Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Gyarmatosítás, területrablás, hatalmi arrogancia – ezek vezettek a Föld legfurcsább határvonalaihoz. De a szabad lakossági döntések sem mindig eredményeztek egyszerű megoldásokat.
Nekem a határok mindig valami különöset jelentettek. Talán azért, mert abban a korban nőttem fel, amikor még jórészt átjárhatatlanok voltak a mezei halandók számára, vasfüggönyként ereszkedve az országok közé. Leginkább azok a furcsa határok vonzottak, amelyek – a politika torzszülöttjeiként –korábban szerves egészet képező városokat vágtak ketté, mint a berlini fal; azokról nem is beszélve, amelyek épületeken át haladva darabolnak fel országokat, mint a két Korea közti demilitarizált övezet hírhedt demarkációs vonala. Ezek persze csak a legismertebbek, a cikket elolvasva látni fogod, hogy hányféle, ezeknél is sokkal eszementebb határmegoldás létezik vagy létezett.
Vonalzóval húzott furcsa határok
Ha magad elé terítesz egy világtérképet (na jó, a Google Maps használata is megengedett), elképesztő határokat láthatsz: ezer és ezer kilométereken keresztül futó nyílegyenes vonalakat, amelyek egy tollvonással (és egy vonalzóval) szabdaltak szét családokat és etnikumokat, tekintet nélkül a földrajzi realitásokra. Ez leginkább Afrika esetén ötlik szembe, mivel a brit, francia, holland, német, spanyol és portugál gyarmatosítóknak csak az lebegett a szemük előtt, hogy minél nagyobb részeket hasítsanak ki maguknak. 1914-ben már a fekete kontinens csaknem 90 százaléka az ő kezükön volt.
Márpedig Trianon óta mi is tudjuk, hogy az ilyen döntésekben sokszor kódolva van a következő konfliktus. Épp mostanság játszanak a hazai artmozik egy dokumentumfilmet Carte Rouge címmel, ahol ez a bizonyos vörös térkép a Kárpát-medence etnikumainak elhelyezkedését mutatta be, hogy ezáltal Magyarország számára kedvezőbb döntésre bírják rá az első világháborúban győztes hatalmakat. Miután ez nem jött össze, a második világégésig vezető után felszínre kerültek ezek a problémák és sérelmek.
Trianonnak volt egy másik fontos tanulsága is: azok az új országok, amelyeket ott toldoztak-foltoztak össze, azóta mind atomjaikra hulltak, sőt, még tovább. Ha például Jugoszlávia esetét vesszük, ott az eredeti államalkotó nemzetek is tovább darabolódtak: Szerbiából de facto kivált Koszovó, a boszniai államszövetségnek pedig épp a napokban mondott búcsút a Szerb Köztársaság.
Bosznia-Hercegovina térképe amúgy is sajátos, a Szerb Köztársaság északi területe és egy másik, tőle elszakadt része között a szabad átjárást a brčkói körzet korridorja szavatolja. A föderáció bosnyák-horvát fele pedig épp Horvátországot vágja ketté, hogy nekik is legyen egy csöppnyi tengeri kijáratuk. A különböző nemzetiségek csak a több mint százezer áldozattal járó balkáni háború után tömbösödtek, addig a térségben évszázadok óta éltek a nyelvükben azonos, hitükben és írásmódjukban különböző emberek.
Ami a jugoszláv utódállamokat illeti, Macedónia esete is érdekes: az ő kiválásukhoz Görögország csak úgy járult hozzá, ha bekerül a nevébe az „Észak” előtag (ők viszont azóta visszatértek az eredeti névhasználathoz, és ez a névvita már az uniós csatlakozásukat is veszélybe sodorta), nehogy a görög makedónokkal karöltve akarjanak önálló államot. Láthatunk erre példát a mostanában Georgiának átkeresztelt Grúzia esetében is, ahol az ország részét képező Dél-Oszétia mondta ki, hogy inkább az Oroszországhoz tartozó északi szomszédaikkal szeretnének közös hazát.
A határok utóélete mindig zűrösebb
Hát igen, a legzűrösebb a helyzet a keleti nagy testvérnél, ahol a Szovjetunió szétesése után a moszkvai vezetésnek nemigen tetszett az addig másodrendű belső határok nemzetközivé válása. Így kezdődött az ukrajnai konfliktus is, ahol előbb a Hruscsov által Ukrajnának ajándékozott Krím-félszigetet szerezték vissza, majd két keleti megye (Donyeck és Luhanszk) önálló népköztársaságot kiáltott ki, és miután ezt Kijev nem ismerte el, máris lehetett kérni orosz segítséget. Most pedig már ez sem elég, az orosz ajkú moldovai Transznisztria és Gagauzia is hasonló megmentőkben reménykedik, még mielőtt anyaországuk Romániával egyesülne.
