Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A fajtársak készségesen segítik egymást, az idegen fajokkal azonban többnyire harcban állnak. Ismerős? Bizony, a fák is így működnek. A természet csodái mai részében Peter Wohlleben erdész könyveiből hoztunk néhány érdekességet.
Vajon miért ennyire társas lények a fák, miért osztják meg táplálékukat fajtársaikkal, nagy gonddal felnevelve így saját konkurenciájukat? – teszi fel a kérdést A fák titkos élete című könyvében Peter Wohlleben erdész, aki szerint az okok ugyanazok, mint az emberi társadalmakban: közösen jobban megy.
Egy fa nem erdő, nem képes kiegyensúlyozott, helyi klímát kialakítani, védtelenül ki van szolgáltatva szélnek-viharnak. Együttesen azonban sok fa ökoszisztémát alkot, amely csillapítja a szélsőségesen magas vagy alacsony hőmérséklet hatásait, nagy mennyiségben tárolja a vizet, és igencsak párás levegőt hoz létre. Ilyen környezetben a fák védetten élhetnek, és nagyon magas kort érhetnek meg.
Egy mindenkiért, mindenki egyért
A közösség számára minden fa fontos, és megérdemli, hogy amíg csak lehetséges, megmaradjon. Ezért aztán a gyenge, beteg egyedeket is támogatják, kiterjedt gyökérhálózatukon keresztül ellátják őket tápanyaggal mindaddig, amíg helyre nem rázódnak. Könnyen megeshet, hogy legközelebb fordítva lesz: a támogató fa szorul rá a támogatásra.
Egy átlagos fa addig terjeszkedik ágaival, míg el nem éri hasonló magasságú szomszédja ágvégződéseit. Tovább nem megy, mert a lég-, pontosabban a „fénytér” már foglalt. Ennek ellenére a kinyúló karok határozottan megerősödnek, úgyhogy az az érzésünk, odafenn szabályos harc folyik. Egy igazi baráti páros azonban ugyanakkor eleve ügyel arra, hogy ne fejlesszen túlságosan vastag ágakat a másik fa irányába. Egyik fa sem akar a másiktól elhappolni semmit, a lombkorona erőteljesebb részeit ezért kifelé, azaz a „nem barátok” irányába fejleszti. Az ilyen párok a gyökerek révén olyan bensőségesen összekapcsolódnak, hogy olykor még együtt is halnak meg. Ilyen, egészen a tönkök ellátásáig terjedő barátságok azonban rendszerint csak természetes erdőkben tapasztalhatók – írja Wohlleben –, telepített erdők egyedei, mivel az ültetés révén gyökereik tartós sérülést szenvednek, már aligha képesek hálózattá összeszerveződni.
Szövetségek az erőnövelés érdekében
Ám ez csak az érem egyik oldala, az ugyanis, hogy a fák társas lények és kölcsönösen segítik egymást, az erdőnek nevezett ökoszisztémában nem elég a sikeres fennmaradáshoz. Minden fafajta igyekszik a nagyobb térnyerésre, teljesítményének optimalizálására, és ezzel más fajok kiszorítására, az eltérő fajokhoz tartozó példányok ezért többnyire harcban állnak egymással a helyi erőforrásokért, azaz a vízért és a napfényért.
A fa gyökerei nagyon jók a nedves talaj felkutatásában, felületük megnagyobbítására, valamint hogy a lehető legtöbb vizet szívják fel, a gyökerek finom kis szőrpihéket növesztenek. Megszokott körülmények között ez elegendő is, de a több mindig jobb, így hát a fák már évmilliókkal ezelőtt szövetkeztek a gombákkal.
Egy-egy fa megfelelő gombafajának fonalzata révén – ilyen például a tölgy számára a vörösbarna tejelőgomba – a fa megsokszorozhatja hatékony gyökérfelszínét, ezáltal jóval több vizet és tápanyagot képes magába szívni. Azokban a növényekben, amelyek gombapartnerekkel működnek együtt, kétszer annyi létfontosságú nitrogén és foszfor található, mint azokban a példányokban, amelyek csak saját gyökereikkel szívják fel a tápanyagot a talajból. Mindemellett a fák egymás közötti kommunikációját is segítik: mivel a fák saját nyúlványai nem érnek el mindenhová, a távolabbi társak számára a gombák továbbítják az üzeneteket – akár egy rovartámadásra, akár a közelgő aszály veszélyére akarják figyelmeztetni a többieket. Szolgáltatásaikért cserébe a gombák fizetségként cukorra és más szénhidrátokra tartanak igényt, méghozzá igen nagy mennyiségre: a partnerfa teljes termelésének akár egyharmadát is kénytelen átadnia segítőjének. Elvégre az üzlet az üzlet.
És hogy honnan jön az a temérdek szénhidrát? Nem másból, mint a másik létfontosságú erőforrásból, a napfényből. A fotoszintézis révén cukor termelődik, ami a növényi élet, és ezen keresztül, közvetett módon az állat és az ember „üzemanyaga”. Nem csoda, hogy a természetben minden cseppnyi napsugárért, a legkisebb egységnyi energiáért ádáz küzdelem folyik, írja Wohlleben A természet rejtett hálózata című könyvében. Szerinte a legjobb bizonyíték erre a fák létezése: azért nőttek ilyen magasra, hogy versenytársaik, a cserjék és a lágyszárúak fölé emelkedjenek.
A többi növénnyel való versengés során a fák hatalmas lombkoronái a fénynek akár a 97 százalékát is lefogják, ennek a kisajátításnak az oka pedig egyszerűen az, hogy a hatalmas törzsek és lombkoronák felépítése rengeteg energiát emészt fel: egy kifejlett bükkfában 13 tonna faanyag rejlik, ami energiaértékben 42 millió kilokalória elégetésének felel meg. Ez az energiamennyiség egy felnőtt ember számára negyven éven át biztosítana táplálékot – ha a belei képesek lennének megemészteni a fát.
És azt tudtad-e, hogy a fák nemcsak a gyökereken, hanem a levegőn keresztül is képesek kommunikálni egymással?
Ha tetszett a cikk, olvasd el sorozatunk előző részét is!
