Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az 1960-as évek amerikai középiskolai diákmozgalmait sem a hatóságok, sem a szülők nem nézték jó szemmel. Olyakor a gimnazisták szülei értesítették a nyomozókat, hogy gyermekük veszélyes baloldali tárasaságba keveredett.
„Ez a levél talán jelentéktelennek tűnhet azoknak a sürgető és nyugtalanító eseményeknek a fényében, amelyek az Egyesült Államokban mostanában történnek, és amelyeket az FBI-nak ki kell vizsgálnia. Engem és sokakat a városunkban azonban mélyen aggaszt, sőt talán az ország más részein élőket is” – így kezdődik az a levél, amelyet Laura Mackay Irwin írt 1969 márciusában az FBI igazgatójának. Nem ő volt az egyetlen szülő, aki kétségbeesésében az ügynökséghez fordult.
Az 1960-as években az Egyesült Államokban egyre több ügy köré szerveződtek újbaloldali mozgalmak. Ezek céljai – emancipatorikus egytől egyig – roppant változatosak voltak: akadt olyan csoportosulás, amely a feketék jogait, a női egyenjogúságot, a drogpolitika reformját, a melegjogokat vagy épp az oktatás demokratikusabbá tételét tűzte a zászlajára. Sok mozgalom persze több ügyet is magáénak vallott, így például az SDS (Students for a Democratic Society – Diákok egy demokratikus társadalomért) a diákjogok és az oktatási reform mellett a részvételi demokráciát is hirdette, valamint a vietnami háború befejezéséért is küzdött.
A kommunista veszély
A gyanúsan egyenlősítő, baloldali mozgalmakban sokan a rettegett rém, a kommunizmus térnyerését, a kommunista agitátorok munkájának gyümölcsét látták – ahogy ez a fenti levél egy másik részéből is kitűnik. „Még felnőttek is beleesnek ebbe a csapdába, hogyan tudnák hát gyermekek megérteni és átlátni a kommunizmus alattomos működését? Bármennyit olvasnak, bármennyire jól informáltak is,
nem állhatnak készen arra, hogy megbirkózzanak a kommunisták fondorlatos ármányaival”
– írta Laura Mackay Irwin, aki korábban az FBI gyorsírójaként dolgozott, ezért címezhette egyenesen az FBI elhíresült direktorának, J. Edgar Hoovernek a levelet.
Irwin 17 éves fiának, Basilnek az volt a vétke, hogy csatlakozott a Charlotte-i Diákszövetséghez, amely modernebb tantervet, valamint a diákoknak nagyobb beleszólást követelt az iskolai döntéshozatali mechanizmusokba. Basil anyja azonban sokkal sötétebb célkitűzéseket gyanított a háttérben „Ezek a tinédzserek nincsenek felkészülve arra, hogy megbirkózzanak azokkal a csoportokkal, amelyek az egyetemeken működnek, és céljuk az oktatási rendszerünk lerombolása” – írta.
Nem Irwin és férje voltak az egyetlen – túlnyomó többségükben fehér, közép- vagy felsőközéposztálybeli – szülők, akik efféle aggodalmakkal küzdöttek. Szerte az országban diákok ezrei csatlakoztak emancipatorikus mozgalmakhoz, amelyek mind a fennálló status quo bizonyos fokú megváltoztatásra irányultak. Elég csak arra gondolni, hogy a legismertebb diákaktivista-szervezetnek,
az SDS-nek 1962-ben még csak ezer tagja volt – ez a szám 1969-re 100 ezerre nőtt.
Aggódó szülők fordultak az FBI-hoz
„Növekszik a feszültség a középiskolákban, aggódnak az amerikai oktatók” – címmel írt cikket abban az időben a New York Times, a Los Angeles Times pedig „Középiskolai faji zavargások – ijesztő növekedés” címmel publikált egy másikat. A hatóságok figyelmét is felkeltette a jelenség, és az FBI hírhedt COINTELPRO projektje kezdett el foglalkozni vele, valamint az aggódó szülőktől kapott levelekkel, telefonhívásokkal.
Utóbbiakból bőven akadt. James Hales például 1967 májusában fordult az ügynökséghez, egy kollégája – volt FBI-ügynök – tanácsára. Hales amiatt aggódott, mert lánya csatlakozott a United Student Movement (Egyesült Diákmozgalom) nevű szervezethez, gyanús telefonhívásokat kapott, valamint egy röpiratot is hazavitt. Végül nem tudni, mi lett az ügy további sorsa, mert az apa a közelgő vizsgaidőszak miatt elnapolta a tetemrehívást.
Egy másik szülő 1968-ban szinte elvégezte a nyomozók munkáját, miután megtudta, hogy környékükön létrejött egy Suburban Liberation Front nevű szervezet.
Már a neve is gyanús: Külvárosi Felszabadítási Front, ráadásul céljai között a diákok mozgósítása szerepelt a szabadság kivívása érdekében.
Az ultrakonzervatív John Birch Society-tag apa kommunista összeesküvést szimatolt, és saját fiát bízta meg: menjen el a következő gyűlésre, és jól jegyezze meg, amit ott hall, gyűjtsön be mozgalmi szórólapokat, valamint írja föl minél több résztvevő autójának rendszámát. Az összegyűjtött bizonyítékokat az apa az FBI-nak továbbította, ám azt nem tudni, történt-e valami a továbbiakban.
Nemcsak nyomozott, be is avatkozott az FBI
A COINTELPRO természetesen nemcsak szülői megkeresésekre reagált, hanem proaktívan is beavatkozott ügyekbe. Amikor például 1968-ban letartóztattak egy 17 éves lányt egy tüntetésen, amelyet az Amerika-ellenes Tevékenységek Képviselőházi Bizottsága ellen rendeztek, az FBI-direktor nem habozott, és engedélyezte, hogy levelet küldjenek a lány anyjának. Az írás látszólag egy másik szülőtől származott, és súlyos figyelmeztetést tartalmazott:
„Ha továbbra is ebben a szörnyű társaságban marad, ugyanott fogja végezni, mint az én szegény lányom – egy pszichiátriai intézményben.”
„Felnevettem, amikor hallottam, hogy az FBI aktát vezetett a Rhode Island-i Középiskolások a Békeért nevű szervezetről – a gondolat, hogy felnőtt férfiak … miattunk aggódtak” – nyilatkozta a dologról Anne Finger írónő. És valóban, az FBI ténykedése bizonyos szempontból viccesnek is tűnhet, ám közben súlyos megsértése volt a civil szabadságjogoknak. Mint az utóbbi években, a vonatkozó iratok egy része titkosításának feloldása után kiderült:
1961 és 1976 között az ügynökség 109 különböző diákszervezetet, 60 nem hivatalos iskolai újságot és 200 hallgatói tüntetést figyelt meg.
A COINTELPRO működésének ráadásul sokkal súlyosabb következményei is voltak. Amellett, hogy nagy mértékben visszavetette az újbaloldali mozgalmak egyenlősítő törekvéseit, a CIA-val karöltve a bérgyilkosságoktól sem riadt vissza. A két szervezet kommunistaellenes kampányának tetőpontja 1969-ben következett el, a Fekete Párducok nevű radikális, marxista–leninista polgárjogi mozgalom elnöke, Fred Hampton elleni merénylettel.
Nemcsak az Egyesült Államokban voltak elégedetlenek az 1960-as években a diákok – Párizsban is egymást érték a tiltakozások.
