Mindig azon töprengtél, honnét kaphatta a nevét kedvenc zenekarod? Vajon tényleg a legfurcsább névválasztással lehet befutni? Milyen titokzatos sztorik bújnak meg egy-egy bandanév mögött? Sorozatunkban megtalálod a választ.
A ’70-es évek második felének egyik legnépszerűbb amerikai bandája, a new wave stílus úttörője volt a manhattani illetőségű Blondie, melynek neve – nem meglepő módon – a korszak szexszimbólumának számító platinaszőke frontleány, Debbie Harry hajszínére utal. A teljes sztori azonban ennél bonyolultabb, még a nácizmussal is kapcsolatba hozták az egyszerű, de jól csengő bandanevet.
A zenekar eredete a ’70-es évek első felére nyúlik vissza, amikor a brooklyni születésű Chris Stein gitáros Manhattan pezsgő underground zenei életébe becsöppenve úgy döntött, csatlakozik egy hasonló formációhoz. 1973-ban tagja lett a Stilettoes nevű bandának, melyben a korábban pincérnőként és Playboy-modellként dolgozó Deborah, azaz Debbie Harry énekelt. Stein és Harry hamarosan egymásba szerettek, a következő nyáron pedig kiváltak a Stilettoesból, és Gary Valentine basszusgitáros, Jimmy Destri billentyűs, illetve Clem Burke dobos társaságában saját punkzenekart alapítottak.
A formáció első két koncertjét még Angel and the Snake (Angyal és a Kígyó) néven adta, ez az elnevezés azonban nem aratott különösebb sikert, ezért az őszi fellépésekhez már új nevet kerestek maguknak. A Blondie elnevezést Debbie Harry javasolta, akit – elmondása szerint – az utcán elhaladó autósok, kamionosok gyakran fütty kíséretében „Hey, blondie!” vagyis „Hé, szöszke!” kiáltással próbáltak leszólítani. Egy másik verzió szerint az énekest már gyerekkora óta Blondie becenéven emlegették – mindenesetre később a közönség és a sajtó gyakran azt hitte, nem a zenekar, hanem énekesnőjük neve a Blondie. Debbie egyszer még külön sajtótájékoztatót is összehívott, hogy tisztázza ezt a félreértést.
A másik gyakran hangoztatott tévedés, miszerint a zenekar neve Adolf Hitler kedvenc németjuhászára utal, aki egy nappal gazdája előtt, a náci diktátornak és bűntársainak szánt ciánkapszula tesztalanyaként pusztult el. A sztori már csak azért is téves, mert Hitler kutyája egy e betűvel „kevesebb volt”, mint Stein és Harry zenekara: Blondi és nem Blondie névre hallgatott. Az alapítóknak – saját elmondásuk szerint – fogalmuk sem volt róla, hogy így hívták a náci vezér házi kedvencét, de amikor valaki közölte velük a véletlen összefüggést, viccből azt felelték, máris átnevezik a zenekart, és ezentúl Adolf’s Dog néven működnek tovább.
A Blondie hamarosan törzsvendég lett New York több híres klubjában is, 1976-ban pedig megjelent azonos című bemutatkozó nagylemezük a Private Stock Records égisze alatt. Az album annyira kedvezőtlen fogadtatásban részesült – ehhez hozzájárult, hogy első kislemezüket, a Sex Offendert (Szexuális bűnelkövető) a címe miatt nem játszották a rádiók, ezért át kellett keresztelni X-Offenderre –, hogy a kiadó hamarosan megvált a zenekartól. A második, már új kiadó által jegyzett album – Plastic Letters – már sokkal jobb kritikákat kapott, az igazi sikert azonban az 1978-as harmadik nagylemez, a Parallel Lines hozta meg számukra.
Az első két album agresszív, punkos stílusvilágát elhagyva a zenekar – melyből időközben kivált Gary Valentine, ezért a stúdiófelvételeken a basszust is Stein játszotta, később Nigel Harrison lett az állandó bőgős, és egy második gitáros, Frank Infante csatlakozott hozzájuk – egy könnyedebb hangzás felé mozdult el, zenéjükbe diszkó-, pop-, funk- és reggae-elemeket vegyítettek. A váltás azonnal meghozta számukra a közönségsikert, underground bandából rövid időn belül az egyik legnépszerűbb amerikai együttes vált belőlük. Legnagyobb slágerük, a Heart of Glass – melynek érdekessége, hogy eredetileg hagyományos rockdalnak írták, de végül Mike Chapman producer tanácsára, a korszak divatját meglovagolva inkább diszkósítva vették fel – első helyet ért el az eladási listán, és hasonlóan népszerűvé vált a kicsit agresszív One Way or Another című szám is.
Szintén világsiker lett a Richard Gere főszereplésével készült Amerikai dzsigoló című film számára írt Call Me, illetve John Holt jamaicai énekes 1967-es slágere, a Tide is High reggae-sített feldolgozása. A Blondie népszerűségéhez természetesen Debbie Harry szexepilje is hozzájárult, minek köszönhetően a csapatból hamar „egyszemélyes banda” lett, hiszen az énekesnőt övező siker és rajongás teljesen háttérbe szorította a többieket, és ez a zenekaron belül feszültséghez vezetett. 1982-es The Hunter című (sorban a hatodik) albumuk borzalmas kritikákat kapott és kereskedelmileg is megbukott, Steint pedig egy autoimmun hólyagos betegség, a pemphigus támadta meg.
Mindezek hatására a zenekar lemondta a koncertjeit és bejelentette feloszlását. Harry és Stein együtt maradtak, egy időre visszavonultak a nyilvánosságtól, majd – miután a gitáros felgyógyult betegségéből – közösen dolgoztak Debbie szólóénekesi karrierjén. Burke keresett stúdiódobos lett, Destri pedig producerként maradt aktív a zenei életben. A ’90-es évek második felében, tizenöt év hallgatás után a Blondie újra összeállt és aktívan zenélni kezdett, 1999-ben megjelent No Exit című lemezük legsikeresebb szerzeménye, a Maria újra a slágerlisták és a rádiós lejátszási listák vezető helyére katapultálta a zenekart.
A Blondie az újraegyesülést követően máig aktív, legutóbbi nagylemezük 2017-ben jelent meg Pollinator címmel. A becslések szerint világszerte mintegy 40 millió lemezt adtak el, 2006-ban pedig beválasztották őket a Rock ’N’ Roll Hírességek Csarnokába. 1997-ben Debbie Harry szólóban megfordult a néhai Petőfi Csarnok színpadán, 2014-ben pedig az együttes aktuális európai turnéja állomásaként a Papp László Sportarénában adott koncertet.
Ha elmerengtél már más zenekarok nevének eredetén is, kövesd sorozatunkat! Legutóbb a Pink Floyd nevének eredete után nyomoztunk.
