Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Pár nappal ezelőtt az emberi test csodálatos regenerációs képességének adóztunk ámulattal: elhűltünk, hogyan lehetséges, hogy baj esetén egyes szervek átveszik egy másik szerv funkcióját. Ma az emberi elme és szív csodálatos teljesítményein ámulunk el. Olyan emberek kalandjain, akik hihetetlenül szorult helyzetből vágták ki magukat, elképesztő körülmények között tartottak ki, és bebizonyították, hogy nincs lehetetlen.
1. A barlangban ragadt focicsapat
Biztosan emlékszel rájuk, hiszen 2018 júniusában az egész világ ennek a maroknyi tininek és edzőjüknek szurkolt. A Wild Boars thai focicsapat tagjai és sportvezetőjük egyik közös foglalkozásuk után úgy döntöttek, hogy megtekintik az edzésük helyszínéhez közeli (Bangkoktól mintegy ezer kilométerre északra fekvő) Tham Tangot, Thaiföld leghosszabb barlangrendszerét, a környék egyik legnépszerűbb látványosságát.
A 11 és 16 év közötti fiúk és 25 éves edzőjük akkor kerültek szorult helyzetbe, amikor az esőzések miatt megnövekedett vízszint elzárta előlük a kifelé vezető utat és a barlang belső járataiba kényszerítette őket. Végül a bejárattól mintegy négy kilométerre estek fogságba a járatrendszer egyik üregében, ahol kilenc napig ennivaló nélkül, a barlangban csepegő karsztvízen éltek túl. A tinik a szorult helyzetben egészen felnőtt túlélési stratégiákat dolgoztak ki: sokat meditáltak, hogy figyelmüket eltereljék az éhségről és félelmeikről, majd kitartó munkával megpróbálták magukat kiásni a fogságból.
Bár a kilencedik napon a mentőcsapatok megtalálták őket, majdnem még egyszer ennyi időt kellett a mélyben tölteniük, mert a baleset körülményei nagyon megnehezítették a mentést is. A fiúknak és az edzőknek ebben a kilenc napban speciális búvárok szállítottak oxigént, élelmet és az otthoniaktól származó üzeneteket, majd szintén speciális búvárok segítségével, három nap alatt hozták őket felszínre a barlang szűk járatain és sáros, zavaros vizén keresztül. Bár a balesetet a gyerekek és edzőjük is ép bőrrel megúszta, tragédia is kapcsolódik az esethez: mentés közben egy veterán búvár életét vesztette, mert miután oxigént szállított a fiúknak, a visszafelé vezető úton a saját levegője elfogyott.
2. A szakadékba zuhant lány
Angela Hernandezzel szintén 2018-ban történt súlyos baleset: a 23 éves fiatal nő éppen Dél-Kaliforniában autózott, amikor egy autópályán átszaladó állat miatt félrerántotta autója kormányát, letért az útról, és mintegy hatvanméteres zuhanás után egy a szakadék alján lévő elhagyatott tengerpartszakaszra zuhant.
Hernandeznek több csontja eltört, agyrázkódást szenvedett, emellett egyik tüdeje is sérült, nem volt enni- és innivalója, de hihetetlen lélekjelenlétének és találékonyságának hála napokig életben maradt.
Roncsolódott autója ablakát kitörve kimászott a járműből, majd az elhagyatott partot kezdte járni segítség után kutatva, miközben rokonai és ismerősei szintén kétségbeesetten keresték a nyomtalanul eltűnt lányt, akiről az utolsó nyom a baleset helyszínétől 80 kilométerre lévő benzinkút kamerájának felvétele volt. Hernandez egyhetes számkivetettsége alatt hiába kiáltozott, hogy a szakadék tetején elhaladó autósok észrevegyék, olyan mélyen volt, hogy senki sem vette észre. Végül horgászhelyet kereső túrázók akadtak rá a végletekig kimerült, épp autója roncsán alvó nőre. Helikopterrel kórházba szállították, ahol balesetéből maradéktalanul felgyógyult.
