Ha éppen nem felhős az égbolt, csodájára járunk az égbolton tündöklő csillagoknak, de ritkán gondolunk bele abba, vajon mi az oka annak, hogy láthatjuk ezt a fantasztikus égi jelenséget.
Cecilia Payne, aki rájött, hogy mitől láthatóak a csillagok, először növénytant hallgatott, de hamar átváltott fizikára. Na nem azért, mert azon a szakon jobban elismerték volna a nőket. Abban az időben, a 20. század elején, ugyanis ők még diplomát sem kaptak a Cambridge-i Egyetemen.
Inspirálta az oktató, aki minden órán megalázta
Payne-t két férfi munkája ösztökélte arra, hogy fizikát és később csillagászatot tanuljon: az egyik a Nobel-díjas Ernest Rutherford volt. A fizikus az atomokat és a szubatomi részecskéket tanulmányozta, ami Payne-t borzasztóan érdekelte, de a tudós minden alkalmat megragadott, hogy megalázza az egyetlen nőt az óráin, aki kénytelen volt az első sorban ülni az egyetemi szabályok miatt. Rutherford mindig a „hölgyeim és uraim” megszólítással kezdte az előadásait, mire a férfi tanulók hatalmas nevetésben törtek ki, és doboltak a padokon.
Payne ennek ellenére, vagy inkább emiatt, nem hagyott fel tanulmányaival, töretlenül kereste a lehetőségeket, és a véletlen úgy hozta, hogy egy előadáson megismerkedett Arthur Eddingtonnal, aki a csillagok keletkezését és szerkezetét tanulmányozta. Az előadás után Payne találkozott a tudóssal, és lelkesen közölte vele, hogy csillagász szeretne lenni. A férfi csak ennyit mondott akkor:
„Ennek semmilyen komoly akadályát nem látom”
– emlékszik vissza a nő az önéletrajzában. Eddington később bevonta Payne-t a kutatásaiba, de figyelmeztette, cambridge-i tanulmányai végeztével vélhetően nem lesz sok lehetősége női csillagászként dolgozni Angliában.
Új fejezet Amerikában
Payne, Eddington segítségével, ösztöndíjat kapott, és doktori tanulmányait a Harvard Obszervatóriumban végezte. Itt egy olyan kutatási területet választott, amit előtte senki az intézetben: a csillagászati színképosztályozást. Ez egy olyan rendszer, amely a csillagokat különböző szempontok szerint csoportosítja, az egyik az, hogy milyen elemekből állnak.
A kutatás eredménye lett a doktori disszertációjának az alapja, ebben azt állította, hogy a csillagok főként hidrogénből és héliumból állnak – emiatt látjuk úgy, hogy ragyognak. Ez a teória akkoriban, amikor a csillagászok azt gondolták, hogy a csillagok ugyanolyan anyagokból állnak, mint a Föld, úttörőnek számított. Olyannyira sokkolóan hatottak kutatási eredményei, hogy a konzulense, a csillagász Henry Russel lehetetlennek tartotta, hogy helyesek legyenek. Payne-t rettentően elszomorította a helyzet, és visszavonta állításait azzal, hogy hibázott. A sors iróniája, hogy később Russel ugyanezekre az eredményekre jutott, és hivatkozott is Payne kutatására, ám sokan mégis neki tulajdonítják a felfedezést.
Ha érdekel egy másik tudósról szóló cikkünk, ezt mindenképp el kell olvasnod.
