Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Suzanne Collins amerikai írónő 2009-ben megjelent regénye, az Éhezők viadala sci-fi, és lehet szeretni vagy utálni ezt a műfajt, ám a történet iszonyú képet fest arról, mi mindent lehet megtenni azokkal, akik kiszolgáltatott helyzetben vannak. A választ azért sejtjük a való életből, hiszen az, akinek nincs vesztenivalója, bármire rávehető.
A regény megjelenésénél jóval korábban, az 1929-es gazdasági világválság idején milliók váltak nincstelenné, még az Egyesült Államokban is. Ezeket az embereket nem volt nehéz meggyőzni arról, hogy a pénzjutalomért, az ingyen szállásért és ételért feladják azt a keveset, ami az önérzetükből maradt. Erről szóltak ugyanis az amerikai táncmaratonok, ahol a szervezők egyébként busás hasznot zsebeltek be, és a kevésbé szerencsétlen tömegek pedig jól szórakoztak – mások nyomorán.
A táncmaratonok olykor a túlélést jelentették
A táncmaratonok egyik leghíresebb résztvevője, a minnesotai Callum DeVillier eredeti foglalkozása fodrász volt, és kezdetben azért vett részt a versenyeken, hogy rekordot dönthessen. Ez egyébként nem volt ritka a résztvevők körében. Ám a gazdasági válság miatt megváltozott minden: nem kellett sok idő, hogy a táncversenyeket elkeseredett harccá torzítsa a szükség.
Ugyanis a nyertesnek járó összeg olykor több volt, mint egy család egész éves bevétele.
Ez elképesztő tettekre ösztönözte az embereket.
1932-ben, amikor DeVillier munkanélkülivé vált, a főbérlőjének a lányát vitte el a Bostonhoz közeli Somerville-be egy versenyre. Ott decembertől júniusig (!) folyamatosan táncoltak, miközben a szervezők a pihenőidőt is csökkentették a verseny utolsó két hetében: óránként 15 perc helyett mindössze 3 jutott a résztvevőknek. Az utolsó 52 órában a párok folyamatosan táncoltak. Azt nem tudni, hogy a többiek meddig tartottak ki, de végül a versenyt DeVillier és a párja nyerte, ők vitték el az 1000 dolláros díjat.
Durva szabályok voltak érvényben a táncmaratonokon
A versenyek előtt a szabályokat brosúrákban terjesztették, minden rendezvénynek voltak különleges megkötései, de a legtöbb dologban megegyeztek. Ilyen volt például az, hogy a résztvevők óránként 15 perc pihenőt kaptak, és ez alatt az idő alatt nővérek masszírozták a lábukat vagy segítettek, ha bármilyen egészségügyi probléma felmerült. A párok ugyan többször ehettek a nap folyamán, de erre sokszor csak tánc közben volt lehetőség, ahogy az újságolvasásra vagy a borotválkozásra is. Sokan elszenderedtek táncparketten, őket a partnerüknek kellett megtartani, ugyanis az a versenyből való kizáráshoz vezetett, ha valakinek leért a térde a földre.
A táncmaratonok népszerűsége a második világháború közeledtével sokat csökkent, ugyanis a fegyverkezés rengeteg embernek adott munkát, így már nem volt szükség a versenyekre sem a szórakoztatás, sem a pénzszerzés okán. Emellett, mivel a versenyzők olykor súlyos állapotba kerültek, a hatóságok igyekeztek betiltani a versenyeket, hogy elejét vegyék a sérüléseknek, és a résztvevők totális kimerülésének.
Ha arra is kíváncsi vagy, hogy a szocializmusban miként fejezték ki nemtetszésüket a művészek, olvasd el ezt a cikkünket.