3. A hajótörött
Miután 6,5 méter hosszú, Napoleon Solo nevű hajójával sikeresen hajózta át teljesen egyedül az Atlanti-óceánt, 1982 januárjában Steven Callahan már hazafelé tartott, amikor viharba került. Ez persze alapvetően nem ijesztette volna meg a rutinos hajóst, az már viszont annál inkább, hogy a viharban valami – nem tudni pontosan, mi vagy milyen állat – lyukat ütött hajóján, amin keresztül feltartóztathatatlanul kezdett ömölni a víz a hajóba.
Callahan mentőcsónakjába mászott át, és amit csak tudott, átpakolt oda a süllyedő hajóról. Mindez azonban nem volt sok: mindössze néhány napra elegendő innivalója maradt, miközben a Kanári-szigetektől mintegy 800 mérföldre délre hánykolódni kezdett a tengeren, és egyre messzebb sodródott a lakott területektől.
Hánykódása során több hajó is nem messze tőle szelte át az óceánt, de a legénység nem vette észre a hajótöröttet, aki napról napra távolabb sodródott a hajózási útvonalaktól. Az ötvenedik nap környékére bőre már teljesen felmaródott a sós víztől, extrém módon kiszáradt, miközben folyamatosan azzal küzdött, hogy a hajóján keletkezett lyukat be tudja tömni. Sodródásának 76. napján Guadalupe partjainál talált rá egy halász a testsúlya harmadát elvesztett hajósra, akinek a csónakja fölött madárraj körözött. Callahan szerint túlélésének záloga hite és a hánykódás során kialakított napi rutinja volt volt: meghatározott rendben erősítő gyakorlatokat végzett, halászott, és a menekülését és a vízszerzést segítő technikai megoldásokon törte a fejét, fizikai túlélését pedig a nyersen elfogyasztott halaknak és madaraknak, a gyűjtött esővíznek köszönhette. Felépült, ma is hajózik, nem mindennapi kalandjáról pedig könyvet írt és motivációs előadásokat tart.
4. Az elsüllyedt hajó egyetlen túlélője
2013. május 28-án egy csapat búvár egy Nigéria partjainál mintegy harminc méter mélyre süllyedt hajóroncsot közelített meg. A több mint két nappal korábban elsüllyedt hajó egy tanker mentése/javítása közben szenvedett balesetet, és a pillanatok alatt bekövetkezett süllyedés során a teljes legénység életét vesztette. Legalábbis így tudták azok a búvárok, akik nem is túlélők után kutatva, hanem a holttesteket és a hajó egyes alkatrészeit felhozni ereszkedtek a mélybe. Arra nem számítottak, hogy élő embert fognak találni lenn.
A hajó szakácsa, Harrison Okene azonban csodával határos módon életben volt. Annak köszönhette a szerencsés megmenekülést, hogy a baleset idején éppen vécén volt, majd onnan kiszabadulva a hajó egy olyan részén sikerült meghúznia magát, amit nem öntött el teljesen a víz és amiben kamraszerűen némi levegő állt meg. Okene félig a vízben, teljesen egyedül ült a vaksötétben, ahol nem tudott mást tenni, csak imádkozni. Azt, hogy rátaláltak, nemcsak ő, de a mentőalakulatok is csodaként élték meg, ahogy azt is, hogy a kis kabint, amiben megrekedt, nem öntötte el a víz. Okene mentése nem volt egyszerű, mert a lenttartózkodása alatt szervezetében sok nitrogén halmozódott fel, ezért, hogy a keszonbetegséget elkerüljék, felhozatala után két napig egy dekompressziós kamrában kellett pihennie a mentés során egyébként eszméletét vesztett szakácsnak. A baleset utóhatásaként sokáig rémálmok gyötörték, bőre teljesen felázott, és esküt tett rá, hogy soha többet nem száll tengerre.