Az első világháború után egy kárpátaljai falu is a hatalmi arrogancia áldozatául esett. Szelmenc 1920-ig a Magyar Királyság része volt Ung vármegyében, akkor viszont Csehszlovákiának ítélték. Az 1938-as első bécsi döntés után visszakerült ugyan Magyarországhoz, ám a második világháború után a nyugatibb területeket is bekebelező Szovjetunió éppen itt, a házak között húzta meg új határát. Volt olyan porta, ahol az udvar a jószágokkal Csehszlovákiáé lett, a lakóépület viszont már szovjet területre esett. Róluk tartja azt a mondás, hogy egy tapodtat sem mozdultak el szülőhelyükről, mégis három országban éltek. A szovjet katonák azután egyetlen nap leforgása alatt hat méter magas deszkapalánkot építettek, megakadályozva még azt is, hogy az elszakított rokonok láthassák egymást.
Édesapám iskolai földrajzatlasza még úgy nézett ki, mintha valami őrült a világ egyhatodát vörösre mázolta volna. Tény, hogy a Szovjetunió akkori 22 és félmillió négyzetkilométerből Oroszország „csak” 17 milliót örökölt meg. Ráadásul az újra önállóvá vált balti államok el is vágták a kalinyingrádi területtől, amely a világháborús győzelem jutalmaként hullott a szovjetek ölébe. Ez persze az ott élőknek nem új helyzet, mert azelőtt szintén a versailles-i békeszerződés választotta el őket eredeti anyaországuktól, Németországtól, lengyel területet ékelve közbe. Persze azt nem mondhatjuk, hogy minden maradt a régiben, csak a cégtáblát festették át, hiszen a hatalomváltás után a kollektív háborús bűnösnek kikiáltott németeknek nem volt maradásuk.
A lányomnak viszont a szobája falán van egy olyan térképe, amelyről az egységes arany borítófestést lekaparva ki tudja színesíteni azokat az országokat, ahol már járt. De ha én annó megfordultam az NDK-ban, akkor mit satírozzak ki? Egész Németországot? Merthogy a második világháború lezárásaként a megszállási övezetekből létrejött két különálló német állam is már a múlté. Berlin korábbi megosztottsága azonban máig érezhető sebet hagyott a német fővároson. A határvonal ugyanis nem valami keskeny ösvény volt, hanem egy néhol több száz méter széles műszaki zár (vagyis elaknásított sáv), amelyen belül minden építményt elbontottak, hogy a határőrtornyoknak és megfigyelőposztoknak adják át a helyüket.
Azt viszont kevesen tudják, hogy a két városrészt 1961 és 1989 között kettéosztó fal sem alkotott egységes egészet. Nyugat-Berlinnek ugyanis voltak olyan részei, melyeket a törzsterületétől elválasztva teljesen az NDK vett körül. Ezek közül egyetlen egy volt lakott: a közigazgatásilag már Potsdamhoz tartozó Babelsberg melletti Steinstücken. Az itteniek a szomszéd utcába is csak két határátkelést és ellenőrzést követően juthattak el. Ez a felállás tulajdonképpen mindkét félnek teher volt, ezért 1971-ben négyhatalmi egyezményben rögzítették, hogy a parányi városrészt Nyugat-Berlinnel összekötő Bernhard Beyer utca mintegy 20 méteres szélességben és 1 kilométeres hosszban nyugati felségterületté vált, ennek fejében pedig kisebb lakatlan körzeteket a keletnémeteknek engedtek át. A területcserének volt egy különösen bizarr pontja, az itt futó keletnémet vasútvonal feletti felüljáró, amely a megállapodás szövege szerint a felette lévő légtérrel együtt Nyugat-Berlinhez tartozott, az alatta lévő terület viszont az NDK-hoz. Képzeljük csak el a híd javítását: itt akár egy rossz mozdulattal határsértést lehetett elkövetni.
