Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A legszebb magyar írónak tartott Bródy Sándor imádta a nőket és a gasztronómiát, fiával viszont meglehetősen ellentmondásos viszonya volt.
„Téged az Isten jókedvében teremtett, Bródy Sándor” – szólította meg idősebb pályatársát Móricz Zsigmond. A Bródyt nem kedvelő Eötvös Károly viszont inkább „ékes hímpávának” látta, utalva legendásan előnyös külsejére. Krúdy Gyula – akivel Bródy gyakran üldögélt a margitszigeti Nagyszálló éttermében, óbudai kiskocsmákban vagy a kártyaasztal mellett – az utolsó gavallérok egyikének tartotta: „Ha Bródy Sándort megkérdik vala, hogy mi akar inkább lenni: jó író vagy jó lovag, bizonyos, hogy az utóbbi életpályát választja vala a tizenkilencedik századbeli gavallér.”
Bródy Sándor 1863-ban született, egy egri gabonakereskedő fiaként. Néptanítónak készült, de édesapja korán meghalt, így gyorsan kenyérkereset után kellett néznie, így iskoláit sosem fejezte be. A gyulai helyi lapba írta első cikkeit, majd Erdélybe, Kolozsvárra költözött, ahol a tehetséges, fiatal színésznővel, Hunyady Margittal kezdett viszonyt – házasemberként. Kapcsolatukból gyermek is született, akit édesanyja vezetéknevén anyakönyveztek: Hunyady Sándor, a későbbi író. A színésznő egyedül nevelte fel gyermekét, aki gyakorlatilag az akkor még szinte külvárosinak számító Vígszínházban cseperedett fel. Hunyady Sándor 12 éves volt, amikor először találkozott apjával. Innentől kezdve viszonyuk meglehetősen rapszodikus volt: Bródy kénye-kedve szerint kényeztette vagy éppen hanyagolta, ahogy ő mondta, a „keresztény fiát”. (Házasságából további négy fiú született: András, István, János és Illés.)
A férfi, aki „perzselően, szinte valószínűtlenül szép volt”
Milyen volt Bródy Sándor? Fia így ír róla: „(…) ő oly túlzóan, perzselően, szinte valószínűtlenül szép volt, hogy ezt jóformán nem is lehet már a természet boldogító ajándékának tekinteni. A bőre halvány aranybarna, haja hollószínből ezüstösödő. A termete csupa nemes arány. Sötét szemének tekintete a sólyomé. Az egész figurában volt valami a tigrisből és a primadonnából. (…) És szinte szervesen tartozik hozzá a nyitott fiáker, amelyben a gyalog soha nem járó keleti kényurak önérzetével tudott ülni.” Hunyady Sándor állításait valószínűleg nem az elfogultság diktálta: báró Hatvany Lajos arról számolt be, hogy Hatvanban, amikor Bródy szóba elegyedett egy kofával, az asszony így kiáltott fel:
„Isten tartsa meg az urat! Fajtázni kéne az ilyen derék szép embert.”
„Szép ember volt, elragadó és hozzá valóban hatalmas és diadalmas tehetség. A nők és az olvasók behódoltak neki” – írta nekrológjában Juhász Gyula.
Bródy Sándor egy napja
Budapestre költözése és válása (1898) után sem tartott fenn állandó lakást: szállodákban vagy bérelt lakásokban húzta meg magát. Bár gyakran látogatta a kávéházakat – egyik törzshelye az Abbázia volt, az Oktogonon –, dolgozni igazán csak otthon tudott. Délben felkelt, ivott egy Parádi-vizet és egy kávét, kikergette fiát a szobából, és óriási belső indulatrohamok közepette írni kezdett. Ekkor senkinek nem volt szabad zavarnia: „A csengőt ronggyal csavartam be, hogy ne zavarhassák az álmát. A számlás embereket kidobtam. A kellemetlen vendégeknek és a csúnya nőknek azt hazudtam, hogy nincs otthon. A szép nőket bebocsátottam a nagy, sárga ágy mellé” – emlékezett vissza Hunyady.
