Vasárnaponként beizzítjuk képzeletbeli időgépünket és visszaruccanunk a középkorba, hogy többet megtudjunk arról, milyen volt az élet valójában annak idején Európában. Ma a középkorban végzett különleges foglalkozásokról emlékezünk meg.
Múlt héten egy különleges középkori hivatás, az udvari bolond szakmájának rejtelmeibe ástuk bele magunkat, ezúttal pedig olyan, rég feledésbe merült munkakörökre vetünk közelebbi pillantást, amelyek a középkorban mindennaposnak számítottak, mai szemmel viszont inkább különösnek, bizarrnak tűnnek. Illemhelyszolga vagy pohárnok lettél volna inkább?
Vízhordó
A modern csatornázás bevezetése előtt a városok, falvak lakóinak a kútból, folyóból, tóból kellett hazacipelniük az iváshoz és a mindennapi teendőkhöz szükséges vízmennyiséget. A megteendő távolság függvényében ez lehetett egyszerű, könnyen elvégezhető feladat, de küzdelmes munka is. A folyóvíztől távol eső házak lakói gyakran fogadtak fel hivatalos vízhordókat, akik elvégezték helyettük a fárasztó, nagy testi erőt igénylő munkát, amit leginkább fiatal, életerős férfiak tudtak jól végezni. A vízhordás annyira népszerű foglalkozás lett, hogy a középkori Londonban még saját „testvériséget” is alapítottak a szakma művelői.
Medvetáncoltató
A középkori szórakozási lehetőségekkel kapcsolatos cikkünkben tárgyaltuk a gyakran rendkívül kegyetlen, mai szemmel állatkínzásnak számító állatos mutatványokat, amelyek a korabeli Európában mindenütt rendkívüli népszerűségnek örvendtek. Az állatheccek legnépszerűbb sztárjai a medvék voltak, akikre gyakran kiéheztetett kutyákat szabadítottak rá szórakoztatás gyanánt. A medvetáncoltatóknak nevezett mutatványosok saját szelídített medvéjükkel járták a falvakat, városokat, ahol az állat ugráltatásával vagy másfajta heccelésével szórakoztatták a népeket jó pénzért.
A foglalkozás jól jövedelmezett, de nem volt veszélytelen, és különleges rátermettséget igényelt: be kellett fogni, megszelídíteni és beidomítani az állatot, illetve gondoskodni róla, hogy ne szökjön el, ha pedig mégis megtörtént, levadászni és visszaidomítani vagy – ha az utóbbi lehetetlennek bizonyult vagy az állat megvadult – elpusztítani.
Pohárnok
A királyi, nemesi udvarok megbecsült és kiemelt fontosságú személyének számított a pohárnok, akinek feladata az italok felszolgálása volt a várúr számára. A középkorban az uralkodókat és földesurakat gyakran próbálták mérgezett itallal eltenni láb alól – a pohárnoknak kellett biztosítania, hogy urát nem fenyegeti veszély, olykor saját életét kockáztatva azzal, hogy megkóstolta az úrnak felkínált innivalót. A pohárnoki munkakör igazi bizalmi pozíciót jelentett, különleges kiváltságok és megbecsülés járt az állás betöltőjének.
Az árnyékszék kamarása
A vécésnénik és -bácsik korabeli változata szintén bizalmi pozíciónak számított, de kevésbé volt veszélyes (viszont annál gusztustalanabb), mint a pohárnoki munkakör. Az állás betöltője nem csak az ágyékszékek és az éjjeliedények megfelelő állapotáról és ürítéséről gondoskodott, segítenie kellett a várurat a „dolog” megfelelő elvégzésében: olykor magával hurcolta az éjjeliedényt és szólt, amikor az úrnak ideje lenne könnyítenie magán, majd őrt állt és gondoskodott, hogy minden zökkenőmentes legyen. A legendák szerint olykor saját kezével törölte ki az uralkodó hátsó felét, erre azonban semmilyen bizonyítékot nem ismer a történelemtudomány. A „végtermék” állagából viszont pontosan tudta, milyen változtatások szükségesek ura étrendjében, tehát nemcsak a kis- és nagydolgokról gondoskodott, de diétás tanácsadóként is eljárt.
Nem csoda, hogy idővel egyre inkább amolyan személyi inas, mindenes jellege lett az árnyékszékkamarási pozíciónak, amely az újkorban élte virágkorát: az 1760-tól uralkodó III. György brit király nem kevesebb mint kilenc hasonló személyi szolgát foglalkoztatott, és a pozíció Angliában egészen 1901-ig létezett hivatalosan, míg VII. Eduárd király el nem törölte.
Éjjeli ember
Szintén a „nagy dolgokkal” foglalkozott az ún. éjjeli ember. A csatornázás bevezetése előtt az emberi ürüléket pöcegödrökbe vezették, ahol a bűzölgő, mérgező salakanyag idővel felgyülemlett, ezért olykor ki kellett tisztítani őket. Az erre hivatott szakemberek gyakran az éj leple alatt léptek akcióba: egy nagyméretű merítőeszközzel kilapátolták és a városon kívülre szállították a fertőzésveszélyes anyagokat.
Piócagyűjtő
A középkori orvostudomány előszeretettel használt piócákat gyógyításra: az aranyértől a fejfájáson át a depresszióig szinte bármilyen gond és nyavalya kezeléséhez bevetették a vérszívó képességükről ismert kis férgeket, ugyanis azt gondolták, a legtöbb betegséget vérfelesleg okozza. Ehhez természetesen nagy mennyiségű piócára és folyamatos utánpótlásra volt szükség, így komoly biznisszé vált a nyálkás kis jószágok beszerzése. A piócagyűjtők naphosszat álltak a piócákkal teli tavakban és vadásztak a tapadós férgecskékre, kézzel felkapdosták és vödrökbe, dézsákba dobálták őket.