A belső határok a legfurcsábbak
Akárcsak a kelet-nyugati szembenállást, az észak-délit is legjobban azok a határok példázzák, amelyek országok vagy épp települések közepén húzódnak. A koreai háborúban Panmindzsont teljesen lerombolták, a kiüresedett falu ma a 4 kilométer széles és 250 kilométer hosszan futó fegyvermentes övezetbe esik, amely kettéosztja az egész Koreai-félszigetet. Ez a hatalmas ütközőzóna a garancia, hogy a hivatalosan még mindig hadban álló felek ne kerüljenek ismét szemtől szembe egymással. Vannak országok, amelyek csak Észak-Koreát, és mások, amelyek csak Dél-Koreát ismerik el, a faramuci helyzetet pedig leginkább a DMZ-be túrákat szervező utazási irodák használják ki. A több mint 70 éve kötött tűzszünet törékenységét pedig jól jelzi, hogy azóta tucatnyi alagutat vájtak a földbe az északiak, akik ezeken át tervezték lerohanni déli szomszédjukat.
De nem kell a Távol-Keletig elzarándokolnunk ahhoz, hogy hasonlót lássunk. A legutóbbi héten 145-re emelkedett azon ENSZ-tagállamok száma, amelyek elismerték az önálló Palesztinát, ahonnan a zsidó állam felé ásnak folyamatosan terroralagutakat. Ráadásul a palesztin állam fővárosa Kelet-Jeruzsálem lenne, ami azt jelenti, hogy Izrael is kénytelen volna osztozkodni saját fővárosán, ahol a zsidók legszentebb helye található. A nem sokkal távolabbi Ciprus északi felét pedig kereken 50 éve a törökök szállták meg, és 1983-ban ki is kiáltották ott az Észak-ciprusi Török Köztársaságot, amely a főváros, Nicosia északi felét is magába foglalja.
Ezzel párhuzamosan a Törökországban és Irakban élő kurdok is régóta önálló államot szeretnének, és bár északon nem, délen autonómiát kaptak. Van saját parlamentjük, kormányuk és hadseregük, ami a közeljövőben Kurdisztánt is felrajzolhatja a térképre. Emellett persze világszerte egy sereg más államalakulat nyilvánítja magát sokszor függetlennek, nálunk jó pár évig létezett Röszkén egy Ghandia nevű aprócska közkormányzóság, amelynek nemcsak zászlaja és himnusza, de saját pénze is volt. A legkisebbek között egyébként nemcsak olyan, mindenki által ismert országok vannak, mint Andorra, Liechtenstein, Monaco és San Marino, de akadnak vallási alapon szerveződő formációk is, a Vatikán mellett például a görögországi Athos szerzetesi köztársaság.
Az exklávékról (az adott országhoz nem kapcsolódó külbirtok) és az enklávékról (egy állam által tejesen körülölelt másik ország) már beszéltünk, ám ezek között is találunk egészen furcsa képződményeket. Ha rutinos térképnézegető vagy, akkor a Dél-Afrikán belül létező Lesothót már biztosan kiszúrtad, de ilyenre is akad példa közelebb. A svájci Schaffhausen kantonban megbúvó Büsingen am Hochrhein 1967 óta hivatalosan is Németországhoz tartozik, a postaszolgálatot is a németek látják el, viszont a városka futballklubja az egyetlen olyan német csapat, amely a svájci bajnokságban szerepel.
Hollandiában pedig Baarle városának kisebb-nagyobb részei tartoznak Belgiumhoz, így a területét szinte méterenként szabdalják fel a határvonalak. Mivel az egyik ilyen a Den Engel kávézón is keresztülmegy, az is előfordulhat, hogy miután kifizetted a megrendelésed Hollandiában, a széken hátradőlve a feketédet már Belgiumban kortyolod el. Ehhez a katyvaszhoz az vezetett, hogy minden lakos maga dönthette el, melyik országhoz kíván tartozni, és amerre házuk ajtaját nyitották, azon ország állampolgárai lettek.
Az igazi földrajzi matrjoskát azonban India és Banglades produkálta. A két ország határán lévő Dahala-Khagrabari volt ugyanis a világ egyetlen harmadrendű enklávéja. Ez egy 7000 négyzetméteres indiai terület egy olyan bangladesi enklávéban, amely egy indiai enklávén belül található, amelyet viszont Banglades vett körül minden irányból. Ha egy kissé bonyolultan hangzik, nem csoda, mert az is. És mivel itt nyoma sincs a schengeni átjárhatóságnak, ez a helyzet 68 éven át nehezítette meg az itt élők életét, mielőtt a két ország 2015-ben területcsere révén rendezte az áldatlan állapotokat. A változás egyedüli vesztesei alighanem a térképészek lehetnek, akik számára ezzel lezárult egy korszak, mivel hasonlóan furcsa államelhelyezkedés nincs még egy a világon.
Ha érdekel, hogy mennyit költenek idén a magyarok nyári utazásra, ide kattintva azt is megtudhatod.
