Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Akadnak ugyan piros foltok a magyar erdőkben is, de az ősz nálunk egyértelműen sárgállik. Tudósok is csak vakarják a fejüket, és próbálják megmagyarázni, miért.
„Hull az elsárgult levél, sír a fáradt őszi szél…”, szól Máté Péter örökzöldje, és ez nem egy kibékíthetetlen ellentmondás. A dal egyértelműen egy evergreen, ám ha Amerikában vagy Kelet-Ázsiába is sláger lenne, akkor át kellene írni a szöveget. Merthogy arrafelé elpirulnak a levelek ősszel, és nem sárgulnak.
Már az is erős feladvány volt a tudósoknak, hogy egyes növények, fák, bokrok, miért szabadulnak meg a leveleiktől évről évre, miközben mások egész évben zöldben pompáznak.
De alaposan megizzasztotta őket az a talány is, miért alakult ki a kontinensek közötti látványos színeltérés.
Itt a piros, hol a piros?
Azt már viszonylag régen tudjuk, hogy az őszi falevelek színeváltozását az energiatermelő klorofill vegyületek lebomlása okozza. Amint csökken a napfény mennyisége, azonnal elkezdenek lebomlani ezek az érzékeny zöld pigmentvegyületek, és rögtön sárgába hajlik a levél. Semmi drámai nem történik, a sárga pigmentek ott voltak eddig is a levél szöveteiben, csak tavasszal és nyáron elnyomták őket a zöldek.
Vörös pigmentek azonban csak ősszel keletkeznek, méghozzá közvetlenül azelőtt, hogy elhullajtják a fák a lombjaikat,
ami igencsak zavarba ejtő:
nem tudjuk ugyanis egyértelműen megmagyarázni, miért pazarolnak erőforrásokat az amerikai fák-bokrok arra, hogy egyszerű kisárgulás helyett minden évben elpiruljanak.
Sokféle elképzelés létezik. A legelfogadottabb evolúciós teória szerint nedveiket, és az abban található aminosavaikat szívó rovaroktól védik magukat a vörös pigmenttel. Jobban vonzódnak a sárga levelekhez például a levéltetvek is. Azok a fák pedig, amelyek leveleiket vörösre színezik, kevesebb levéltetűtől szenvednek. Az ősszel termelődő antocianin nevű vegyület ugyanis remek riasztószer.
Csak lazák, vagy okosak is a magyar fák?
Jól hangzó elképzelés. De a kérdés továbbra is az: miért nem élnek a kipirulás előnyével az európai fák-bokrok?
Netán szeretnek szenvedni? – tehetnénk fel a bicegő antropomorfizáló (a világot, benne a növényeket is, emberi tulajdonságokkal felruházó) kérdést.
Nem valószínű, hogy így lenne.
A törzsfejlődés nem sokáig tűri a felesleges nehézségeket, előbb-utóbb megoldja azokat. De a haszontalan képességeket sem, mert rövid időn belül eltünteti őket.
Az evolúciós időskálán szinte tegnapelőttig (35 millió évvel ezelőttig) a világ nagy területeit buja, örökzöld dzsungelek borították. Eddig kellett várni, hogy az egymást váltó jégkorszakok, nedvesebb és szárazabb időszakok hatására a mérsékeltebb égöveken megjelenjenek az első lombhullató fajok.
Hogy pontosan miért alakult így, ezt sem tudjuk kristálytisztán. Talán azért, hogy rendszeresen megszabaduljanak a rovarok ette, káros fotoszintézis-anyagcsere-melléktermékekkel teli levelektől. Vagy éppen azért, mert a trópusoknál hidegebb éghajlatokon az ágak nem bírták el a széles levelekre rakódó hó súlyát, és rendre letörtek telente.
Akármiért is történt, Amerikában és Kelet-Ázsiában nemcsak minden évben elhagyták lombkoronájukat a fák, hanem előtte még szép vörösre is festették, hogy felvegyék a harcot az őket szipolyozó kártevőkkel. Az éghajlat drasztikus ingadozásai közepette a jégtakaró hol előrenyomult dél felé, hol visszahúzódott északabbra. Velük együtt vándoroltak a növények és az állatok. Könnyen megtehették: Észak-Amerikában és Kelet-Ázsiában a hegyvonulatok észak–déli irányúak, ezért a farontó kártevők is követhették kedvenc fáik élőhelyeit.
Állandó volt tehát a harc, amelyre a fák
rovartaszító vörös pigmenttel feleltek.
Ezzel szemben Európában a hegyek (Alpok, Kárpátok, Pireneusok) kelet–nyugati irányba (is) nyúlnak, egyfajta falat húzva a növények, állatok elé. A jégtakaró többször is átlépte a hegyláncokat, a fajok azonban nem: képtelenek voltak délebbre, melegebb helyekre menekülni az ismétlődő fagyos glaciálisok alatt. Amelyikük nem bírta a hideget (márpedig sokan voltak), végleg kihaltak, köztük az eltűnt fafajokkal együtt a rájuk specializálódott rovarok is.
A szívós túlélőknek nem kellett már megküzdeniük a kihalt kártevők sokaságával (legfeljebb pár megmaradt fajukkal, például levéltetűvel), ezért nem is kellett vörösre festeni magukat. Az átszínezés ugyanis rengeteg plusz erőforrást igényel, ami nem éri meg, ha nem muszáj,
maradtak inkább a sárgánál,
az is pont elegendő volt.
Az történt, ami mindig is szokott: az evolúció most sem erőltette a felesleges, öncélú erőfeszítéseket.
