Ellen Craft és férje, William az 1840-es évek végén leleményes tervet eszeltek ki, hogy a szabad élet reményében Georgia államból Philadelphiába meneküljenek: a nő vagyonos fehér férfinak adta ki magát, aki rabszolgája társaságával utazik Északra. A házaspár később a rabszolgaság eltörléséért küzdő mozgalom fontos alakjává vált.
Ellen Craft 1826-ban született a Georgia állambeli Clintonban, egy gazdag ültetvényes, James Smith és félvér rabszolganőjének törvénytelen gyermekeként. Kevert (háromnegyed részben fehér) származása és apjához való fizikai hasonlatossága miatt a birtok lakói gyakran nézték a gazda rokonságához tartozónak a rabszolgalányt. A Smith família természetesen igen kínosnak érezte a családfő félrelépését bizonyító kislány jelenlétét, ezért idővel úgy döntöttek, megszabadulnak Ellentől.
Különös tervet eszeltek ki
A lány tizenegy évesen nászajándékként Smith lánya (vagyis saját féltestvére), Eliza tulajdonába került, aki férjével a szintén georgebeli Macon városában élt – itt ismerkedett meg a nála két évvel idősebb William Crafttel, akivel húszéves korában összeházasodott. William ácsként dolgozott a városban (jövedelme nagy része a gazdáit illette, de egy kis összeget megtarthatott magának), Ellen pedig varrónőként szolgált a birtokon – egyiküknek sem fűlött a foga a rabszolgaélethez, ezért az esküvő után nem sokkal úgy döntöttek, Északra szöknek és szabad emberként alapítanak családot.
Az eredeti terv szerint Ellen – akinek világos bőrszíne felnőttként is sokakat megtévesztett – rabszolgájával utazó fehér asszonynak adta volna ki magát, a pár így jutott volna el vonattal és gőzhajóval az északi államokba. Egy egyedül, családja nélkül utazó fiatal úrilány azonban könnyen gyanút kelthetett volna, ezért az eredeti elképzelést elvetették. Rövid töprengés után William különös ötlettel állt elő: Ellent férfinak öltöztetik, és úgy tesznek, mintha gazdag fiatal ültetvényesként utazna inas-rabszolgájával az államhatáron túlra, a kiváló kórházairól közismert Philadelphiába, orvosi kezelés céljára. A bizarr álca ideálisnak tűnt a házaspár számára: az előkelő birtokosokat általános tisztelet övezte a környéken, ezért úgy gondolták, senki sem fog belekötni egy magáncéllal utazó, gazdag úriemberbe.
Jól sikerült az álca
A merész és alaposan kitervelt szökésre végül 1848 decemberében került sor: Ellen és William szabadságot kértek gazdáiktól, hogy meglátogathassák rokonaikat az ünnepekre – mivel mindketten a család kedvencének számítottak, különösebb gond nélkül meg is kapták a néhány hetes eltávozást és hozzá az igazolást, mely engedélyezte számukra a szabad utazást. Ellen levágta a haját és saját maga varrta férfiruhába öltözött, arcát szájsebesülést színlelve bekötözték, hogy elfedjék nőies vonásait. A Philadelphiában kezelendő szájsérüléssel magyarázták azt is, hogy az „úriember” ritkán és nehézkesen beszél, mely hazugság természetesen Ellen vékony hangját volt hivatott eltitkolni. Ellen jobb karja szintén kötést kapott, nehogy a vasút- és hajóállomásokon, szállodákban esetleg aláírást kérjenek tőle – ugyanis, mivel Georgia államban törvény tiltotta a rabszolgák írni-olvasni tanítását, a pár mindkét tagja analfabéta volt.
Ellen William Johnson álnéven, férje hosszú időn át megtakarított jövedelméből vásárolt vonatjegyet a 250 kilométerre lévő Savannahba, a pár kockázatos terve azonban majdnem a legelején befuccsolt: a maconi vasútállomáson épp gazdájuk egyik barátja ült le melléjük, de szerencsére nem ismerte fel a rabszolga házaspárt. Savannahból gőzhajóval utaztak az államhatáron túlra, a dél-karolinai Charlestonba, onnét az észak-karolinai Wilmingtonba, majd Északra, a baltimore-i Marylandbe vonatoztak, olyan kiválóan alakítva szerepüket, hogy egyik utastársuk jó tanácsokkal is ellátta Ellent: az északi államokba utazva jól vigyázzon, nehogy az ördögi abolicionisták (a rabszolgaság eltörléséért küzdő mozgalom hívei) elorozzák és felszabadítsák értékes rabszolgáját.
