A második világháború 75 éve hivatalosan véget ért, hatásai azonban még jóval 1945 után is meghatározták a túlélők sorsát. A holokauszt elszenvedőire hazatérésük után újabb megpróbáltatások vártak.
A második világháború 1945. május 8-án ért véget Európában. Ez a dátum, úgy tűnhet, egy egész korszakot lezár, hogy utána egy teljesen másik következzék. Valójában azonban a háború hatásai igen hosszan jelen voltak a társadalom életében, és maga a háború vége is inkább egyfajta átmenetként ment végbe, amit kaotikus viszonyok, gazdasági nehézségek, tönkrement, újjáépítendő egzisztenciák jellemeztek. Ez hatványozottan igaz volt a holokauszttúlélők esetében, akik a Horthy-rendszer legnagyobb kárvallottjai voltak.
Szerzőnkről
Klacsmann Borbála a Szegedi Tudományegyetem történelem szakos doktori hallgatója.
Kutatási területe a magyar zsidók történelme, a holokauszt mikrotörténete, valamint a holokauszttúlélők kárpótlása és jóvátétele. E témákban eddig három nyelven jelentek meg tanulmányai és ismeretterjesztő cikkei. A Holokauszttörténetek Facebook-oldal szerkesztője.
A monori lakáshivatal levelesládájából
Az elöljáróságok iratanyagában számtalan olyan 1945–1947 között írt igénylőlevél, kérelem, fellebbezés található, amelyet hazatérő zsidók küldtek a helyi elöljáróságnak, hogy visszaszerezzék elkobzott, ellopott javaikat. E levelek nemcsak azt világítják meg, hogy zajlott le a zsidóság kifosztása, hanem pillanatképet nyújtanak a háború végi „átmeneti” időszakról, a rendezetlen tulajdonviszonyokról, zsidók és nem zsidók közti ellentétekről vagy épp együttműködésről.
Monoron például igencsak megnehezítette a túlélők dolgát a lakáshivatal, az elöljáróságon belül megszervezett, a lakások, házak újraelosztását lebonyolító szerv. Szántó István kereskedő egyike volt azoknak a túlélőknek, akik fellebbezésre kényszerültek a döntése ellen. Szántó 1945 tavaszán tért haza a munkaszolgálatból. Míg ő távol volt, a hatóságok feleségét és két lányát Auschwitzba deportálták, ahol életüket vesztették, volt házukba pedig más lakókat költöztettek. Igénylő levelében Szántó hangsúlyozta, hogy „a lakást én annak idején nem önként hagytam el, hanem a zsidó rendelkezések miatt abból erőszakkal eltávolítottak ingóságaimmal együtt”.
A lakáshivatal azonban számára kedvezőtlen döntést hozott, mire Szántó fellebbezést nyújtott be. Ebben leírta családja sorsát, majd a 34/1945. ME. sz. rendeletre hivatkozott, amelyet az ideiglenes nemzeti kormány a megüresedett lakásokkal kapcsolatos kérdések rendezésére adott ki. Ennek 12.§-a kimondta, hogy amennyiben a kiutalt lakás korábbi bérlője vagy birtokosa hazatért, és a lakásra igényt tartott, úgy a lakáshivatalnak kötelessége volt őt birtokba helyezni. Szántó felháborodását fejezte ki a levél lezárásaként: „Érthetetlen és indokolatlan a lakáshivatal intézkedése, mert fennálló rendelettel, de az emberi méltányossággal is ellenkezik, mert hiszen nyomorultként elhurcoltak és halálra gyötörten hazatérve; a régi rendszer intézkedései volnának így fenntartva és átmentve, ami nem lehet az új, emberi és igazságos demokráciának akarata.”
Habár saját telekkönyvi tulajdonukat kérték vissza, a túlélők leveleikben gyakran hivatkoztak az átélt szenvedésekre és arra, hogy hazatérő szeretteiket szeretnék otthonos lakásban várni – ezekkel igyekeztek alátámasztani igényjogosultságukat. Nem csoda, hogy úgy érezhették, a meghurcoltatásuk tovább folytatódott a háború után azzal, hogy a hatóságok fenntartották a korábbi antiszemita rezsimek intézkedéseit. Ez pedig éles ellentétben állt az új, demokratikusnak hirdetett rendszerrel szemben támasztott elvárásaikkal.
Nem Szántó volt az egyetlen monori, akinek meggyűlt a baja a lakáshivatallal. Dr. Klein Jenőné szintén a férjével közös házát igényelte vissza, és a hivatal az ő esetében is birtokban hagyta az új lakót. Kleinné fellebbezésében így írt: „Én most tértem haza 11 hónapi német deportálás után, idegileg összetörve, anyagilag tönkretéve, idehaza kifosztva, bútorom, mindenem [elvitték]. Ilyen körülmények között természetes, hogy sürgősen meg kell indítanom a rendelkezésemre álló ügyvédjelölttel a férjem ügyvédi irodáját azért is, hogy megélhetésemről gondoskodjam, másrészt azért is, hogy ha férjem a deportálásból hazatér, már azonnal kenyeret találjon. Férjem hazatéréséről biztos értesülésem van és a hatóságoknak is kötelessége elősegíteni ilyen szerencsétlen meggyötört emberek [talpraállítását].” Az asszony kifogásolta a házukba telepített új lakók magatartását is, akik nekiálltak azt átalakítani. Ez általános jelenség volt: azok, akik zsidóktól elkobzott javakhoz jutottak a kifosztás során, a sajátjuknak érezték azokat, ezért gyakran előfordult, hogy a házakat saját pénzükből renoválták, illetve az ingóságokat megjavíttatták. Kleinné végül nem sokáig maradt Monoron: miután kiderült, hogy értesülései ellenére a férje nem élte túl a munkaszolgálatot, Sátoraljaújhelyre költözött.
