A Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban a férfiak és a nők egyenjogúak – legalábbis a hivatalos álláspont szerint, papíron. Valójában a nők elleni diszkrimináció Észak-Koreában (is) mindennapos, annak ellenére, hogy az ország feketepiacát az 1990-es éhínség óta nők tartják fenn, és ők is irányítják.
A kommunista politikai berendezkedés előtt az ázsiai országban a konfucianizmus terjedt el, amelynek egyik alapvetése, hogy a nők feltétlen engedelmességgel tartoznak férjüknek és családjuk férfitagjainak. Az 1950-es évek elején még úgy tűnt, a kommunizmus ezt is megváltoztathatja: fontos szerephez jutott az úgynevezett inminban, ez a 20-30 szomszédos családból álló, mindenki számára kötelező közösség, amelynek élén sokszor nők álltak. (Afféle házmesternők, akik mindenkiről mindent tudnak, bármikor bárkit meglátogathatnak, és jelentési kötelezettségük is van.) Ekkoriban a nőszervezetek hangosak és befolyásosak voltak, ugyanakkor a párt így is szükségét érezte, hogy beleszóljon a nők életébe: ajánlott napirendet készítettek, amelyben megszabták, mikor kell főznie vagy takarítania egy nőnek. (A nap végén azért kegyesen engedélyeztek másfél órát arra, hogy a saját dolgaikkal is foglalatoskodjanak.) A koreai háború (1950-1953) során odaveszett az ország férfilakosságának 15%-a, így elkerülhetetlenné vált, hogy a nők is munkát vállaljanak, de mind fizetésben, mint felelősségteljes feladatokban ezután is a férfiaké maradt az elsőbbség.
"A férfiak az égbolt, a nők pedig a föld"
A Human Rights Watch szerint Észak-Koreában már gyermekkorban elkezdődik a nemi sztereotípiák megszilárdítása: a lányok az idősebb generációktól megtanulják, hogy nem egyenlőek a fiúkkal, el kell viselniük a rossz bánásmódot és a bántalmazást, valamint hogy szégyellniük kell magukat, ha bántalmazás elszenvedői. A szervezet 2018-ban You Cry at Night but Don´t Know Why (Éjszaka sírsz, de nem tudod, miért) címmel kiadott jelentéséből kiderül: a lányoknak tinédzserkoruktól kezdve a tiszteletteljes formulákat kell használniuk, ha a fiúkhoz szólnak, és ez egész életükben, a munkahelyi környezettől kezdve a családi kapcsolatokig így is marad. (Ők maguk viszont nem várhatják el ugyanezt.) A jelentésben megszólalt egy Észak-Koreából megszökött hajdani tanárnő is, aki szerint „a férfiak az égbolt, a nők pedig a föld. Amit a férfiak gondolnak és mondanak, az számít.” Mindezek alapján nem meglepő, hogy nemcsak családon belül, hanem az iskolákban, a munkahelyeken és a pártvezetésben is a vezető tisztségeket és a döntéshozó szerepet férfiak töltik be. Azon kevés nő, akik magas beosztást tudhatnak magáénak, a felsővezetők rokona – például mint Kim Jodzsong, Kim Dzsongun húga.
Visszaélések az észak-koreai hadseregben
2015 óta az észak-koreai nőknek kötelező a katonáskodás. Korábban önkéntes alapon teljesíthettek szolgálatot, azóta viszont a 17 és 20 év közötti, középiskolát elvégzett fiatal nők kénytelenek belépni a hadseregbe. A rendeletet az 1990-es években tapasztalt éhínség hívta életre: ebben az időszakban az ország olyan alacsony születési rátát és olyan magas gyermekhalandóságot produkált, hogy egyszerűen nem maradt elegendő férfi a világ ötödik legerősebb hadseregében. A katonaság melegágya a visszaéléseknek:
mindennaposak a megszégyenítések, a zaklatás, az erőszak vagy éppen a brutális fizikai fenyítés.
A BBC-nek adott interjúban egy disszidens elmondta: sok nőnek a stressz és az éhezés hatására megszűnt a menstruációja, a bántalmazás és az erőszak pedig sokszor a feletteseiktől érkezik, akik azzal zsarolják a fiatal nőket: ha nem teszik meg, amit kérnek tőlük, megakadályozzák a pártba való belépésüket, ami Észak-Koreában szinte a halálos ítélettel egyenlő.
