Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Vasárnaponként beizzítjuk képzeletbeli időgépünket és visszaruccanunk a középkorba, hogy többet megtudjunk arról, milyen volt az élet valójában annak idején Európában. Ma egy várostromban veszünk részt.
A középkor egyik legjellegzetesebb csatája a várostrom volt, melynek során az ellenséges sereg megpróbált lerombolni és bevenni egy védelmezett erődítményt – gondoljunk csak a magyar történelem megannyi híres ostromára. A puskapor és az ágyúk elterjedése előtt a hadvezérek és katonáik meglepő kreativitással találtak ki újabb és újabb ötleteket, mivel lehetne – a hagyományos nyílvesszők és kőhajítók mellett – megostromolni a várfalakat védőket, vagy ellenkezőleg: káoszt és pusztítást előidézni az ostromló sereg körében. Ma ezeknek az olykor meglepő módszereknek járunk utána.
Mátyás király is kedvelte az ellensúlyos hajítógépet
A várvédők kedvelt módszere volt, hogy forró vizet, olykor olajat vagy szurkot öntöttek az ellenség nyakába, amikor a falakhoz közeledett vagy megpróbált felmászni rá. Mindenki emlékezetében ott élnek a híres várvédő egri nők, akik a történetíró szerint „kövekkel, forró vízzel és szurokkal rohannak a falakra, az ellenségben nagy kárt tesznek, s nem is emberek ők, hanem dühös oroszlánok módjára viselkednek”. Kevésbé ismert, de ugyanennyire bevett módszernek számított, hogy a védők méhkasokat dobáltak az ellenségre, így lassítva az előrenyomulást – a feldühödött méhek megzavarták a katonákat és szanaszét csípték őket, sokukat harcképtelenné téve.
Az ostromló fél különböző ostromgépek segítségével próbálta bevenni a várat, ezek némelyikét már az ókorban ismerték, mások a középkori leleményesség szülöttei: előbbi kategóriába tartozik a faltörő kos, illetve az ostromtorony, egy fából eszkábált építmény, melyet kerekeken odagurítottak a várfalhoz, majd a katonák létrákon felmásztak rá. Az ókori rómaiak által kifejlesztett balliszta egy hatalmas, állványra szerelt számszeríj volt, melyet két összekötött botdarab és egy megfeszített húr segítségével hoztak működésbe, általában lángoló dárdát lőve ki az ellenséges erődítményre.
A 12. században jelent meg a leghíresebb középkori ostromgép, a torbocsin, vagyis ellensúlyos hajítógép, melynek egyik végén egy parittyában helyezkedett el a lövedék, a másikon pedig egy hosszú rúd végére helyezett súly volt található, amely a gravitáció erejét felhasználva repítette a levegőbe a lövedéket. A jó hajítógép kellően messziről volt képes lőni ahhoz, hogy pontosan eltalálja a várat, az ellenség ugyanakkor ne legyen képes viszonozni a lövéseket.
A puskapor megjelenésével az ostromgépek egy csapásra idejétmúlttá váltak – az ostromtornyot például rendkívül egyszerű volt ágyúval szétlőni –, a torbocsin azonban még legalább egy évszázadig megőrizte népszerűségét, többek között Hunyadi Mátyás is szívesen vetette be őket a csatákban. Az ostromgépekhez gyakran hadifoglyokat, még szerencsétlenebb esetben akár ártatlan civileket kötöztek, így véve el az ellenség kedvét attól, hogy nyílzáport zúdítson rájuk. A csaták után a gépeket általában elpusztították, nehogy véletlenül a másik fél kezére jussanak. A hajítógépekkel leggyakrabban nagy méretű (gyakran akár 200 kilogrammnál is súlyosabb) köveket lőttek ki, a korai időszakban azonban nem elsődlegesen a falak lerombolása, hanem a kövek és egyéb kilőtt tárgyak várfalon belülre juttatása volt a cél.
A biológiai hadviselés okozhatta a legpusztítóbb pestisjárványt
Mik voltak ezek az egyéb tárgyak? A középkori hadászat jól ismerte a biológiai fegyver fogalmát, és meglepő kreativitással vetette be őket: gyakran fertőző betegségben elhunyt katonák holttestét lőtték ki a hajítógépekkel, amelyek a várfalon belülre jutva jókora pusztítást végeztek a védők körében. Nemcsak emberi hullákat, de elhullott állatok tetemét is gyakran felhasználták hasonló célokra, ha azok valamilyen fertőző kórságot terjesztettek – a Gyalog galopp híres jelenete, amikor Arthur királyt és kíséretét a franciák egy tehénnel és más állatokkal veszik célba valójában igen akkurátusnak és történelmileg hitelesnek számít.
Egyes történészek szerint az 1347-ben kitört, legpusztítóbb európai pestisjárvány nem a patkányok révén, hanem a biológiai hadviselés következményeként terjedt el a kontinensen: egy évvel korábban a kipcsak tatárok a Krím-félszigeten található, Genovához tartozó Kaffa városát ostromolták (ez ma Feodoszija néven Ukrajna része), amikor a táborukban felütötte fejét a közép-ázsiai eredetű fekete pestis. A kipcsakok pestissel fertőzött ember- és lótetemeket juttattak a várfalak mögé, így hamarosan százával kezdtek hullani a védők, megtörve az ellenállást: a kaffai túlélők tengeri úton menekültek vissza Genovába, szerteszét a mediterrán térségben. Az eredmény jól ismert: a következő öt évben Európa népességének harmadát (egyes kutatók szerint a felét) elvitte a járvány.
