Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az államszocializmus idején a „magyar tenger” kedvelt találkozóhelye volt a vasfüggöny által szétválasztott német családoknak. De nem mindenki azért jött, hogy régen látott rokonokkal találkozzon egy lángos mellett: az NDK-titkosszolgálat, a Stasi is a Balaton-partra küldte az ügynökeit.
A hatvanas évektől kezdve az NDK állambiztonsági szolgálata, a Stasi attól rettegett, hogy a „baráti” országnak számító, ám a keletnémet viszonyokhoz képest lazább szocialista erkölcsű és szabályozású Magyarországon káros befolyás érheti az NDK-s állampolgárokat. A nyugatias árubőség (mihez képest, persze) és az ideológiai lazaság az állampolgárait agyonszabályozni igyekvő keletnémet hatóságoknak alapos okot szolgáltatott arra, hogy a hazánkba nyaralni érkező honfitársakat megfigyelés alatt tartsa.
A Balaton-brigád
A profi Stasi-ügynökök egész szezonban a Balaton partján tartózkodtak. Gyakran fiatal házaspárokat (vagy legalábbis magukat annak kiadó fiatalokat) alkalmaztak a feladatra, akik kempingfelszereléssel érkeztek, majd megpróbáltak elvegyülni a nyaralni vagy disszidálni igyekvő keletnémet családok között, azzal a céllal, hogy kipuhatolják a szándékaikat. A Balaton-brigád, ahogy ezeket az ügynököket nevezték, 20-50 főből állt, és feladatuk elsősorban a szökések megakadályozása volt. Félelmeik nem voltak alaptalanok, a keletnémeteket nem nagyon kellett győzködni arról, hogy a Német Demokratikus Köztársaságnál azért jobb helyek is vannak a világon. Megesett például, hogy rokonaik úgy próbálták őket az NSZK-ba juttatni, hogy a Balaton-parton átadták nekik a saját, nyugatnémet útlevelüket, amivel – ha megvolt a kellő hasonlóság – már Nyugat-Németországba mehettek. De az is előfordult, hogy az autó csomagtartójában próbálták kicsempészni a keletnémeteket. Mivel a hetvenes évekre már több mint évi 300 000 keletnémet érkezett Magyarországra, az NDK-s állambiztonsági szolgálatnak lépnie kellett. Majdnem minden turistacsoportba beszerveztek egy titkos ügynököt, de az idegenvezetőket, utaskísérőket is felszólították a „gyanús tevékenységek” jelentésére. Gyanúsnak számított például az, ha valaki lemaradozott a turistacsoporttól, egyedül akart sétálgatni a Balaton-parton; vagy ha túl sok pénzt költött. De ha valaki feltűnően sokat fotózgatta a tájat, akkor már katonai felderítésre gyanakodtak.
Kamera a nyakkendőben
A Stasi, azonkívül, hogy úgynevezett konspiratív lakásokból figyelte meg a Magyarországon tartózkodó keletnémeteket, szeretett volna lakóhajókat is megfigyelési célokra igénybe venni a Balatonon. Ezt azonban a magyar fél elutasította: inkább Siófokon rendelkezésükre bocsátották a rendőrkapitányság emeletét, hogy innen irányítsák akcióikat. A keletnémet titkosszolgálat pedig nem vonakodott használni a rendelkezésre álló eszközöket: volt cigarettásdoboznak álcázott fényképezőgépük, nyakkendőbe épített minikamerájuk, karórába vagy töltőtollba szerelt hangrögzítőjük (poloska), rúzsba vagy esernyőbe szerelt minipisztolyuk, sőt aktatáskának álcázott géppisztolyuk is. Beszerveztek magyar szobalányokat, portásokat, vendéglátósokat is, akik azonban csak ímmel-ámmal jelentettek nekik. De kémkedett a Stasinak lángossütő és német nyelvtanár is. Főként Balatonfüreden, Keszthelyen, Balatonszemesen, Balatonbogláron, Zamárdiban és Balatonakaliban bizonyultak aktívnak a Stasi-ügynökök, ezek a települések voltak a megfigyelés kiemelt helyszínei.
Pulóvert, turmixgépet, kempinggázfőzőt tessék!
Nem csoda hát, hogy az amúgy is kispénzű keletnémetek körében a Zimmer Frei népszerűbbnek számított – a lényeg az volt, hogy ne előre lefoglalt szálláshelyre menjenek, hiszen ott a Stasi nagy valószínűséggel már felkészült az érkezésükre. Ugyan elméletileg a nyugati vendégnek szobát kiadó magyar állampolgároknak is be kellett jelentenie a vendég nevét a rendőrkapitányságon, ám erre a gyakorlatban nemigen került sor. Mivel mindössze napi 30 keletnémet márkát hozhattak magukkal, sokszor érkeztek eladásra szánt tárgyakkal: turmixgéppel, kempingfelszereléssel, pulóverekkel, amiket aztán eladtak a magyar piacokon. Akiket rajtakaptak, hogy szökni terveznek, vagy egyéb gyanús tevékenységet folytatnak, hazatoloncolták, ahol börtön várt rájuk.
A Balaton azonban, disszidálási szándéktól függetlenül, sokáig nagyon vonzó célpont volt mind a nyugati, mind a keleti Németországból érkezők számára. A keletnémeteknek az otthoni szigorhoz és agyonszabályozott mindennapokhoz képest Magyarország maga volt a szabadság, az NSZK-ból érkezőknek pedig az alacsony árak, a kellemes hőmérséklet, a jól felszerelt szállodák bizonyultak vonzónak. Ahogy egy korabeli hirdetés népszerűsítette az NSZK-ban: „A Balaton olyan, mint az első szerelem. Az ember elhagyhatja, de nem felejti el soha.”
