Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Gimnazistaként megszállottan hallgattam, kortársaimhoz hasonlóan, vasárnap éjfélkor a Luxemburgot, rátapadva a rádióra – emlékszünk ugye a Csinibabára, Margit néni ezért rúgta ki az albérlőjét –, és szorgosan jegyzeteltem egy spirálfüzetbe a slágerlistát, figyelve, hogy egyik hétről a másikra hány helyet ugrik előre a Hollies a Bus Stoppal, vagy esik vissza a Searchers a Walk In the Roommal.
Angolszász nyelvterületen több zenei szaklap vetélkedett egymással. A Luxemburg többnyire a vezető orgánumra, a New Musical Expressre hagyatkozott. A számokat az egyik osztálytársnőmnél hallgattam meg először, akinek rokonai éltek Londonban. Havonta küldték a friss nagylemezeket, amiknek a hanganyagát aztán együtt vett fel egy nagyobb társaság magnetofonra. Másutt lehetett órára is kölcsönözni lemezeket, és rohanni kellett vele vissza a tulajdonoshoz.
A New Musical Express postán érkezett hozzájuk, innen tájékozódhattam a beat és a pop aktuális híreiről. Néhány szerző írását kiemelt figyelemmel követtem – később aztán személyesen megismerkedhettem egyikükkel, Budapesten.
Akkurátusan, hétről hétre összehasonlítottam a Billboard, a Melody Maker, a Radio Luxemburg, a Niki Grant-féle BBC, illetve a Szabad Európán az Ekecs Géza (Cseke László)-féle Teenager Party slágerlistáját. Ez a „tini szórakozás” később egész pályafutásomat meghatározta.
Az Animals – és valami Sztevanovity
Mindehhez az is szükségeltetett, hogy egy nagyszerű, liberális szellemű gimnáziumba járjak. Csak egy példa: a József Attila Gimnázium igazgatója – amikor egyszer lyukasórán helyettesítette kiváló angoltanárnőnket, – az Animals együttes A felkelő nap háza című slágerének fordítását adta fel leckének… Igen, 1964-et írunk, amikor Magyarországon sokan még a Beatles-tagok hosszú haja ellen tiltakoztak, de az igazgatónk már felismerte Eric Burdon, a kiváló szólóénekes tehetségét.
A nagyvilág felé való kitekintést szintén elősegítette, hogy beiratkoztam a brit nagykövetség Harmincad utcai, akkori épületében működő könyvtárába. Nemcsak nyelvtanulás céljából, hanem hogy átlapozhassam az akkori Magyarországon elérhetetlen legfrissebb divatlapokat és lifestyle magazinokat. (Akkor persze még nem tudtam, hogy ezeket így hívják...) Fel sem merült bennem, hogy figyelhetik azt, aki akkortájt gyakran átlépi egy nyugati nagykövetség küszöbét.
A környezetemben mindenki a beat lázában égett. Az osztálytársnőm házában lakott az Echo együttes énekese, a húgom a Generál együttes dobosával járt. Apukám, mint a kiemelt fontosságú metróépítő vállalat igazgatója, egyik este azzal tért haza – kissé dohogva –, hogy a klubvezető Váradi Nusi elújságolta neki: furcsa, külföldi nevű fiúk szeretnének játszani a vállalati klubban – valami Sztevanovity… Most mit tegyen? Rögtön tudtuk a húgommal, mit kell neki tanácsolnunk.
Kivel járt Paul McCartney?
Tipikus tinédzserként – a fan, azaz rajongó fogalma még nem szivárgott át – a Beatles és a Rolling Stones mellett tucatnyi együttes és énekes lett szinte személyes ismerősöm: tudtam, hogy mikor szakított Peter – a Peter és Gordonból – Jane Asherrel (akivel aztán később Paul McCartney járt), vagy hogy kivel fut éppen a magyar származású Marianne Faithfull – Mick Jaggerrel –, akinek a This Little Bird című számát aztán Ray Philips, a Magyarországon különösen népszerű Nashville Teens frontembere is elénekelte Budapesten, Zalatnay Saroltával. (Évtizedek múlva pedig végre Marianne is koncertezett nálunk.)
Persze mindez nem is volt fontos – a magyar tévében egyébként sem láthattuk ezeket a korai kezdetleges klipeket, a mindenki által hallgatott egyeduralkodó állami rádióban meg csak évtizeddel később kezdődtek Komjáthy György visszafogott stílusú popzenei műsorai.
