Gyakran hosszú lépésekben rohanunk keresztül a városon, futunk magunk után, kapkodva intézvén ügyes-bajos dolgainkat. Pedig nem kéne.
A hosszúlépés. járunk? formáció küldetése, hogy ha sétálunk, gyalogolunk, ne csak a lábunk elé nézzünk, hanem néha emeljük fel a fejünket, álljunk meg egy pillanatra, és fogadjuk be azt a sok csodát, amely körülöttünk van. Városnéző sétáik országszerte híresek és kedveltek, a szívügyük pedig Budapest. Amellett, hogy az utóbbi másfél év pandémiás helyzete miatt amúgy is felértékelődtek a szabad levegős programlehetőségek a legtöbb ember számára, most már mankót is kapunk hozzá. A napokban jelenik meg ugyanis a Hosszúlépés Budapesten könyv.
Mi már láttuk a nyomdába kerülő anyagot, és nyugodt szívvel állíthatjuk, a Hosszúlépés Budapesten sokkal több mint egy útikönyv.
Sorsok, sztorik, titkok és letűnt korok életre kelésének hű dokumentuma.
Járt utat a járatlanért?
A hosszúlépés. járunk? csapat ars poeticája arra buzdít minket, hogy elhagyjuk a járt utat a járatlanért. Elmondásuk szerint azért, mert mindig új dolgokat keresnek, miközben a régit újra felfedezik. „Mert ráérősen sétálva minden új és izgalmas. Mert szeretünk kiszállni az autóból, leszállni a buszról, feljönni a metróból és látni a házakat, embereket, érezni az illatokat, koptatni a járdát. Mert kiszabadultunk a saját falaink közül, és másokkal is így szeretnénk találkozni. Mert egy városban élni közösséget jelent, akkor is, ha ezt néha elfelejtjük.”
Koniorczyk Borbála és Merker Dávid, a hosszúlépés. járunk? megálmodói és a Hosszúlépés Budapesten szerzői mindketten urbanisták és szociológusok. Rendszeresen nyilatkoznak, szakértenek a főváros múltjáról, jelenéről. Ahogy ők fogalmaznak, a város a „vérükben van”.
Magyar drag king már akkor létezett, amikor a társadalmi nem fogalma még sehol nem volt
A Hosszúlépés Budapesten oldalairól visszaköszön a szerzők – akik egyébként egy párt alkotnak – közös éveinek tapasztalata és tudása, valamint rajongásuk közös tárgya: Budapest színes-szagos élete.
A könyvben olyan életek és sorsok elevenednek meg, mint például az első magyar drag king története.
Littmann Pepi, aki nappal ortodox zsidó asszony volt, este pedig a felkapott pesti mulatók férfiimitátor sztárja, már akkor otthonosan ugrált a genderek között, amikor ezt a fogalmat még meg sem alkották.
„Pesha Kahane néven született 1870-ben egy szegény tarnopoli családba, és talán örökké cseléd marad, ha az énekhangját fel nem fedezik a Monarchia vidékeit bejáró galíciai zsidó vándorkomikusok. Ő pedig nemcsak a jiddis lebujok színpadait hódította meg, de Budapesten a Royal Orfeum és más felkapott mulatók sztárfellépője lett az I. világháború előtti években. Az újságok utolérhetetlenként és világhírűként emlegették, hanglemez és némafilm készült róla, műsorát Ignotus ajánlgatta a Nyugat olvasóinak, vagy Jászai Mari nézte végig elragadtatva. Sztársága ennél is tovább vitte őt, fellépett Marienbadban, Karlsbadban, Odesszában, és lemezt vett fel New Yorkban is, végül Bécsben érte a halál 1930-ban” – olvashatjuk az összefoglalóban, de a könyv egyebek mellett ezt is még színesebben és részletesebben meséli el nekünk.
Valójában egy zseni volt a „fináncburzsoázia reprezentatív művésze”
Aki inkább a téma szakmai-építészeti oldalára kíváncsi, abban sem marad hiányérzet a Hosszúlépés Budapesten olvasása során.
A rengeteg sztori között szó esik például a huszadik század egyik legnagyobb magyar építészéről, Kozma Lajosról is. Ahogy írják, Kozma a Monarchia utolsó éveiben fiatal építészként a Kós Károly-féle modern népi építészet útjait kereste, de a Nyugatban már a „fináncburzsoázia reprezentatív művészének” gúnyolták. Kozma Lajos nem egyszerűen alkalmazkodott az új stílusokhoz, inkább az új stílusok alkalmazkodtak hozzá. A maga képére formálta az art déco, a neobarokk vagy a modernizmus formavilágát, és nem házakat és bútorokat tervezett, hanem mindent, az utolsó csavarig.
Az épületeit a minden apró részletre kiterjedő megtervezettség jellemezte, ami nem csak a tervasztalon érvényesült: híres volt a kivitelezőket sírba kergető mániákus aprólékosságáról.
A Horthy-kor közkedvelt építész-lakberendezőjét elkerülték a nagy megrendelések, villánál nagyobb házból alig néhányat tervezett pályája során. Ezek közül kiemelkedik az Átrium-ház, így ez lett főműve, ami ma is egészen olyan, mint amilyennek Kozma Lajos aprólékos gonddal megálmodta.
Az olvasását duplán ajánljuk:
egyszer otthon, bekuckózva egy jó meleg takaró alá, forró itallal és hangulatvilágítással, megidézve a múltat, egyszer pedig a hónunk alá kapva, végigjárva az egyes történetek helyszíneit, felütve mindig az aktuálisan kapcsolódó oldalaknál, fejezeteknél.
