Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kik azok a kapcabetyárok? Kinek a szerelme volt Répás Rozi? És melyik magyar betyárt mutogatták belépődíjért cserébe az osztrák kíváncsiskodóknak? Betyárvilág Magyarországon a 18–19. században.
Az iparosodás és a folyószabályozások előtt Magyarország területén számtalan rejtekhely adódott azok számára, akik nem akartak a törvény szeme elé kerülni. Az erdőségek, az alföldi lápok és mocsarak, bozótosok, eldugott tanyák ideális búvóhelyet jelentettek a betyároknak.
Nem mindenki „főállásban” betyárkodott
A „betyár” szó valószínűleg török eredetű, eredeti jelentése „nőtlen legény”. Eleinte a szolgálaton kívüli, csavargó fiatalembereket illették ezzel a névvel, akik lehettek vagyontalan jobbágyok, egyébként is izoláltan élő pásztorok, katonaszökevények, esetleg lecsúszott kisnemesek. Ők nem riadtak vissza kisebb lopások, bűncselekmények elkövetésétől sem, ami miatt, ha nem akartak börtönbe kerülni, bujdosni kényszerültek. A kisebb bűnöket gyakran követték súlyosabb törvénysértések: rablás, fosztogatás, esetleg gyilkosság. Legtöbbjük nem „főállásban” betyárkodott: sokan pásztorkodtak, és csak alkalomszerűen csatlakoztak egy-egy rabláshoz.
A ranglétra alján a kapcabetyárok, tetején a lovas betyárok álltak
A 18–19. században gyorsan a bűnüldözés célpontjaivá váltak a betyárok, ugyanakkor megjelentek a róluk szóló balladák, dalok és szájról szájra terjedő történetek is, amelyek romantikus színben, a szegények védelmezőiként, afféle önkéntes igazságosztókként tüntették fel őket. Nem minden betyár volt lovon vágtázó haramia: közöttük is jelen volt egy „ranglétra”, amelynek legalján a társaik által is megvetett kapcabetyárok álltak. Ők nevüket onnan kapták, hogy képesek voltak ellopni alvó társuk kapcáját is. A házásó betyárok az alap nélküli vályogházak éléskamrájába alagutat fúrtak, majd kifosztották. A gyalogbetyárok sem lóval, sem felszereléssel nem rendelkeztek, a futóbetyárok hegyvidéken bujdostak, és rablásból tartották fenn magukat. A betyártársadalom tetején a lovas betyárok álltak: ők lóval közlekedtek, fegyverük is volt, és többnyire az Alföld mocsaras rétjein tűntek fel.
Sudár termetű, csinos arcú legény
Sobri Jóska a Dunántúl legendás betyárja volt, aki körül valóságos kultusz alakult ki. Az egykorú, ellene kiadott körözőlevél szerint „sudár termetű, fehér bőrű, csinos arcú” legény volt. Egy bakonyi disznólopásért került először börtönbe, ahol alaposan kiművelődött:
mire kiengedték, cifra ruhát viselt, tudott írni-olvasni; sőt állítólag szerelmi viszony szövődött közte és a porkolábné között.
De a bűnöző életmódot nem adta fel: amikor társával együtt kiraboltak egy juhászt, a társát felakasztották, ő pedig megszökött, és onnantól kezdve a betyárok életét élte: Vas, Zala, Győr és Veszprém vármegyékben fosztogatott, leginkább gazdag számadó juhászokat és kereskedőket rabolt ki.
Hol játszott Répa Rozi?
Sobri szerelmét Répa Rozinak hívták: azután ismerkedtek meg, hogy Rozi, aki a Kisapáti malom szolgálólányaként dolgozott, az uraság őt fogdosó rokonát a malom fogaskerekei közé lökte, aminek következtében az illető meghalt. Sobri rávette az uraságot, hogy adja írásba Rozi ártatlanságát, és onnantól kezdve a lányt Sobri Jóska mátkájaként ismerték. „Akkor támadt az a dal is: »Répa Rozi billegében – Játszik a Sobri ölében.« Pedig dehogy játszott. Sobri Jóska sokszor megjött, meg is ölelte, meg is csókolta mátkáját, de különben úgy bánt vele, mintha templomban lettek volna, s a feszület nézett volna rájuk. Pedig csak abban a rongyos csárdában voltak, s rájuk nem mert volna nézni senki” – írja Eötvös Károly, aki a történetet személyesen Rozi bátyjától hallotta. Sobri Jóskának nem adatott hosszú mátkaság és hosszú élet: mindössze 27 éves volt, amikor társaival együtt összetűzésbe keveredett a vármegyei katonasággal, és inkább szíven lőtte magát, semhogy a tömlöcbe kerüljön. Halála után sokáig tartotta magát a mendemonda, hogy Sobri él, s hogy azonos egy bizonyos Vay Károly nevű gróffal, aki rejtélyes módon éppen akkor tűnt el, amikor Sobri felbukkant, és viszont – de ezt sohasem sikerült bizonyítani.