A naptáramban fel volt írva hónapokra előre, hogy mikor lesz mondjuk Gene Pitney – ő énekelte az örökzöld Something Gotten Hold of My Heart című slágert – vagy a magyar származású Paul Simon születésnapja. Hogy miért, ma már én sem tudom. Mert hol volt akkoriban még a Facebook…
A Luxemburg mellett a BBC adását is számosan fogtuk, ami sokat segített az angoltanulásban. Lefordítva persze ezek a dalok olykor viccesen semmitmondókká váltak – kivéve talán Lennon, Dylan vagy a Simon and Garfunkel duó néhány szövegét. Itthon volt politikai tétje (egyes) dalszövegeknek, de ott a beatnek, számos polgárpukkasztó külsősége ellenére kevésbé: nem volt komolyabb, társadalmi földindulást idéző, kemény kritikai felhangja. Arról nem beszélve, hogy vegyes volt a kínálat, a slágerlistákon egymást váltották a beat, a rock, a pop, a country és más stílust képviselő számok.
A zenehallgatás mellett leveleztünk Niki Granttal, ő volt a BBC-nél a popzenefelelős – persze magyar –, aki válaszolt a kérdéseinkre.
Műsorkészítés, Nádudvaron
A tinédzserhobbiból akkor lett kenyérkereső foglalkozás, amikor még egyetemistaként megbízott az Ifjúsági Magazin főszerkesztő-helyettese, hogy írjak a lapba. Egy házibulin ismerkedtem meg vele, és elkezdtem kritizálni a lap könnyűzenei rovatát, mondván, hogy idejétmúlt, és sok benne az elütés. Hát akkor írd te! – hangzott a válasz, és így is történt. Elindítottam az első beatlexikont, Tardos Péter és Ungvári Tamás előtt. Erre figyeltek fel a lap olvasói és bíztak meg beatzenei műsorok összeállításával.
Volt egy japán Sony szalagom – az akkoriban kincsnek számított –, rajta az összes kedvencem, beleértve a Themet vagy az Ivy League-et. Ezzel aztán országjáró körútra indultam. A nádudvari Vörös Csillag Tsz elnökétől, Szabó Istvántól – aki országgyűlési képviselő volt és az Elnöki Tanács tagja! –, illetve munkatársától őrzök egy levelet, amelyben felkér, hogy a szép, új KISZ-klubban a fiataloknak tartsak könnyűzenei előadást. Éjjel döcögtem vonattal Kabáig, várakoztam a kihalt, hideg váróteremben, majd beszálltam végre egy Moszkvicsba, hogy elérjek Nádudvarra – mindez nagy kalandnak bizonyult. Érdekes volt elmagyarázni a kortársaimnak, hogy melyik sláger milyen világot képvisel, melyek a legújabb irányzatok – mennyiben különbözik, mondjuk a Moody Blues-féle zeneileg komolyabb stílus az amerikai leánytrió, a Supremes Baby Love jellegű nótáitól.
Egymás után születtek a cikkek, interjúk a zenészekkel és szövegírókkal. Belekukkantva az akkori naptáramba, ma már szinte hihetetlen, hogy délelőtt Ciniékhez ugrottam fel, a Vigadó térre, délután meg szemben, a Bem rakparton Adamis Anna és Laux József lakásában készült interjú, ahol szemben ültem azzal a bizonyos petróleumlámpával… Másnap Szécsi Pál Margit utcai bérelt lakásán tudakozódtam az énekes új nagylemezéről.
Néhány meghívó és üdvözlőlap megmaradt (akkor még képeslapokat írtak egymásnak az emberek), ma már mindez kortörténeti dokumentum. Meghívó egy szalagavató bálra, a József Attila Gimnáziumba, ahol játszik az Omega együttes, belépődíj 10 forint… Invitálás a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról premierjére. A beatzenészek két kedvenc helyén, a Kárpátiában és az Apostolokban működött a hírbörze. Laux Józsi felhívott, hogy találkozzunk az Apostolokban, mert nagy újságot akar mondani: hamarosan megalakul az első magyar szupergroup, az LGT. Mekkora füles lenne ez ma egy bulvárlap számára és mennyit fizetnének egy címlapsztoriért… Házibulik a Bocskai úton, ahol Huszár Erika, a fiatalon elhunyt sikeres szövegíró volt a háziasszony, a szobában már játszott a Gemini Erika férjével, Várszegi Gáborral meg Papp Imrével, Mityóval.
