A chilei Atacama-sivatag nem csak a világ egyik legkülönlegesebb, no és legszárazabb helyének számít, itt található bolygónk egyik legfurcsább szobra is.
A Dél-, Közép- és Észak-Amerikán át, körülbelül 30 ezer kilométer hosszan kanyargó pánamerikai autópálya 1309-es kilométerjelzőjénél egy kavicsos út vezet egy hatalmas, ég felé nyújtózkodó cementkézhez, amely közel 11 méter magasságban emelkedik ki a száraz, meleg homokból. Ez a sivatag kezeként ismert La Mano del Desierto.
Az ember magányát jelképezi
Kétségkívül ez Chile egyik legtöbbet emlegetett installációja, amelyet Mario Irarrázabal chilei szobrász öntött formába még 1992-ben. Az ég felé vágyó, óriási kézfej önmagában is különös a világ egyik legkietlenebb helyén, hát még akkor, ha tudjuk is: a szobor mögött meghúzódó koncepció az emberi magányról, gyötrelemről és küzdésről mesél.
Az 1940-ben Santiagóban született chilei építész műalkotásainak többsége emberi témákat és alakokat használ az emberi kínzás, a bánat, a tehetetlenség, a magány és az igazságtalanság kifejezésére. Noha a művész tevékenységét már megannyi díjjal elismerték, a sivatag kezét emlegetik a legfigyelemreméltóbb munkájáként. Mi tagadás,
Mario Irarrázabalnak is ez a kedvence.
A sivatag közepén áll a furcsa szobor
A nagyjából 1100 méteres tengerszint fölötti magasságban található szobor – amelyet úgy helyeztek el a sivatag kellős közepén, hogy áhítatot és hitetlenséget váltson ki az arra járókból – elkészítését a remekműtől mintegy 75 kilométerre délkeletre fekvő Antofagasta, a chilei rézbányászat elszigetelt központjának közössége kezdeményezte.
A sivatag kezének alapja vas, a szerkezete pedig beton, és szándékosan durva felülettel alakították ki, hogy ellenálljon a szélsőséges sivatagi körülményeknek.
Ebben a keménységben ott van Irarrázabal múltja is, akit nem titkolt baloldali politikai nézetei és tevékenysége miatt Chile diktatorikus vezetője, Augusto Pinochet le is tartóztattatott 1974-ben. A szobrászt napokig tartották bekötött szemmel egy titkos helyen étlen-szomjan, míg végül néhány nap múlva hallucinálni kezdett. Noha Irarrázabalnak sikerült kiszabadulni az embertelen fogságból, a múltja hosszú ideig kínozta:
„Valahányszor becsapódott egy ajtó, iszonyatos hasfájásom lett, biztos voltam benne, hogy újra elvisznek.”
A sivatag kezének megalkotója tehát éppen ezeket a borzalmas élményeken formálta műalkotásokká, így lett a sivatag keze is az emberi szenvedés, a tehetetlenség és a sebezhetőség szimbóluma.
Hamar kedvelt úti cél lett
Az installációt 1992. március 28-án tárták a nagyközönség elé, és egy csapásra lett népszerű látnivaló a vidéken. Elszigetelt fekvése miatt a szobor rendszeresen esik a vandálok áldozatává, akik nem ritkán trágár szavakat pingálnak rá. Noha a művész úgy nyilatkozott erről, hogy „ezek nem sértő firkálások, hanem olyan emberek, akik a nevüket írják fel, hogy részesei lehessenek a munkának”, félévente egy önkéntes csapat kerekedik fel, hogy letisztítsa a kezet.
Uruguayban is van egy hasonló alkotás
Bár azt gondolnánk, hogy ez a szobor egyedi és megismételhetetlen, fontos tudni, hogy ugyancsak Irarrázabal munkáját dicséri egy másik kéz Uruguayban. Az alkotás 1982 nyara óta áll a Punta del Este városában, ahová az I. Nemzetközi Szabadtéri Modern Szobrásztalálkozó vendégeként a chilei művészt is meghívták. A tengerpart akkor egy szabadtéri műhellyé változott, ahol a világ országainak neves szobrászai gyűltek össze közösen alkotni.
Mario Irarrázabal ide egy méretarányos modellel érkezett, ám a folyamat hátralévő részét már „élőben” kellett kiviteleznie. Mi tagadás, nem volt egyszerű dolga, mert a szél és a homok folyamatosan nehezítette a munkáját, amelynek eredménye végül nem más lett, mint egy idő múlásának ellenálló, acélrúd alapokon nyugvó, fémhálóval borított kéz. Pontosabban A kéz, mert az azóta turistacélponttá vált helyszín szobrának egyszerűen csak ezt a nevet adták, dacára annak, hogy készítője az Életre kelő ember kezére keresztelte.
Ha szeretnéd megtudni, hogy kiről mintázták a budapesti Szabadság-szobrot, ajánljuk figyelmedbe az erről szóló cikkünket is.