Vizeletdoktor
A középkori orvostudomány az emberi vizeletnek is rendkívül nagy jelentőséget tulajdonított: a szakemberek úgy gondolták, páciensük vizelete alapján bármilyen egészségügyi problémát fel lehet ismerni, ezért jelentős pénzeket tudtak keresni a pisit megszemlélő, megszaglászó, olykor megkóstoló diagnoszták. A módszernek természetesen van racionális alapja, egyes betegségek – például a diabétesz – tényleg megállapíthatók a vizelet állagának, szagának változásából, a középkori pisidoktorok azonban ennél jóval tovább mentek. Az igazi kóklerek olykor még jósolni is hajlandók voltak megbízóik vizelete alapján.
Hullabegyűjtő
A Gyalog galoppban látható tömeges hullaszállítás a valóságban is létezett: a pestis és más járványok idején saját kocsival közlekedő holttestbegyűjtők járták a városokat, falvakat, hogy elszállítsák a tömegestül elhullott emberek tetemét, melyeket tömegsírokban hantoltak el – erre főként azért volt szükség, hogy lassítsák a járvány terjedését. A hullaszállítóknak, akiket szintén a fertőzésveszély miatt karanténban tartottak, gyakran lezárt templomokban szállásoltak el, nemcsak a pestis, de a hullákból áradó elviselhetetlen bűz és más fertőzések ellen is védekezniük kellett.
Kikiáltó, kisbíró
A híreknek az újság, a rádió és a televízió feltalálása előtt, egy olyan korban is el kellett jutnia az emberekhez, amikor a népesség többsége olvasni sem tudott. A kikiáltó (a régi magyar hagyományban kisbíró) feladata a rendelkezések, új törvények, a környéken és a világban történt fejlemények kihirdetése volt a város vagy a falu lakossága számára, de azt is ők adták a nép tudtára, ha egy halálraítélt büntetését végrehajtották. Angliában a kikiáltók hagyományosan csengőt ráztak és „Oyez! Oyez! Oyez!” (kb. „Halljátok! Halljátok! Halljátok!”) kiabálással hívták fel a nép figyelmét közlendőjükre, idehaza a kisbírók inkább a dobolást részesítették előnyben („kidobolták a híreket”).
A kikiáltók munkája nem volt veszélytelen: a rossz hírek, előnytelen rendelkezések hallatán a feldühödött tömeg olykor nekiesett a szerencsétlen hírnöknek, ezért sok helyütt különleges erővel védte a törvény a hivatás művelőit. A kikiáltók, kisbírók munkaköre vidéken sokáig létezett (bár idővel inkább csak ceremoniális, hagyományőrző céllal), és a 20. század során, az új technikai vívmányok és tömegtájékoztatási eszközök elterjedésével szorult ki végleg a falusi életből. Egyes országokban, például Nagy-Britanniában azonban máig létezik ez a hivatás. Ott a királyi család születésnapjait, újszülöttjeik nevét, látogatását jelentik be és különböző ünnepségeken a polgármestert kísérik a kikiáltók, de fel lehet bérelni őket esküvőkre és más rendezvényekre (futóversenyekre, karácsonyi ünnepségekre) is.
Írnok
Az írás-olvasás széles körű elterjedése előtt bármilyen hivatalos irat, szerződés, dokumentum létrehozása különleges szakember segítségét igényelte. Sokáig a papság kiváltsága volt az írni tudás, ezért a vagyonos emberek szerzeteseket bíztak meg a feladattal, akik a kolostorban dolgoztak az iratok elkészítésén, később viszont – mivel a kereskedelem élénkülése miatt a kolostorok nem bírtak lépést tartani a túlságosan megszaporodott munkával – elindult az adminisztratív teendőket ellátó hivatalos íróemberek képzése. Az írnokok gyakran hónapokig munkálkodtak egy-egy iraton, nem volt tehát éppen gyors és egyszerű egy üzleti vagy egyéb szerződés nyélbe ütése akkoriban.
Hivatásos bűnbak
A király vagy a földesúr fia rossz fát tett a tűzre, illetlenül, tiszteletlenül viselkedett? A büntetés gyakran verés vagy ostorozás volt... amit az erre szakosodott hivatásos bűnbak szenvedett el. Különösen a kora újkori Nyugat-Európában volt szokás, hogy a nemesi gyerekek mellé játszótársként alacsonyabb sorból származó fiúkat szerződtettek, akik átvállalták a büntetésüket. A pozíció nem volt éppen kellemes, de néha előnyökkel járt: I. Károly angol király például annyira megszerette gyerekkori bűnbak-játszópajtását, hogy felnőve bárói címet adományozott neki.
Alkimista
Az alkímia tudománya Egyiptomból eredt, majd arab közvetítéssel jutott el a középkori Európába, ahol új virágkorát élte több mint ezer éven keresztül: művelői meg voltak győződve róla, hogy a különböző anyagok megfelelő módszerekkel átváltoztathatók más anyagokká, így hétköznapi fémekből, például ólomból arany és ezüst állítható elő. A nemesfémek előállítása mellett az alkimisták gyakran az örök élet titkát kutatták és a legendás bölcsek kövét keresték, illetve minden mérgezéstől megvédő szert próbáltak készíteni. A modern vegyésztudomány sokat köszönhet fáradhatatlan munkásságuknak: a puskapor receptjét leíró Roger Bacon, a foszfort felfedező Hennig Brand, de még Sir Isaac Newton is érdeklődött az alkímia iránt.