"A mi dolgunk egymással nagyon sajátos"
Szép nőkből pedig akadt bőven Bródy Sándor körül. 1902-ben, 39 éves korában szenvedélyesen beleszeretett a 23 éves, szokatlanul merész hangú verseiről híres Erdős Renée-be, akit Ady Endre csak „zseniális poétalány”-nak nevezett. Leveleikből úgy tűnik, kapcsolatuk inkább Bródynak volt érzelmi ügy: „ A mi dolgunk egymással nagyon sajátos, nekem a férfinak: a legnagyobb lelki ügy, magának, a nőnek: testi, érzéki játék, szervezetének hygienéjéhez tartozik. Nekem: álom, ábránd, szenvedély, magának – rosszaság.” Erdős Renée nem akart feleségül menni az elvált, zsidó származású íróhoz, akinek ráadásul még egy házasságon kívül született fia is volt – inkább Rómába költözött, aminek a hírére az író 1905 júliusában mellbe lőtte magát. A golyó nem ért létfontosságú szervet, meg tudták menteni az életét.
„Szenvedélyes szülész lett volna”
Nemcsak a nők, hanem a gasztronómia iránt is igen tudott lelkesedni. Földijét és pályatársát, a gyomorbeteg Gárdonyi Gézát rábeszélte, ebédeljenek együtt a Lánchíd Kávéházban. Bródy lucullusi lakomát csapott, Gárdonyi viszont csak ímmel-ámmal eszegetett. „No édes Görém, ízlett az ebéd?” – kérdezte Bródy. Gárdonyi gyomorsavas mélabújával felelte: „Ízlett, Sándorkám, de ezentúl majd külön ebédelünk” – osztotta meg az anekdotát Nagy Endre. Gárdonyi egyébként Egerből vitte fel Bródynak a kenyeret és a szalonnát, akinek meggyőződése volt, hogy a fővárosban ahhoz még csak hasonlót sem kapna. Nagy Endre érzékletesen írja le Bródy étkezéseit:
„Gourmet is a keze és nem az ínyje kedvéért volt. Tíz ujjával kéjesen vájkált az őszibarack, farsangi fánk, paprikás csirke puha húsában; biztos, hogy szenvedélyes szülész lett volna.”
A kiábrándult művész
1908-ban megírta máig leghíresebb színdarabját, A tanítónőt. (A legenda szerint a Vígszínház egyik rendezője csak a címet hallva nagy összegű előleget bocsátott a rendelkezésére.) Novellái, kisregényei, színművei népszerűek voltak, akárcsak ő maga, de mégsem talált rá a boldogságra. 1914-ben írott Önéletrajzában kiábrándult sorokat vetett papírra életről, hivatásról és művészetről: „Amikor e sorokat írom, nagyon furcsa hangulatban vagyok és erősen képzelődöm: egy kis sovány fiút, édeset, hívőt látok a messze távolban.
Ez voltam, hová szöktem el – magam elől? Az akkori friss lényem olyan ismerős, a mostani annyira idegen. Benézek a tükörbe: ki ez a különös ősz ember?”
– teszi fel a kérdést ötvenévesen.
Noha nem volt különösebben aktív a Tanácsköztársaság idején, 1919 után emigrálni kényszerült. 1923-ban tért csak vissza Magyarországra, de már csak árnyéka volt hajdani önmagának. Még megírta novellaciklusát Rembrandtról, majd szívproblémái miatt kórházba került, és 1924-ben, 61 évesen elhunyt. Ekkor már évek óta nem beszélt íróvá lett fiával, Hunyady Sándorral, aki az utolsó találkozás alkalmával „egészen ezüstfehérre őszülve, tatárosan megnőtt szürke bajuszával, elpusztulva és fölmagasodva” látta apját, a modern magyar irodalom egyik előfutárát.
Ha olvasnál Hunyady Sándor életéről is, ezt a cikket ajánljuk.