Egykori gazdájuk fejvadászokat küldött a nyomukba
A Craft házaspár négynapos utazást követően december 25-én, karácsony reggelén érkezett meg célállomásukhoz, Philadelphiába, ahol a helyi abolicionisták – akikkel William már korábban kapcsolatba lépett – már aznap pártfogásukba vették őket.
A városban hamar elterjedt a pár hihetetlen szökésének híre, a mozgalom tagjai pedig nyilvános eseményeket szerveztek, ahol Ellen és William elmesélték a közönségnek (akik nagy része sohasem járt a déli államokban és csak mendemondák alapján ismerte az ottani viszonyokat), milyen egy rabszolga élete a déli ültetvényeken. A szenzációs sztori vonzotta a közönséget, beszámolók szerint alkalmanként akár nyolc-kilencszáz fő is megjelent, hogy hallja a történetet. Bár a többség főként Ellen fantasztikumba illő álöltözet-történetére volt kíváncsi, az előadásokon főként William beszélt – a korabeli publikum ugyanis nem volt hozzászokva ahhoz, hogy nők nyilvánosan felszólaljanak.
Később a pár Bostonba költözött és törvényes, templomi házasságot kötött, azonban nem sokáig lehetett nyugtuk: 1850-ben a déli államok képviselőinek nyomására megszigorították a rabszolgatörvényt, melynek értelmében a nem rabszolgatartó államokból is vissza kellett szolgáltatni a már menedéket lelt rabszolgákat korábbi tulajdonosaiknak. Egykori gazdájuk fejvadászokat küldött Bostonba Ellen és William visszaszerzésére, ezért a házaspár Angliába menekült és az ottani abolicionisták segítségével a London közeli Surrey-ben telepedett le.
Angliában találtak új otthonra
Megtanultak írni-olvasni, elvégeztek egy hároméves alapfokú iskolát, majd beiratkoztak egy agrártudományokat oktató akadémiára, tanulmányaik végeztével az észak-londoni Hammersmith negyedbe költöztek, ahol fogadót nyitottak. Öt gyermekük született, továbbra is előadásokat tartottak és lelkesen részt vettek a felszabadítási mozgalom munkájában: legjelentősebb akciójuk az 1851-es londoni világkiállításra szervezett tüntetés volt, melynek során fehér abolicionista társaikkal együtt végigvonultak az amerikai pavilonon, felhívva a látogatók figyelmét az Egyesült Államok képmutatására, mely magát a demokrácia hazájának hívja, mégis engedélyezi a rabszolgaságot.
A házaspár 1860-ban egy nagy sikerű könyvet is publikált, melyben elmesélték életük és megpróbáltatásaik történetét – a mű nemcsak a rabszolgaság kendőzetlen ábrázolása miatt vált fontos munkává, de azt is bizonyította az olvasóknak, tíz év alatt mennyire megváltoztatja a szabadság az egykori rabszolgák életét. A fogadó mellett tanítással is foglalkoztak, William pedig üzleti vállalkozásba fogott: Afrikából importált javakat Nagy-Britanniába – terve azonban nem vált be és idővel a család súlyosan eladósodott.
Szegénységben haltak meg
Anyagi gondjaik miatt a pár tizennyolc évnyi angliai tartózkodás után úgy döntött, hazatér az Egyesült Államokba, ahol időközben véget ért a polgárháború és eltörölték a rabszolgaságot. Észak-Karolina és Georgia államok határán iskolát létesítettek felszabadított rabszolgák (felnőttek és gyerekek) számára, a nem sokkal korábban alapított Ku-Klux-Klan tagjai azonban felgyújtották az intézményt. Ellen és William nem adták fel, adományok segítségével új iskolát alapítottak Savannah közelében egy farmon, mely nemcsak oktatást, de munkát is adott az egykori rabszolgáknak.
Az új vállalkozás sikeresebbnek bizonyult elődjénél, de ez sem húzta sokáig – 1876-ban William Craftot az iskolának nyújtott adományok elsikkasztásával vádolták meg (nem tudni, tényleg igaz volt-e a vád, vagy csak a rosszakaróik akarták ismét, ezúttal kevésbé drasztikus módszerekkel tönkretenni az iskolát). A férfi rágalmazási pert indított, melyet elveszített, ez végleg aláásta a tekintélyét és anyagilag is tönkretette a családot: az iskola bezárt, William és Ellen pedig nincstelenként tengődtek, míg végül lányuk, az ifjabb Ellen és férje fogadta be őket charlestoni otthonukba. Ellen hatvanöt éves korában, 1891-ben hunyt el, férje kilenc évvel később követte őt a halálba.
Címlapi kép: Csabai Kristóf / Dívány.hu