Összevonta a szemöldökét
Rózsa Sándor kétségkívül a leghíresebb magyar betyár, akiről regény is született, Móricz Zsigmond tollából. A dél-alföldi betyárra a hatóságok akasztófára való veszedelmes haramiaként tekintettek, a szegények viszont a népi hőst látták benne. Kíméletlenségével és ravaszságával kitűnt a többi alföldi betyár közül, és hamarosan zsiványokból álló csapat verbuválódott körülötte. Alföldi tanyákat, nemesi kúriákat fosztottak ki, postakocsikat raboltak ki, egész méneseket és gulyákat hajtottak el. A fegyverhasználattól sem riadtak vissza: áldozataik között akadtak gazdák és zsandárok is. Az 1840-es évek elejére ő lett a legkeresettebb bűnöző, aki azonban mindig meglógott üldözői elől.
Pénzért mutogatták
1848-ban amnesztiában részesítették, köszönetképpen maga is 150 fős szabadcsapatot szervezett, és részt vett az 1848–49-es szabadságharcban. A betyárok harcmodora nagy rémületet keltett az osztrák ellenfelekben, akik nem voltak szokva az ostorhoz vagy a pányvához. Rózsa Sándor szabadságharcos karrierjének akkor szakadt vége, amikor csapatával együtt egy délvidéki község mind a 36 lakosát lemészárolta. Ezután csikósnak állt, és megnősült, de a hatóságok ismét mindent elkövettek, hogy megtalálják. Körözése szerint „inkább kistermetű és zömök, szőke hajú” férfi volt, akinek „bajusza felfelé sodrott, hegyes és vereses-szőke”. Végül 1857-ben egy régi cimborája, egy tanyasi gazda elárulta: a legendás betyárvezért elfogták, és a szegedi tömlöcbe szállították, ahol kötél általi halálra ítélték. Ferenc József kegyelemből életfogytig tartó börtönbüntetésre változtatta az ítéletet, Rózsa pedig Kufsteinbe került, ahol vasárnaponként pénzért mutogatták a kíváncsi osztrákoknak. (Később átszállították más fegyházakba.)
Vonatrablási kísérlet
A kiegyezés után egyéni kegyelemben részesítette Ferenc József. Rózsa Sándor szeretett volna beállni pandúrnak, de elutasították, ezen pedig annyira megdühödött, hogy úgy döntött: ismét gazember lesz, és Csonka Ferenc bandájához csatlakozott, akik postakocsik fosztogatásával foglalkoztak. Rózsa Sándor forradalmi ötlettel állt elő: vasúti szerelvények kifosztását javasolta. Ez nehezebb feladatnak bizonyult, mint a postakocsirablás, nem sikerült feljutniuk a mozgó szerelvényekre, és amikor kisiklattak egy vonatot, az sem a remélt pénzszállító szerelvény volt. Végül gróf Ráday Gedeon királyi biztos tartóztatta le Délvidéken 1869-ben, és a szamosújvári fegyházba vitette. Innen már nem szabadult ki: 1878-ban, 65 éves korában meghalt.
Az utolsó betyár
Savanyú Jóska már kilencévesen a bűn útjára tévedt, amikor ellopott egy hordó bort. Mire 19 éves lett, már több hónapon át élvezte a veszprémi börtön vendégszeretetét, ami az 1860-as és 1870-es években többször is megismétlődött. Mai fogalmaink szerint Savanyú Jóska visszaeső bűnöző volt, akinek esze ágában sem volt törvénytisztelő állampolgárrá válni. A juhászként dolgozó férfit birkalopásért, súlyos testi sértésért, majd fegyveres csavargásért körözték – de hiába tartóztatták le, nem sikerült mindezt rábizonyítani. Savanyú Jóska egyre merészebb és egyre kegyetlenebb lett: 1877-ben saját bandát verbuválva sorozatos rablásokat hajtott végre. Betyároktól szokatlanul könyörtelenül megverte, sőt megkínozta áldozatait, akik többnyire nemesurak, földbirtokosok, szolgabírók voltak. Az 1880-as években a legkeresettebb betyárnak számító Savanyú Jóska alacsony, mindössze 159 centiméteres termetét kihasználva többször úgy tűnt el üldözői szeme elől, hogy a Bakony sziklahasadékaiba préselte be magát. Végül a fejére kitűzött 1000 forintos vérdíj mellett a bosszúvágy segített a kézre kerítésében: bandájának egyik tagja feladta őt, mert Savanyúék korábban agyonlőtték a nagybátyját. Savanyút a halápi csárdában fogták el: az áruló bandatag társai borába altatót kevert, és rájuk hívta a csendőröket. 1886-tól közel húsz évet töltött különböző börtönökben, majd a váci püspök közbenjárására kegyelmet kapott. Kiszabadulásakor már túl járt a hatvanadik életévén, szabóműhelyt szeretett volna nyitni, de egyre súlyosbodó reuma kínozta, fájdalmát orvosai szerint csak a lábának amputálásával lehetett volna enyhíteni. Savanyú ezt nem vállalta: inkább az öngyilkosságot választotta, s ezzel az utolsó híres betyár is eltávozott az élők sorából.