A holttestek és állati tetemek mellett a középkori seregek gyakran ürüléket is felhasználtak biológiai fegyverként, szó szerint kakával (lehetőleg minél fertőzőbbel) lőtték és dobálták egymást a szemben álló felek. Kevésbé biológiai, inkább pszichológiai hadviselés volt, amikor a várba vagy az ostromlókhoz küldött hírvivőket a katonák meggyilkolták, majd hullájukat – olykor csak a levágott fejüket – átlőtték, illetve ledobták a túloldalra, üzenve az ellenfélnek, mit is gondolnak róluk és hogyan fogják végezni.
A bizánciak legféltettebb titka volt a görögtűz receptje
Az egyik legfélelmetesebb középkori fegyver az ókori görögök által feltalált, majd a 7. században a bizánciak által tökéletesített görögtűz volt, melyet sokáig csak tengeri csatákban alkalmaztak, de később szárazföldi ütközetek és várostromok során is bevetettek. A különleges égőfolyadék-fegyver – melynek eredeti receptje elveszett, de egyes korabeli források szerint nafta, fenyőgyanta, kátrány és növényi olajok keverékéből készítették – olyan tűz volt, amely a víz felszínén is képes volt tovább égni, kiolthatatlan, megfékezhetetlen lángokkal pusztítva az ellenséget.
A történészek által a korszak atombombájának nevezett görögtüzet a bizánciak egyfajta primitív lángvetőként használták: az eleggyel érintkező vizet lőttek az ellenséges hajóra, rövid úton porrá égetve azt. A görögtűznek köszönhetően sikerült 687-ben Küzikosznál megfékezni az arab flottát, 716-ban pedig sikeresen megvédelmezni Konstantinápolyt a hódítóktól. A bizánciak annyira féltették legendás fegyverük titkát, hogy VII. Konstantin császár a Hagia Sophia-templomban elhelyezett bronztáblán hirdette ki: a recept égi adomány, aki idegen népnek elárulja, nem méltó keresztény nevéhez. Nyugat-Európába a keresztes hadjáratoknak köszönhetően jutott el később a „bizánci adomány”, többek között a Szentföldet megjárt angol I. (Oroszlánszívű) Richárd király is szívesen alkalmazta a 12. században.
A várostromok során olykor a Molotov-koktél primitív, középkori változatát is bevetették: az ostromlók törékeny üvegeket töltöttek meg gyúlékony folyadékkal, mely meggyújtva és a falon áthajítva szerencsés esetben jókora tűzvészt tudott előidézni. Gyakran szurkot használtak gyúlékony anyag gyanánt, de az is előfordult, hogy a hadifoglyokról lefejtett emberi zsírral töltötték meg a koktélokat.
Rakétamacskák és gázmérgezés
A legextrémebb – azonban a gyakorlatban feltehetően sohasem használt – ostromfegyver ötlete egy kora újkori kölni hadimérnök, Franz Helm fejéből pattant ki, aki a katonák által nehezen megközelíthető várrészek bevételéhez macskákat és galambokat kívánt bevetni. A pirotechnikusként, robbanóanyag-szakértőként híressé vált Helm 1530 körül született Feuer Buëch (Tűzkönyv) című kódexében színes illusztrációkkal és részletes használati utasítások segítségével mutatja be, miként lehet az állatok hátára a mai jetpackekre („rakétahátizsákokra”) emlékeztető batyut szerelni, amelyet kezdetleges robbanóanyagokkal töltenek meg.
„Miután rárögzítetted a macska hátára a szerkezetet, vidd az ellenséges város közelébe és gyújtsd meg. Az állat be fog menekülni a településre, s a hátán lángoló fegyver okozta félelem miatt el akar rejtőzni. A menedéket valószínűleg valamilyen szalma, széna vagy egyéb gyúlékony anyag mellett találja meg, amit percek alatt lángba borít” – írja az élénk fantáziájú tűzmester, aki szerint a macska azért ideális a feladatra, mert „mindig éhes” és „előszeretettel keresi fel a szénával megrakott pajtákat”, ellenben a kutyák kiképzése nagyon hosszú ideig tart, ezért nem bevethetők. Helm könyvét közel egy évszázadon át kéziratos formában terjesztették, az 1600-as években pedig nyomtatott formában is kiadták, a macskaballisztika tudománya mégsem vált népszerűvé a hadászati szakemberek körében.
A vegyi fegyverek sem a modern kor találmányai: az 1400-as évek végén uralkodó VI. Sándor pápa, vagyis Rodrigo Borgia, aki tizenegy évig tartó pontifikátusa alatt gátlástalan hatalomgyakorlásáról és erkölcstelen életmódjáról vált hírhedtté, egyes források szerint kéngázt (kén-dioxidot) vetett be a franciák által ellenőrzött Ostia ostromakor. A pápai államot Itália és családja legbefolyásosabb fejedelemségévé tenni kívánó Sándor serege a színtelen, szúrós szagú, mérgező gáz segítségével tette ártalmatlanná a várvédőket, akiknek valószínűleg fogalmuk sem volt róla, miért kezdtek sorban hullani körülöttük az emberek.