Érdemes még idézni az Ákos testvérek fellebbezéséből is. Dr. Ákos Péter ügyvéd és Dr. Ákos Pál orvos mindketten munkaszolgálatosok voltak két évig; amikor hazatértek, megtudták, hogy idős szüleiket időközben deportálták, míg családi házukba – ahol korábban az ügyvédi iroda is működött – a rendőrség költözött be. Miután hiába kérték saját örökségüket a lakáshivataltól, a testvérpár a Népjóléti Miniszterhez fellebbezett. Levelükben sok más érv mellett hangsúlyozták, hogy a rendőrség „hivatalos kiutalás nélkül” foglalta el a házat, ott az ingóságok leltárazásáról nem gondoskodott. Felhoztak egy új indokot is: „nem is szólva arról, hogy érzelmileg is csak családi házunkat kívánjuk vissza, mint valóban egyetlen vagyontárgyunkat”. Mivel a legtöbb ingatlannal kapcsolatos ügy jogi természetű volt, ezért ritkán merült fel a levelekben az, hogy milyen érzelmek kötik a túlélőket a családi házhoz: könnyű belátni, hogy számukra az elvesztett családtagokat, a háború előtti életet jelképezte, és már csak ezért sem érték be a számukra kiutalt (gyakran rosszabb állapotban levő vagy kisebb) házzal.
Újpesten nem fértek a bútorok a lakásba
Akadt olyan holokauszttúlélő is, akinek nem kellett elkeseredett küzdelmet folytatnia lakása visszaszerzéséért. A szintén monori Guszmann Miklós például 1945 szeptemberében tudatta a lakáshivatallal, hogy „miután házunkban 1 szoba-konyhás, 2 helyiséges lakrész kiürült, én a tulajdonunkat képező ezen lakrészt birtokba vettem”. E levélből úgy tűnik, hogy ugyan kiutalták a házat valaki másnak, ő kiköltözött, amikor a túlélő hazaérkezett. Erre több példát is találni a források között. Újpesten például a deportálásból hazaérkező Blum Árpádné írta meg az elöljáróságnak, hogy „üzletemet közös megegyezéssel visszakapom Pozsgay Józseftől”. A szomszédok, bérlők belátásán igen sok múlott: megelőzhették – vagy épp hozzájárulhattak – a hosszú, hónapokon át tartó pereskedéshez, ezáltal viselkedésük befolyásolta a túlélők újrakezdését is.
Mindazonáltal a hazatérőknek akkor sem volt egyszerű dolguk, amikor a visszakapott lakásukat újra be akarták rendezni. Az alábbi levelek képet adnak az újpesti zsidók gettósítása után lezajlott fosztogatásról: az olvasónak úgy tűnhet, hogy a helyiek egyszerűen széthordták a házaikban talált javakat, amiket a túlélőknek házról házra járva kellett megkeresniük és visszaszerezniük.
Lőwy Sándor, aki munkaszolgálatból tért vissza 1945 elején, a következő levéllel fordult Szalay Sándor polgármesterhez: „Újpest Gr. Károlyi u. 5. sz. alatt lévő házban megtalált és saját tulajdonomat képező ingóságaim visszaadására az engedélyt megadni szíveskedjék. Bútordarabjaim a fent megjelölt ház udvarán állanak, és azoknak a kiadása elé a házfelügyelő nem gördít akadályt. Legyen szabad megemlítenem, hogy kényszertávollétemből visszatérve semmim sincs, s így a fent nevezett dolgaimra nagy szükségem van.” Eszerint valaki elhordta a bútorokat Lőwy lakásából, ám valamilyen okból kifolyólag – talán nem volt elég hely a saját lakásában – végül az udvaron hagyta őket.
Hasonló helyzetbe került Hoffmann László, aki egy Aradi utcai házban „a házfelügyelőnél beraktározva” lelte fel a bútorait. Gyakorlatilag az egész háztartását odahurcolták; a lista szerint: „1 db ágy, 2 db ágybetét, 2 db éjjeli szekrény, 2 db asztal, 4 db szekrény, 1 db előszobaszekrény tükörrel, 1 db kredenc, 1 db mosdó, 1 db petrolkályha” volt a házfelügyelőnél. Lőwy és Hoffmann még viszonylag szerencsés volt abból a szempontból, hogy egy helyen tárolták a bútoraik nagy részét. Sokaknak több házat is végig kellett járniuk, mire minden ingóságukat fellelték – és minél több helyen voltak elszórva ezek, annál nagyobb volt az esélye annak is, hogy egy-egy azok közül, aki elvitte vagy megkapta őket, ellenségesen fogadta az eredeti tulajdonost.
Az újpesti polgármesteri hivatalban több olyan kezdeményezés is indult 1945 során, amelynek célja a túlélők megsegítése volt: igyekeztek megszervezni a nincstelen túlélők ellátását, és rászorítani a lakosságot, hogy jelentsék be a zsidóktól származó vagyontárgyakat. Különösen Magyar Pál főügyész vállalt ebben aktív szerepet, azonban sajnos a felvetett javaslatokból szinte semmit nem ültettek át a gyakorlatba végül. Ebben szerepet játszhatott a háború utáni nehéz gazdasági helyzet, illetve az is, hogy sok rászoruló részesült a javakból.
A holokauszttúlélők sikere javaik visszaszerzésében tehát az új birtokosok és a hatóságok hozzáállásán múlott – míg a leveleik bizonyságul szolgálnak, hogy a többségi társadalom miként vett részt a kifosztásukban. Háború utáni helyzetükre így nagy hatással voltak az 1944-ben lezajlott tragikus események és az annak során létrejött új tulajdonjogi viszonyok.