Fizetés: havi két dollár
Az 1990-es években elszenvedett éhínség egy másik területen is érezteti a hatását, mind a mai napig. Észak-Koreában hivatalosan nincs munkanélküliség, minden férfinak van állami munkahelye, és a kilencvenes években a férfiak, noha nem kaptak sem fizetést, sem az addig megszokott élelmiszer-fejadagot, kénytelenek voltak bemenni és ellátni a feladataikat. A nőket viszont nem kényszerítették állami munkahelyre, így sokszor ők lettek azok, akikre a család ellátásának feladata hárult. Ebben az azóta eltelt 35 évben sem történt különösebb változás: a rezsim továbbra is a férfiak ingyenmunkájára támaszkodik (béreiket az 1990-es szinten befagyasztották, egyhavi hivatalos fizetésük 1-3 amerikai dollárt ér), a nők viszont különféle ügyeskedések révén pénzhez juthatnak. Ez legtöbbször a feketepiacot (jangmadang) jelenti, amelynek résztvevői és irányítói becslések szerint 80%-ban nők.
Élelmiszert, gyógyszereket, ruhadarabokat, cipőt, esetleg tiltott fogyasztási cikkeket (például kozmetikumokat) csempésznek be Kínából.
Egy disszidens arról is beszámolt, hogy idővel saját maga kezdett gyógyszereket előállítani: édesanyja egy gyógyszergyárban dolgozott, onnan szállította neki titokban az alapanyagokat. Az üzlet olyan jól ment, hogy egy idő után alkalmazottjai is voltak, az ellenőröket pedig megvesztegette, így gyakorlatilag egy egész tartományt ellátott gyógyszerrel. „Az éhínség után azokat a nőket tartották a legtöbbre, akik ügyesen vállalkoztak. Bármelyik férfit megkaphattam, akit csak akartam” – mondta el Seol Song-a a The Irish Timesnak, aki végül egy jó pártkapcsolattal rendelkező zenetanárt választott férjül.
„Az összes pénzt én kerestem, mégis folyton azt kérdeztem magamtól: miért születtem nőnek, miért nekem kell kimosnom a zokniját?
Ki alkotta azt a törvényt, amely szerint a nőknek kell mosni? – tette fel a kérdést Seol, aki 2010-ben elhagyta Észak-Koreát és a férjét, jelenleg pedig Szöulban él.
Bántalmazott nők
A jelenségnek két fontos következménye lett az észak-koreai társadalomra nézve. Egyrészt a nők, miután megtapasztalták, hogy egyedül is képesek gondoskodni a családjukról, egyre kevésbé engedelmeskednek a férjüknek, és jogot követelnek maguknak a családi döntéshozatalban. (Egyesek nyíltan éreztetik férjükkel, hogy tehernek tekintik őt, hiszen pénzt nem hoz haza, mégis el kell tartani.) Másfelől viszont a frusztráció miatt (is) megnőtt a családon belüli bántalmazás aránya. Az észak-koreai disszidensekkel interjúzók állítják: még nem találkoztak olyan észak-koreai nővel, aki ne tapasztalt volna családon belüli erőszakot.
Nyomorból kényszerházasságba
A hatóságok nem tekintik súlyos bűncselekménynek a nők elleni erőszakot, az áldozatoknak pedig gyakran nincsenek „szavaik” a történtek elmeséléséhez. A szexuális felvilágosítást a családok magánügyének tartják, és a bántalmazott nők számára sem létesültek befogadó intézmények. Egy észak-koreai disszidens elmesélte, hogy amikor a férje bántalmazta, nem tudott hová menni: „Az ajtó előtt vártam, hogy elaludjon, a csípős hidegben, hóban és esőben is. Nem volt hová mennem. Ha lett volna, elhagytam volna.” Sok észak-koreai nő legfőbb vágya, hogy elhagyja az országot: a disszidensek több mint nyolcvan százaléka nő, akik az éhezés és a nyomor elől menekülnek Kínába. Nem biztos azonban, hogy sokkal jobban járnak, mint otthon maradt társaik. A hatóságok a nőket kevésbé ellenőrzik, és sok kínai férfi szeretne észak-koreai feleséget magának, hiszen a fiúgyermekek történelmi preferenciája miatt egyre kevesebb kínai férfinak jut feleség. A kényszerházasság sokszor megint bántalmazáshoz vezet, ráadásul ezeket Kína nem is ismeri el jogszerűnek. Azok a nők pedig, akik megpróbálnak ugyan Kínába szökni, de elkapják őket, büntetőtáborokba kerülnek. Ezek az intézmények az emberi jogokat a lehető összes módon megsértik, így érthető, hogy sokak számára a kiszolgáltatottsággal együtt járó kényszerházasság még mindig jobb megoldásnak tűnik.
Ha szívesen olvasnál még Észak-Koreáról, ezt a cikket ajánljuk.