5. A déli-sarki utazó
Ernest Scahkleton angol és ír ősökkel rendelkező sarkkutató több alkalommal is kísérletet tett a Déli- sark meghódítására. Első expedíciójáról, amiben mint harmadtiszt vett részt, korábban haza kellett térnie, 1907-ben és 1909-ben sikerült már kevesebb mint 180 kilométerre megközelíteniük a Déli-sarkot. Miután viszont előbb Roald Amundsen, később pedig Robert Falcon Scott is elérte a Déli-sarkot, Shackleton emelni akart a téten. Azt tűzte ki célul, hogy expedíciójával nemcsak elérik a sarkot, de annak érintésével át is kelnek a teljes kontinensen. Erre a célra szerveződött a birodalmi transzantarktiszi expedíció amely 1914. augusztus 4-én indult útnak.
Shackleton és emberei azonban nem érték el a kitűzött célt, mert hajójukat, az Endurance-t körülzárta, majd összeroppantotta a feltorlódott jég, így az elhagyására kényszerültek. Itt kezdődött hihetetlen túléléstörténetük, amelynek során hónapokig éltek sodródó jégtáblákon, majd miután sikeresen eljutottak az Elefánt-szigetre, Shackleton öt társával ismét csónakba szállt, hogy az 1500 kilométeres távolságban lévő Déli-Georgia szigetről segítséget hozzon. 1916 augusztusában sikerült minden embert épségben kimenteni a szigetről. Útjuk során többek között az expedíció kutyáit fogyasztották el.
6. A repülőgép-szerencsétlenség és a perui őserdő túlélője
Koepcke sztorija kétszeresen is a túlélésről szól. Nemcsak egy repülőgép-szerencsétlenséget élt túl egyedüliként, de azt is, hogy sérülten, sokkos állapotban napokig egyedül bolyongott a perui őserdőben. 1971 karácsony estéjén Koepcke a LANSA Flight 508 járatán ült, amikor a repülőt villámcsapás érte, és Koepke egyszer csak a perui őserdőben találta magát, még mindig a székébe csatolva. Ő volt a baleset egyetlen túlélője.
Több csontja eltörött, zúzódásai voltak, és mindössze néhány cukorka lapult a zsebében. Összesen kilenc napot bolyongott egyedül az őserdőben, ahol szerencséjére talált egy forrást, ahonnan folyadékot tudott szerezni. Sebei azonban hamar elfertőződtek – olyannyira, hogy nyüvek támadták meg. A kilencedik napon a végletekig kimerült, sebesült Koapke egy táborhelyre ért, ahol az ott talált gázolajjal fertőtlentette a sebeit, majd összeesett. Nem sokkal később munkások találtak rá, akik elsősegélyben részesítették és akiknek a segítségével hamarosan kórházba is került.
Sztorijából 2000-ben dokumentumfilm készült, annak a Werner Herzognak a rendezésében, akinek egyébként szintén jegye volt arra a járatra, de később törölte.
7. Az Apollo–13 űrhajósai
Az Apollo–13 legénysége 248.655 mérföldre, vagyis a Föld–Hold-távolságnál is messzebbre jutott az űrben, utazásuk azonban nem eredeti missziójuk teljesítéséről, hanem hihetetlen megmenekülésükről lett híres.
Az Apollo–13 legénysége, Jim Lovell, Jack Swigert, and Fred Hayse ugyanis az űrben olyan problémával találkoztak, ami majdnem megölte őket, és aminek következtében minimális oxigénnel kellett kihúzniuk a fent töltött időt. Kevés rémisztőbb dolgot lehet elképzelni egy űrhajó legénysége számára, mint amikor azt tapasztalják, hogy sérült hajójukból szökik az oxigén. Velük pontosan ez történt, és ők jeleztek a földi irányításnak: „Houston, baj van.”
