségletünk, a biztonság. Szinte nullára csökken az ember biztonságérzete, és ha ez az állapot hosszú ideig fennáll, akkor egy teljesen más tudatállapotba kerülünk, hosszabb-rövidebb időre. Találkozunk önmagunkkal. Ledőlnek az egó, a megfelelés, az elvárások és elfogadás iránti vágy keltette falak, és csak mi maradunk, meztelen, igaz és valódi önmagunk formájában.
Ebben a tudatállapotban felerősödnek a kontrasztok, felerősödik, hogy mi az, ami én vagyok, és mi az, amit szerepként veszek fel.
Volt lehetőségem megismerni mélyebben önmagamat. Tudtam beszélgetni önmagammal és ezáltal, ha úgy tetszik, a Jóistennel. Hiszen az isten bennünk lakik. Örökké foglalkoztatnak a kérdések, mit tegyek az életemben, miért születtem meg, mi az én dolgom a világban. Szeretnék jobb ember lenni, eredményeket elérni, fejlődni. Ezért sokszor nem élem meg azt, ami körülöttem van. Talán nem veszem észre a jobbért való rohanásban, hogy az, amim van, már épp elég jó. Az én felismerésem az, amit hazahoztam erről az útról, hogy hű leszek önmagamhoz, és azt fogadom el, ami kedves a számomra, és nem áldozom saját magam és az időm azért, amire valójában már nincs rá szükség, mert tökéletes, ahol vagyok.
Csak épp akkor nem volt tökéletes, amikor a viharba belefutottatok...
A borulás előtti este felerősödött a szél, mondtam is Norbinak, hogy viharhorgonyra kellene állunk. Többször kellett már javítani a viharhorgonyunkat, és aznap sem működött. Este 10-ig kint szenvedünk a fedélzeten, estünk-keltünk, a kötelek teljesen összegabalyodtak, kész káosz volt. Aggódtunk, mi lesz, ha nagyobb szükség lesz rá. De a szél normalizálódott, és már túl fáradtak voltunk. Olyannyira, hogy még a telefonomat sem tettem be a vízhatlan tokba, a fejlámpát és az elektronikus eszközöket sem raktam töltőre, nem készítettem a kapcsolótáblához, ahogy szoktam. A fáradtság úrrá lett rajtam, és nagyon gyorsan elaludtam.
Amikor pedig felriadtál, már késő volt helyrehozni a bajt?
Ahogy a hajó fokozatosan stabillá vált, a vihar is enyhült, de így sem folytathattuk az utat. Külső és belső fény, AIS-rendszer, működő viharhorgony és vízkészítő nélkül, az előrejelzések szerint egyre rosszabbra forduló időjárásban a további haladás túl kockázatos lett volna. Ezért döntöttünk úgy, hogy leadjuk a vészjelzést, és megszakítjuk az utat. Ez az életet jelentette az egó és a teljesítmény hajszolása helyett. Tudtuk, hogy otthon megbélyegzés vagy támadások érhetnek emiatt, de
az egyetlen helyes döntést hoztuk meg: élni akartunk. Ha újra felborulunk, már lehet, hogy nem lesz második esély.
Hogy menekültetek meg?
Felvett minket egy 300 méter hosszú óriási hajó, amin 14 napot töltöttünk. Közben volt időnk feldolgozni a traumát és a kudarcot, bár ezzel még itthon is van dolgom, hiszen az érzések élénken élnek mennem. A fedélzetén töltött első nap estéjén tudtam csak felvenni a kapcsolatot a szeretteimmel, akik addig 16 órán keresztül nem tudtak rólunk semmit. Idegtépő és borzasztó nehéz időszak lehetett nekik is. A kereskedelmi hajón mindenesetre mindent biztosítottak a számunkra, hogy épségben partot érjünk, hálásan köszönjük a Berge Rosa teljes legénységének az együttérzést és a támogatást. És persze mindennek dacára különleges élmény marad minden egyes időszaka ennek az óriási kalandnak. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy végig velem volt, mert ha ő nem fogja a kezem, ma talán nem mondhatnám el ezeket neked. Hálát érzek és motivációt, hogy újra nekivágjak.
Hogy újra nekivágj? Ezt komolyan mondod?
Bennem továbbra is él az elhívatás arra, hogy átevezzem az Atlanti-óceánt. A hajó felborulásának maradt bennem lenyomata, de ezt előnyömre fordíthatom, és ezekre a tapasztalatokra is támaszkodhatok ezek után. Más energiákat szeretnék magammal hordozni a következő utam során. Kizárni mindent, ami negatív, és hangsúlyosabbá tenni mindazt, ami megerősít. Nem gondolom, hogy csak az azonnali sikert kellene követnünk, pont erről szól a kitartás.
Jó néhány történet mutatja, hogy ha igazán akarunk valamit, akkor elérhetjük. Remélem, az én történetem is erről szól majd.
A kitartásról és az újrakezdésről szólt annak a budapesti színésznőnek az élete is, aki másfél éve előadás közben szenvedett súlyos balesetet. Vele készült interjúnkat ide kattintva olvashatod.
