Egykor kopár sivatag volt, ma a világ legnagyobb ember alkotta erdője: a félmilliárd fát magába foglaló Saihanba Nemzeti Erdőpark három generációnyi munkával lett Kína zöld csodája.
Peking zöld tüdejének nevezik a Kína legészakibb részén, Hopej tartományban található Saihanba Nemzeti Erdőparkot, amely 92 ezer négyzetkilométert, egy magyarországnyi területet foglal magában. Nehéz elhinni, de a kínai fővárostól 300 kilométerre fekvő, a Belső-Mongólia Autonóm Terület déli szélével határos buja zöldfelület nem is olyan régen még kietlen föld volt, ma pedig a világ legnagyobb ember által létrehozott erdője.
Grandiózus faültetési program kezdődött 1962-ben
Saihanba egykor császári pihenőhely volt hűvös nyári időjárásának és vadászterületének köszönhetően, azonban az erdőirtás és az erdőtüzek miatt a Csing-dinasztia végére sivataggá változott. Az erős északi szelek tovább rontották a helyzetet, rendszeresek voltak a homokviharok, ami nemcsak helyben okozott gondot, hanem a szél akadálytalanul fújhatta a homokot Peking felé, ami komoly problémát jelentett a fővárosban és környékén.
Ekkor határozta el a véreskezű diktátor, Mao Ce-tung által vezetett kommunista kormány, hogy mesterséges erdőt hoznak létre a kietlenné vált területen. 1962-ben odavezényeltek több mint 120, többnyire a húszas éveikben járó, erdészeti végzettségű fiatalt, hogy 242 helyivel együtt ültessenek fákat. A csapat számos kihívással nézett szembe, a rendkívüli hideg és szárazság mellett az is gondot okozott, hogy csak a legegyszerűbb eszközökkel voltak felszerelve.
Eleinte alig maradtak életben a facsemeték
Ren Cung-jüan már 80 év fölött jár, de jól emlékszik arra, amikor 1963-ban megérkezett a Saihanba erdőgazdaságba.
„Port és homokot fújt a szél, kövek és sziklák gurultak. Se fa, se fű, se marha nem volt”
– idézte fel a kezdeteket a nyugdíjas gépészmérnök. Amikor homokviharok jöttek a sivatag felől, úgy érezte, „mintha homokot és port öntöttek volna a ház tetejéről”.
Ren elmondása szerint az élelem és a szállás mindig hiánycikk volt, ezért maguk termesztettek krumplit, kukoricát, és sátrakat, kunyhókat állítottak, amelyek alig tudták visszatartani a fagyos szelet. A legjobban azonban attól tartott, hogy a küldetésük kudarcba fullad. Az erős szél miatt lehetetlennek tűnt a fák ültetése a fagyos fennsíkon, az első két évben az elültetett csemeték több mint 90 százaléka elpusztult, és nem sok kellett ahhoz, hogy az erdőgazdaság megszűnjön.
Közben a férfi rájött, hogy a Szovjetunióból importált faültető gépek nem voltak jók az ottani terepviszonyokhoz, ezért áttervezte őket, hogy a facsemeték mélyen a talajban erős gyökeret tudjanak növeszteni. „A gépek felszántották a száraz talajt, és elültették a facsemetéket. Olyan volt, mintha egy hatalmas zöld ecsettel festették volna a földet” – mondat Ren.
Az erdőgazdaság 1964 tavaszára áttörést ért el, és a csemeték túlélési aránya meghaladta a 90 százalékot.
Sivatagból zöld oázis három generáció alatt
Az erdősítést végző emberek közül sokan helyben alapítottak családot, és a fiatalok jó része folytatta szüleik küldetését. Három generáció munkája kellett ahhoz, hogy a kopár területből zöld szigetet hozzanak létre, és 11,4 százalékról 80 százalékra növeljék az erdősültség arányát. Ezt a teljesítmény ismerte el az ENSZ Környezetvédelmi Programja 2017-ben, amikor a Föld bajnoka címet adományozta a Saihanba Erdősítő Közösségnek.
A világ egyik legnagyobb mesterséges erdője – ahol csaknem félmilliárd fa van – ma már évente 137 millió köbméter tiszta vízzel látja el Peking és Tiencsin térségét, a növényzet 550 ezer tonna oxigént bocsát ki, továbbá a terület több száz állat- és növényfajnak is otthont ad. Peking természetesen előszeretettel büszkélkedik a valóban lenyűgöző, ugyanakkor parancsra végrehajtott erdősítési programmal, és hogy mennyire elkötelezettek az ökológiai projektek mellett.
Ha nem szeretnél egészen Kínáig menni, keresd fel Magyarország legszebb erdőit, amelyeket még tavasz előtt látnod kell!