Az űrhajósok rendelkezésére álló oxigén nemcsak a belélegzett levegő miatt volt az életben maradás záloga, de azért is, mert az űrhajó elektromos hálózatának működéséhez is szükség volt rá. Túlélési esélyeiket azzal tudták növelni, hogy a holdkompot használták mentőkabinnak, míg a földi irányítóközpont által megtervezett új pályán megkerülték a Holdat. Itt az alapvetően két embernek másfél napra elegendő oxigénnel kellett úgy gazdálkodniuk, hogy négy napra elegendő legyen hármuknak. Helyzetüket nehezítette, hogy a legénység egyik tagja egy fertőzés következtében magas lázzal is küzdött.
A visszatérés sem volt egyszerű: a holdjáró túlélőeszköznek jó volt, ugyanakkor a légkörbe való visszatérést már nem élte volna túl, ezért visszatérésük előtt az űrhajósoknak vissza kellett mászniuk az eredeti kabinba. Az expedícióról szóló filmben egyik elem sem mesterséges hatáskeltés. Miután landoltak az óceánban, csak nagyon lassan állt helyre a rádiókapcsolat, az iránytóközpont dolgozói és a családtagok pattanásig feszült idegekkel követték az eseményeket. A legénység csodával határos módon élte túl az űrkalandot.
8. A sziklamászó, aki levágta a saját kezét
Az 1975-ös születésű Aron Ralston hihetetlenül aktív, kalandkereső fiatal volt, sokat túrázott és rendszeresen sziklamászott egyedül. Egy ilyen eset majdnem az életébe került. 2003-ban éppen Utah állam egyik kanyonjában mászott egyedül, amikor egy meglazult szikla ereszkedés közben úgy a falhoz szorította az egyik kezét, hogy nem tudott mozdulni. Nem tudott kiszabadulni, hiszen a sziklatömböt esélye sem volt megmozdítani, nem volt térereje, hogy segítséget hívjon, és túlélési esélyeit jelentősen csökkentette az is, hogy senkinek nem szólt, hogy pontosan merre is indul túrázni.
A kiszáradás miatt hamarosan hallucinálni kezdett, és rájött arra is, hogy szorult helyzetéből csak úgy szabadulhat ki, ha levágja kezét. A nála lévő bicskával próbálkozott, de hosszas kísérletezés után egyértelmű lett, hogy azzal nem fog tudni csontot is vágni, így elhatározta, hogy eltöri a csuklócsontját. Ezt meg is tette, és egyórás munkával kiszabadította magát és fél kézzel visszamászott a sziklafalon, ahol lezuhant. A kézamputáció után hat órával véletlenül találkozott össze egy közelben túrázó holland családdal, akik azonnal segítséget hívtak hozzá, kb. az utolsó utáni pillanatban, mert rengeteg vért veszített az egyébként is végtelenül legyengült mászó. Felgyógyult, ma is mászik, túrázik és motivációs előadásokat tart, kalandjáról film is készült.
9. A hős eszkimó asszony
Az alaszkai inuit őslakost, Ada Blackjacket két kanadai kutató kérte fel, hogy segítőként, egész pontosan varrónőként és szakácsként tartson velük expedíciójukon, amelynek célja az volt, hogy egy vitás területen (aminek tulajdonviszonyáról Kanada és Oroszország közt volt vita) demonstrálják Kanada jelenlétét. Ezért amikor elérték a Wrangel szigeteket, 5 főt, köztük Blackjacket is otthagytak a szigeten, jelezve, hogy Kanada jelen van. Az élelem azonban hamar fogyni kezdett, ezért az expedíció két tagja segítségért indult, Adát pedig hátrahagyták egy sebesült társukkal, aki nem sokkal később meg is halt. Blackjack két évet élt túl teljesen egyedül a lakatlan jégszigeten, ahol nemcsak az élelemszerzés nehézségeivel kellett megküzdenie (fókavadászattal tartotta fenn magát), de a jegesmedve-támadások lehetőségével is.
1923 augusztusában találtak rá, de hazatérése után furcsamód nem hős túlélőként tekintettek rá, hanem felrótták neki, hogy miért nem mentette meg azt a társukat, akit a gondjaira bíztak. 1983-ban névtelenségben és szegénységben halt meg.