Marketing, média és bulvár, anno
Akkor még nem működött a sztárcsináló gépezet. A Ki mit tud?-on és a Táncdalfesztiválon feltűntek közül sokan máig örökzöld tagjai maradtak e műfajnak. Senkit nem „csináltak meg”, még ha az eseményre meg is fésülték és fel is öltöztették: a menedzselés mint szakma nem létezett. Néhány zenekar marketinges szellemű tagjai azért felismerték a média jelentőségét, ezt jelzi, hogy a világ minden tájáról érkeztek képeslapok a szerkesztőségbe. Ezekből mindig kiderült, melyik hazai banda éppen hol koncertezett. A formális karácsonyi üdvözleteken túl kialakult néhány igazi barátság is.
Az újságokban természetesen megszabták, mennyi hely marad a popzenére, a beatrovatra. Nem volt megadva, hogy ezen belül mennyi legyen a magyar és mennyi a külföldi anyag, a főszerkesztő ehhez kicsit sem konyított. De Mick Jaggert nem engedte a címlapra tenni, hiába győzködtem egy szerkesztőségi értekezleten – merthogy „erkölcstelenül mozog”. Nemrég a lányommal megnéztünk egy korai Beatles-filmrészletet, ahol a New-York-i fiatalok a százszor látott módon visítoznak, miközben a zenekar öltönyben, mai szemmel igen szolidan játszik valami dallamos slágert. Miért is kellett ezért őrjöngeni?
Utólag meghallgatva a YouTube-on az akkori slágereket, most sem értem, miért számított ez olyan forradalminak. Persze Londonban vagy New Yorkban akkor is óriási volt a zenei stílusválaszték, a Herman’s Hermitstől a Led Zeppelinig, Bob Dylantől a Jackson Five-ig.
Pár év múlva egymás után érkeztek a világsztárok Magyarországra: a Tremeloes, a Mungo Jerry, Alan Price, Georgie Fame, a Traffic a fiatal Stevie Winwooddal. Ezeket az eseményeket természetesen nem lehetett kihagyni. Emlékezetes marad számomra a New Musical Express akkori legendás szerkesztőjével, Roy Carr-rel készített interjú, amely az akkori Sport (ma Flamenco) szálloda teraszán készült. Valahogy irracionálisnak tűnt, hogy e nagy tekintélyű szakemberrel sétálok este a Feneketlen-tótól hazafelé, a Fehérvári úti kispiac sarkáig. A Roy Carr-interjú a Fonográf együttes házi újságjában (!) jelent meg.
Már a bulvárt vetítette előre az Ifjúsági Magazinban a Zalatnay Cini postája rovat. Utólag bevallom, hogy a hozzá beérkező leveleket az akkor nagyon elfoglalt és népszerű énekesnő helyett én válaszoltam meg. A 2-es villamoson nylonszatyorban cipeltem haza kilószámra a rajongói leveleket, hogy később otthon kiválogassam az érdekesebbeket. Évekig állítottam össze a Magyar Ifjúságban a slágerlistát, nem lemezeladási szempontok alapján válogatva: üzemi és téeszkollektívák fiataljai küldték be kedvenceiket.
A jogi egyetem elvégzése után dönteni kellett, hogy merre tovább. A beatzenei újságírásból akkor nem lehetett megélni, így a Magyar Hírlaphoz kerültem. Fel kellett nőni…
Jól fésült ördögök lettünk
Kócos kis ördögök voltunk? Lehet, hogy igaza van Dusánnak és Zoránnak – azok IS voltunk. De a szakma nagy részét az okos fiúk és lányok uralták. A családi indíttatás, egy gazdag könyvtár a nappaliban, a nyelvtudás, a külföldi rokonok, a műveltség akkor is óriási előny volt – vegyük a tehetséget persze adottnak –, és csak aztán következett az ösztönösség, a szerencse.
Az, hogy ki őrizte meg a méltóságát, döntött későbbi évtizedeiben ügyesen, ki ment tönkre és ki maradt meg a porondon, az már jórészt akkor eldőlt. De minderre persze csak ma, utólag jöttünk rá.
Mi maradt meg számomra e hobbiból? Amikor komolyabb esemény történt a beatvilágban, rögtön megtalált a Magyar Hírlap ügyeletes napi szerkesztője, és az írógép elé ülve, fél óra alatt nekrológot kellett írni a másnapi lapba a meggyilkolt John Lennonról… 1980-at írtunk.
A régi számokat persze ma is kívülről fújom a YouTube-on együtt az énekesekkel, de a legújabb slágereket is figyelemmel kísérem, és talán más füllel hallgatom. Az emlékek egy része a költözések során eltűnt, de ami maradt, azt gondosan őrzöm, azokkal a fotókkal együtt, amiket megmentettem a régi Ifjúsági Magazin archívumából.
